Az ízlésekről – tartja a latin maxima – nem lehet vitatkozni. De akár lehet, akár nem, a tapasztalat szerint legtöbb esetben semmiképpen sem érdemes, hiszen nemigen van olyan ember a földkerekségen, aki saját rossz ízlésére lenne büszke, vagy akár panaszkodna rá. Jóllehet különféle szakemberek, filozófusok, művészettörténészek olykor határozottan állítják, hogy az ízlés javítható, sőt tanítható is, ez hosszú és fáradságos folyamat. Mert az ízlés nem csupán és talán nem elsősorban a kerti törpékről szóló gyors és egyszerű vitákban csiszolódik.
Így aztán a minket körülvevő világ koronként eltérő mértékben, de hemzseg az ízléstelenségtől. Az épített és tárgyi környezetünkben minden magán- és középület ki van téve ennek. És természetesen a templomok, kolostorok sem jelentenek kivételt se Magyarországon, se bárhol a világon. Persze más kérdés az eleve ízléstelenre sikerült épület, és megint más, ha az átalakítás, felújítás során megy valami nagyon félre.
A kánonjog ugyan szabályozza a liturgikus terek berendezését és díszítését, még az értékes képek, műalkotások restaurálásának menetére is van paragrafus, de az ehhez hasonló rendelkezések nem mindig tudják betölteni a feladatukat. Ugyanis az ambiciózus emberek csaknem minden korban lázasan fáradoztak azon, hogy nyomot hagyjanak, méghozzá jól észrevehető és a személyükhöz köthető nyomot – függetlenül attól, használnak-e ezzel, vagy inkább ártanak.
Ám az esetek többségében látszólag nem is ízlésproblémák és -viták állnak egy-egy meggondolatlan lépés mögött. Sok évtizeddel ezelőtt például egy szerzetes arra hivatkozva próbálta rendtársait meggyőzni a kolostor barokk festményeinek eltávolításáról, hogy ilyen „kulisszák” között élve az életüket magukat is múzeumi tárgynak érezhetik. Szerencsére abban a rendházban a józan többség elvetette az újító szándékot.
Másutt azonban nem volt ilyen szerencsés az utókor. Egy vidéki plébános – szintén évtizedekkel ezelőtt, ilyesmi manapság már nem történhet meg – azért hasogattatta föl a barokk sekrestyeszekrényt, mert dühítette, hogy a régi bútorba mindig beleakadnak az oltárterítők.
A hatás leírhatatlan volt, és még a hívek is hangot adtak tiltakozásuknak. A mintegy háromszáz éves berendezési tárgyat egy bútorlapokból összerótt, lakótelepi konyhaszekrényre emlékeztető alkalmatosság követte. „Parasztlázadás tört ki a plébánián” – mesélte mosolyogva a nagyobb hullámokat vető, de alapvetően mégis következmények nélküli konfliktusát.
Ehhez hasonló rémtörténetet a tágabb-szűkebb környezetében szinte bárki láthat. A múltromboló változtatásokat tagadhatatlanul jó szándék vezérli, amellyel pont a pokolba vezető út van kikövezve. Ám a pusztító hajlam nem is csak az utóbbi, még a szocializmus vívmányain iskolázódott elmék sajátja.
Vajon miféle őrület hajthatta I. Ferenc 1792-es koronázásának szervezőit, akik az országúti ferences templomból a Mária Magdolna-templomba vitettek egy nagy méretű, a kereszten függő Krisztust ábrázoló képet, majd szépen kivágták belőle a feszületet, a többit meg kidobták mint fölösleges és zavaró részt. Talán Maulbertsch műhelyéből származott a festmény, s úgy látszik, egészében nem nyerte el a szervezők tetszését. Az utókorra már csak ez a megcsonkított műalkotás maradt.
Szakszerűtlen átalakítás, netán értelmetlen rombolás nem csak Magyarországon fordul elő. 2012-ben a fél világ megmosolyogta Cecilia Giménez „restaurátori” teljesítményét, a bundás vagy „moncsicsi-Jézust”. Az idős hölgy minden különösebb előképzettség nélkül esett neki a Santuario de Misericordia templom freskójának, hogy a XX. század elején élt festőművész, Elías García Martínez kissé megkopott képét feljavítsa.
