Már az első két évadból kiderült, hogy András az ülések során szokatlanul közel engedi magához a betegeit, és olykor meg is szegi a szakmai és etikai szabályokat, ami rá is kihatással van. A szériának sikerült érdekfeszítően megvalósítania azt a pofonegyszerű koncepciót, hogy két ember egymással szemben ülve beszélget – ráadásul mindez nem a színpadon, hanem a tévé képernyőjén is működik szűk fél órában.
A párbeszédek feszesek, és jól megírtak, a színészek játéka pedig olyan erős, hogy az embernek az az érzése támad, ha a figyelme egy pillanatig elkalandozik, akkor lemarad valamiről – egy arcrándulásról vagy egy sokat jelentő nézésről.
A hétfői ülés börtönben játszódik. Egy előzetesben lévő fiatal srác, Zsolt (a nagyszerű Vilmányi Benett) történetét ismerhetjük meg, aki tíz évvel ezelőtt megölte erőszakoskodó apját, most pedig a barátnője meggyilkolásával vádolják. A keddi páciens, a kényszeres cselekvő Krisztina már délelőtt harmincszor mos kezet, és érzelmileg bántalmazó férjéhez való viszonyáról beszél.
A szerdai napot Sándor (Czintos József), az Erdélyből Budapestre költöző székely öregember kapta, csütörtökön pedig az egykori díva, Edit (Udvaros Dorottya) keresi az okát annak, hogy miért felejti el színésznőként mostanság a szövegeit. Pénteken maga a terapeuta beszél saját magáról a szintén terapeuta Adélnak (Balsai Móni).
Bármilyen súlyosak legyenek is ezek a történetek, minden szálon lehet egy kicsit nevetni. Mácsai játéka önironikusabb és magabiztosabb lett, ő maga Dargay András, nehéz elválasztani a szerepétől. Az évek során bizonytalanabb, esendőbb és keserűbb lett. Ötvenes férfi, akinek problémáin egy 37 éves barátnő sem változtat. Gyerekei felnőttek, volt felesége újra férjhez megy.
A magyar környezetbe ágyazott karakterek egytől egyig megugorják az eredeti sorozat szintjét. Az utóbbi években indokolatlanul kevés komoly lehetőséget kapó Udvaros Dorottya számára igazi jutalomjáték a színházi díva szerepe, de Schell Judit is a maximumot nyújtja az elnyomott, túl sokáig tagadásban élő feleség szerepében.
Az idei évad felfedezettje Vilmányi Benett, aki beszédével, tartásával és minden apró gesztusával tökéletesen hozza a magát suttyó bűnözőnek tartó, gyilkossággal vádoló fiatal férfit. Talán mégis Balsai Móni kapta a legnehezebb feladatot, hiszen szinte eszköztelenül kellett eljátszania a merev, szabálykövető és a főszereplőtől gyökeresen különböző stílusú fiatal terapeutát.
A harmadik évadnak Dargay András életútjának is egyfajta lezárását kell adnia: válaszokat találni, és megteremteni a belső egyensúlyt, Balsai Móni és Mácsai Pál kettősét pedig élmény nézni. Ahogyan az erdélyi faluból egy belvárosi budapesti lakásba költöztetett, feleségét gyászoló Sándort alakító Czintos Józsefet is, aki maga a két lábon járó mesebeli székely bácsi, Wass Albert sem rajzolhatta volna meg pontosabban. A nyelvezetért kalapemelés jár a részeket író Székely Csabának is, aki az erdélyi beszédmódot, szlenget emelte Sándor és pszichológusa dialógusaiba.
Az Enyedi Ildikó által rendezett epizódok mélyre ásnak a lélekben. András lassan elveszíti tisztánlátását az idős férfival kapcsolatban, ahogyan az is egyre biztosabbá válik, hogy a börtönben látogatott fiú olyasmiért készül megbüntetni önmagát, amit nem követett el. A néző minden epizóddal közelebb jut a szereplők lelkének mélységeihez.
Gyász, önvád, elengedés, generációk közötti és kulturális különbségek, mérgező kapcsolatok, halál és újrakezdés. A Terápia nem csupán világszínvonalú sorozat remek magyar színészekkel, hanem önmagán túlmutató lépés abba az irányba, hogy végre meg merjük haladni azt a tipikus közvélekedést, mely szerint csak a bolondoknak van szükségük agyturkászra.