„Divatos drámaíró urak tudják-e Önök, hogy a felső tízezren kívül még nagyon sokan élnek, szenvednek körülöttünk?” – kezdte Ady a Debreczeni Reggeli Újságban Paraszt-tragoedia című cikkét 1899. január 4-én. Alig néhány hónapja hírlapíró, addig jobbára a színi pletykákat gyűjtötte, a százéves debreceni színjátszást három cikkben is ünnepelte. Magabiztosan vélekedett Komjáthy direktor szerződtetéseiről, Rákosi Jenő darabját (Éjjel az erdőn) pedig így látta: a népszínműnél „mintha a legsilányabb operett is jobban vonzaná” a közönséget. Honnan az érmelléki ifjú ítélkező hetykesége?
A nagykárolyi piaristáknál tanuló kisdiák (1888–1892) három társával színpártoló egyesületet alapított. Hetey Zoltán írja: jöttek-mentek a dali társulatok, látásukra sajátos potyázást eszeltek ki, húsz krajcárért egy diákjegyet vettek. Minthogy a nézőtér hátsó traktusát nem kőfal, hanem vászon zárta, az első bement, a résen kicsúsztatta a bilétát, s a következő már indulhatott. Olykor a rendőr elkapta őket. Bandi ezen jóízűen tudott mulatni, ha nem ő volt a sorsüldözött. (Ady Endre tragédiája)
Kovalovszky Miklós 35 éven át írt és szerkesztett ötkötetes, hatalmas munkájának ismerete nélkül Adyról beszélni az amatőr bátorságára vall. Aztán 1892 és 1898 között a zilahi református kollégiumban tanult. A diák Ady színi élményét gyarapította például Molière A férjek iskolája, A mizantróp, a népszínmű világa a Szökött katonából és a Cigányból tárult elé; Jókai A szigetvári vértanúkja, Madách Tragédiája és Erkel operája, a Hunyadi László is néző- és kritikusképzőjének darabja volt. Az operettek közül a Párizsi élet, A denevér és a Lili.
Már nemcsak néző volt, hanem a Meszes-alji kiskocsmákban vagy a Fodor kávéházban cimborált a színészekkel. Tréfás rigmusokat is írt, amelyeket beépítettek az előadásokba. Homokay László társulatáról szóló kupléjának címe: Egy direktor. „A publikum… műélvezett! / S a direktor, mert üres a kassza, / A kritikára éhezett.” Úgy szól a zilahi legenda, bizonyos Zsóka kedvéért szerepet is vállalt. A diákok Herczeg Ferenc A három testőrét adták elő, melyben Ady Petőfinek maszkírozva, Nagy János költő szerepében rögtönzéssel egybeköltött klapanciával ékesítette alakítását. Kacagott a nép, mert ráismert Papp Ferenc árvaszéki díjnok rigmusaira, akit Ady Pafferinek nevezett a színpadon.
Családiasság és szarkasztikus játékosság a színháziak körében, Debrecenben erősödött.
A színházzal átelleni Angol Királynőben tanyázott, gyakran hajnalig a komédiásokkal múlatta az időt. És nincs tartós harag, ha Ady megírta a véleményét: Bartha nem tudta a szerepét A vereshajúban, melyben Komjáthy direktor „játéka természetes, világos és kifejező volt”, s akit másnap a II. Rákóczi Ferenc fogságának ünnepi előadásáról szólva mindkét feladatkörében elítélt. A „Szigligeti-féle idült történeti színmű […] a silányságig gyenge volt”, színészként pedig: „teljesen ejtette szerepét”.
Ódry Árpád: „Sok jóakarattal, de kevés igazsággal játszott.” Ódryt valósággal eltanácsolták Kolozsvárról, mert a dagályos szavalás helyett a természetes játék és beszéd éltetője. Ady az Angol Királynő bohémjeit tárcák mellett versben is megidézte. A város ünnepelt komikáját, Locsarek Györgyné Némethy Gizellát így búcsúztatta: „Nyugodni tér a komikáné, / Megunta már a színpadot, / A sok gyönyört, mit a közönség, / A tetszés és a taps adott.” (Locsarekné nyugalomban) Ódry Árpádnak ajánlotta Kávéházban című versét, melyben felvillantotta a napi találkozásokat; „diskurálunk, elpletykázunk”; „Lesz-e holnap telt ház? / A szép Lili kap-e csokrot?”. Könnyes fordulattal végződik a vers, mert a költő egykor volt kisvárosi boldog szerelmét beszéli el.