A dolog azonban rosszul sült el, az Ecce homo képen szétfolyt a festék, és a végeredmény már nem a töviskoszorús, szenvedő Krisztusra hasonlít, hanem inkább egy ügyetlen plüssállatkára. A világháló jóvoltából a produkció hamarosan mém lett, az észak-spanyolországi Borja idegenforgalma pedig megsokszorozódott. Néhány év alatt százezernél is többen akarták látni a borzasztóvá silányított képet, így abszurd módon hamar fölfedezték a hibában rejlő idegenforgalmi potenciált.
Eduardo Arilla polgármester úgy döntött, hogy a növekvő igények kielégítésére nyolcvan négyzetméteres látogatóközpontot építenek az érdeklődők számára, ahol az elrontott kép mellett a világméretű médiavisszhang néhány jelentősebb írásával is megismerkedhetnek a turisták.
Végül pedig a központ üzletében mindenki vásárolhat is egy ízlésének legjobban megfelelő emléktárgyat, hűtőmágnest, pólót vagy bögrét a „bundás Jézus” képével. Minden jó, ha a vége jó, mondhatnánk, de azért ez mégiscsak túlzás. Mindenesetre a rongálást elkövető, 85 esztendős Cecilia Giménez most már boldog, hogy ilyen sikeres lett „műalkotása”, bár egy interjúban elismerte, hogy eleinte nagyon is bántotta az ügyetlensége.
Valószínűleg az elmúlt évek vitatható hazai templomátalakításai kevesebb idegenforgalmi hasznot fognak hajtani, mint az elrontott spanyol freskó, a történetnek azonban érvényes tanulsága lehet akár a hazai minimalista egyházi divatirányzatra nézvést is.
Leginkább a sajtó meghatározó szerepe az érdekes, amely ítéletet mond, pálcát tör vagy felmagasztosít, de mindenképpen hatékonyan befolyásolja az építészeti, képzőművészeti produkciók megítélését. Felnagyítja vagy elhallgatja a szakértők, műemlékvédelmisek és művészettörténészek sokszor egymásnak is ellentmondó véleményét. Ez történt a pannonhalmi átalakításnál, a mátraverebély-szentkúti építkezésnél, a váci kápolnaátalakításnál vagy a győri székesegyház eseténél is.
De minden csoda három napig tart csak, előbb-utóbb valamennyi lemeszelt freskó látványához hozzászokik a nagyközönség. Sőt meg is tetszik neki. Egy kis ideig szó esik még a műemlékvédelemről, az Országos Egyházművészeti és Műemléki Tanács működésének sajátságairól vagy akár az ehhez hasonló egyházmegyei szervezetek tevékenységéről – vagy tevékenységének hiányos voltáról, de nagy változás nem várható. Valaki eldöntötte, hogy mi legyen, a többi csak porhintés.
És lássuk be, pontos ismeretünk úgyse nagyon lehet egy-egy átalakításnál! Legföljebb az egymásnak feszülő „szakvéleményeket” és ízlésvitákat olvashatjuk.
A váci irgalmasrendi kápolna nagy visszhangot keltő felújításáról például egészen eltérő gondolatokat hallani. A XVIII. századi épület berendezését többször is átalakíthatták. A közelmúltig látható freskóit Lohr Ferenc készítette a harmincas években. Lohr templomfestői tevékenységével kapcsolatosan is megoszlanak a vélemények, bár a Munkácsy Mihály által fölfedezett művész tehetségét alapjaiban nem szokás megkérdőjelezni.
Ma még több mint hatvan egyházi épületben láthatók képei és díszítő festései. Persze van, aki úgy véli, és magabiztosan hirdeti, jobb lenne, ha másmilyen ízlést tükröző képeket nézegetnének a hívek imádkozás közben. Hát most már eggyel kevesebb templomban láthatók Lohr freskói, de azt se tudhatjuk, hogy a váci meszelés értékítélet volt-e, vagy Lohr alkotásainak megmentése. A restaurálásra ugyanis rengeteg pénz kellene, egy-egy freskólemeszelés viszont évszázadokra mentheti meg az alkotást.
Az viszont tény, hogy a kápolna meglehetősen puritán lett, nem beszélve arról a körülményről, hogy főoltár, a papi székek és a tabernákulum cseréjével a liturgikus tér központjába székek kerültek. Azt nézegethetik a hívek szentmise alatt – meg a szertartást végzők arckifejezését. És a meszelt falakat.