Ady 1900 januárjában már nagyváradi zsurnaliszta, Ódry 1904-ben érkezett a fővárosba, s egy röpke vígszínházi kanyar után holtáig a Nemzeti vezető színésze. Sardou A boszorkányát méltatva Ady így írt róla a Budapesti Naplóban: „…a vívódó, becsületes, erős fiatal talentumában nagy ajándékot hozott… Szerencsés színpadi alak, lélek és becsületesség. Nagy kvalitás.” (1905. II. 25.) Ady halála után Ódryt hiába faggatták, nem nyilatkozott a debreceni barátról.
A költő 1900. január és 1903 ősze között Nagyvárad vibráló társadalmi és művészeti életének krónikása. A politika tusák terepe mellett a színházi esték frontját is ügyelte. A város állandó színházát 1900 őszén avatták. Somogyi Károly direktor gyakran bosszankodott Ady élcein, mégis megbízta, hogy fizetésért írja a színház sajtóhíreit. „Falaid közé ne férkőzzék az eszmegúnyolás, a ledérség ocsmány, bűzös levegője. Maradj az ideálok csarnoka örökké!” – írta a színház ünnepére (1900. X. 16.).
Ady szigora és engedékenysége kritikáiban változó erősséggel mutatkozik. Az erős társadalmi mondanivalót ünnepli Thury Zoltán Katonák című darabjában, ám a Gésákért is lelkesedik az előadást mentő, a debreceni gyorssal érkező Kállay Lujza, a „minden primadonna háborún felülálló énekesnő” miatt (1901. II. 21.). Kísérti is a Gésák, Ady Lajostól tudjuk: évtized múltán, amikor Szilágycsehbe fogatoztak, Ady jókedvében a Gésák dalait énekelte. Az „ideálok csarnokában” a színésznők körében még a délelőtti próbák idején is nagy ambícióval forgolódott, főként Szohner Olgáért rajongott sikertelenül.
Nagy Endre Várad-regényében elbeszéli, egy jótékonysági esten Fedák Sári mint hódította meg a város fanyalgó és prűd asszonyságait. Ady sziporkázott: „ez a lány filozóf”, mert: „sóhaja, beszélő mozdulatai, kacagása, szerelmes búgása, dévajsága, mind a filozófusra vall…” A Bibliás asszony című operettről írva: „…valódi játékművésznő, varázslatos interpretáló tehetség s szenzációs tánczseni is. Sokaságos skálája van…” (Nagyváradi Napló, 1902. V. 3.) Négy nappal később a Lotti ezredesei előadása már versre sarkallja: „Mennyit fog még sírni, bűnhődni, / Mert szebb és különb mint a többi…” Így is történt: 1945 után Fedák börtönt és kitelepítést szenvedett.
Ujházi Edében Ady a kivételes magyart látja: „Kis nációk nagy emberei kész tragédia hősök. Összeroppannak, fulladoznak, s megvakulnak… Ujházi Ede boldog és szerencsés a nagyok között. Őt a maga nagy talentuma és intellektusa fölemelték.” (Nagyváradi Napló, 1903. I. 13.) A Mester jól érezte magát a váradi színpadon, de Adyval az éjszakákban is. Ujházi az egyetlen színész, akit elsiratott (1915-ben). Feltűnő, hogy 1906 után színi írásai egyre fogyatkoztak. Ahogy Cs. Nagy Ibolya írta: „A festett világ illúziótlansága lassan elkomorítja az ő bolond, meleg szívét is.” Majd csak 1997-ben összes munkáinak pótkötetében jelenhetett meg kritikája Rákosi–Malonyay Elnémult harangok című darabjáról, mely „vészkiáltás volt Erdély miatt” ( Budapesti Napló, 1905. I. 21.) Kedélyes epizódok könnyítik a magyar–román történetet, a fő hibája: „nem mer tisztán, becsületesen, nemesen tendenciózus darab lenni”. Vagyis: szerző és színház a „vészkiáltás” műfaját nem vállalta.
Párizsban előbb még a franciák nagyasszonyaként tekint Sarah Bernhardtra, aztán már csak gúnyosan legyint rá, és nem csak azért, mert „a legnagyobb francia” nem válaszolt levelére. Az Új versek (1906) ideje következett.
A mai aréna című cikkben (Budapesti Napló, 1906. XI. 3.) tudatja: Fedák Sári annyi „nemes és emberi gondolatot” nem ad, mint a cirkuszban a krokodil. Somló Sándor Nemzetije kevesebbet ért Ibsenből, mint amit ő olvasóként „fölfog”, mert „história, múlt, jelen jövő meghazugul, ha a színpadhoz ér”. De Párizsban a Comédie vagy az újító Antoine és Reinhardt színháza sem különb. Olvasta Jarry Übüjét, de nem érinti meg, az itthoni gyötrelmekre Párizs és a stílus nem minta. Feltűnő, hogy 1908 nyarán Apponyi kultuszminiszterhez szava sincs, amikor panamázás nyomán bezáratta a régi Nemzetit. A népszínműtől viszolygott: „A mi komoly értékes népünket nem vettük komolyan, míg komoly és értékes volt. Most züllőben, pusztulóban van.” A színpadi paraszt: drámai anyag, de az ábrázolás alantas.
Okkal utal a szenttornyai parasztszínházra: „Talán Justh Zsigmond tudott volna erről beszélni.” Így értjük igazán, amikor feljajdul 1913-ban: az „ezer okból szeretett” Móricz Zsigmond tűzbe dobta Csokonai-darabját. mert Tóth Imre, a Nemzeti direktora elutasította. Olykor méltatott egy-egy drámakötetet. Az utolsó nap című, Balázs Béla-darabot megnézte, de a „jó Hevesi Sándor” se tudta modern játékra hangolni színészeit (Nyugat, 1913. XI. 1.).
Molnár Ferenc színpadjáról is szövege alapján vélekedett: „…a szimbólumok fölött táncol a mai, összes publikumnak szánt ravasz, divatos tánc”. (Nyugat, 1910. XII. 16.) Enged, mert Szép Ernő páholyba invitálta Az egyszeri királyfi című darabjának bemutatójára, 1913-ban. Időleges élettársa, Mylitta emlékezett: 1914 őszén egy háborús darabra beültek, de a költő még kezdés előtt elhagyta a nézőteret.
Pedig kacérkodott a színpaddal. Műhelyben címmel, 1902 őszén, Nagyváradon írt és előadott jelenetében már-már groteszkké fokozódik a szerkesztőségi lapzárta káosza. 1909 nyarán, kolozsvári gyógykezelése idején Janovics Jenővel szerződött. Bárdos Artur, az Új Színpad vezetője 1912-ben „előleggel pecsételte” egy Ady-darab ígéretét (Játék a függöny mögött). 1911-ben nyilatkozta: „…a nagy kísértő Sátánnal, a Színpaddal óhajtok egy kis leszámolást csinálni”. (Nagyváradi Napló, 1911. I. 3.)
Versek sora jelzi: a Dózsa-témán komolyan tűnődött. 1913 őszén egy jelenetig jutott Urak fölperzselt várban címmel tervezett darabjával, melyben a magyar–román kérdésnek feszült volna. A Nem hagyom abban (Nyugat, 1913. X. 1.) című versében felbukkanó Tündér Ilona-motívum sejteni engedi, foglalkoztatta a feladat, mert Mosolygó Tündér Ilona címmel Balázs Béla Adyval és Bartók zenéjével tervezett színpadi játékot. A Balzsam tündér postája című verse (1916) mintha a mesejáték, korábban a Szent Margit legendája (1906) és A befalazott diák (1907) költőjében a drámaíró is lappangana, mert a ballada- és a csodadramaturgia színi lehetőségeit kísérti.
Végül nem írt darabot, s nem azért nem, mert Lédával strindbergi viaskodásában kiélte színi ambícióját. Hiába kereste a modern színház sajátos nemzeti és szakrális formáját. Érezte pedig, mert a Paraszt-tragoediában a Kovács családról oly balladai prózát villantott fel, amilyet majd Tamási Áron képzelt színpadra az Ősvigasztalásban (New York, 1924), mely a kolozsvári színház pályázatán elbukott. Ady látta: a mese, a csodamisztérium ideje megdermedt. A nóta megfagyott a bakák torkán, a nemzet sorsa a háborúban elvégeztetett. Az avas és léha színi légkör pedig a sorsláttatásra süket, így a színpad alkalmatlan megváltást és feltámadást prófétálni.