Van egy különös ismerősöm a Linked-In közösségi oldalon. Egy fiatal francia hírszerkesztőről van szó, sok évvel ezelőtti kollégám – és még korábbi főnököm – fiktív interjúalanyáról. Soha nem járt azon a helyszínen, ahol a kolléga állítólag telefonon utolérte, soha nem nyilatkozott neki, sőt még csak nem is ismerik egymást. Én is csak a valamikori munkahelyemen kirobbantott plágium- és konfabulációs botrány kapcsán kerültem kapcsolatba a franciával, majd botcsinálta ismerősként jelöltem őt be a LinkedIn portálon. Ő pedig visszajelölt. Azóta van egy közös sztorink. Naivitás azt hinni, hogy ilyen sztorik mindig csak másnak a háza táján bukkannak fel, a sajátunkon sohasem.
Kiborul a bili
Legutóbb, még az óév végén a Der Spiegel hamburgi székházában borult ki a bili. Claas Relotius, a német hírmagazin többszörös díjnyertes szerkesztő-riportere a sorjázni kezdő bizonyítékok súlya alatt megtörve beismerte: számos cikkéhez kitalálta a helyszíneket, a riportalanyokat.
Más esetekben ezek léteznek ugyan, de ő csak fotón vagy a Google Earth internetes alkalmazás segítségével, a karosszékében ülve látta őket, a riportalanyok pedig valós emberek, csak éppen vele nem találkoztak soha az életben. Nem állnak olyan felirat előtt, mint amelyik az ő cikkében szerepel, nincs olyan lőfegyverük, mint amilyenről ír.
A kitalációk legalább egy esetben diplomáciai felhangot is kaptak, miután a berlini amerikai nagykövet, Richard Grenell kifogásolta, hogy Relotius – egyébként tökéletesen illeszkedve ebben a fősodorbeli német sajtó vonalvezetéséhez – lejárató módon vette tollára Donald Trump Amerikáját, a nyakas, fegyverforgató, bevándorlásellenes fehér férfiakat, akik Arizonában vadásszák a betolakodókat.
A Der Spiegel – Németország vezető, több mint 700 ezer példányban megjelenő, bőven milliós olvasótáborral rendelkező hetilapja – most önvizsgálatot tart, „korrigáló riportert” is menesztve az amerikai helyszínre, hogy ugyan, hozza már helyre, amit a kolléga elrontott. A héten jelent meg a hetilap honlapján Steffen Klusmann leendő – még a botrány kirobbanása előtt kinevezett – főszerkesztőnek az olvasókhoz írt nyílt levele.
A kínosan magyarázkodó szövegből annyi mindenesetre leszűrhető: még egy hatszáz főt foglakoztató gépezetben is, ahol pedig szerkesztők és tényellenőrök hada dolgozik, utólag könnyű csak okosnak lenni. Nem gyulladtak ki időben a fejekben a képzeletbeli piros lámpák, hogy Relotius vajon miért nem akarta egyes cikkei esetében, hogy felkerüljenek a Der Spiegel internetes oldalára, ahogyan azt sem, hogy a fordítók angolra ültessék át őket. Ez ugyanis növelte a lebukás valószínűségét – világlik ki persze utóbb.
A díjnyertes riporter, akit még napokkal a botrány kirobbanása előtt, decemberben is kitüntettek, rendkívül érzékletesen, szépirodalmi színvonalú németséggel ír, ami szerepet játszott abban, hogy megtévesztette a kollégáit is. A banánhéj végül is úgy került a lába alá, hogy Relotius az arizonai riportjához Juan Moreno – az egész botrány egyetlen pozitív hőse – személyében szerzőtársat kapott, neki pedig gyanúsak lettek egyes körülmények, amelyeknek utána is járt.
Nem a hamburgi szerkesztőségből azóta távozásra kényszerült Relotius volt az első svindler – még a Der Spiegelnél sem. Ma is a lapnál dolgozik, mégpedig vezető beosztásban, az az újságíró, akinek a díjátadóján a konferanszié kérdésére derült ki, hogy soha nem látta Horst Seehofer vezető bajor politikus házának pincéjében azt a modellvasutat, amelyet pedig oly szemléletesen leírt cikke felütéseként. Erre visszavonták tőle a díjat.
Az önmagára máskülönben igen büszke német sajtóban még a felületes emlékezet is felhoz hasonló, kevéssé dicsőséges eseteket. Így például azt, amikor a Stern magazin Adolf Hitler hamis naplóját közölte, vagy amikor a svájci Tom Kummer az egész német nyelvterületen publikált Hollywoodból keltezett, ámde fiktív, összeollózott interjúkat olyan amerikai filmsztárokkal, mint Charles Bronson, Brad Pitt vagy Sharon Stone.
A The New York Times „erősít”
Amerikában és az egész világon a hasonló botrányok legemlékezetesebbike Jayson Blair, a The New York Times egykori riportere nevéhez fűződött a közelmúltban. Letehetetlen, a karácsony és újév közötti lassú napokra ezért kiváló olvasmány volt 2004-ben megjelent önéletrajzi könyve, a Burning Down My Master’s House (Leégetni mesterem házát), amely legalább annyira szól a világlap belső viszonyairól, mint Blairről magáról.
„Hazudtam és hazudtam – majd még többet hazudtam – írja. – Hazudtam azzal kapcsolatban, hogy merre jártam, hazudtam, hogy hol bukkantam információra, hazudtam azzal kapcsolatban is, hogyan írtam meg a cikket. Ezek márpedig nem a mindennapi élet kis hazugságai voltak, hanem komplett fantáziálások a legkisebb részletekig menően. Hazudtam egy repülőúttal kapcsolatban, amelyet soha nem tettem meg, egy autóról, amelyet soha nem béreltem ki, egy olyan autópályán lévő tereptárgyról, amelyen soha nem jártam. Hazudtam egy illetővel kapcsolatban, aki segített nekem egy olyan benzinkútnál, amelyet az interneten találtam, illetve egymást keresztező vasútvonalakról, amelyeknek a létezéséről csak azért volt tudomásom, mert légi felvételeket őrzök róluk a magángyűjteményemben. Hazudtam egy házról, amelyben soha életemben nem jártam, a nappalija díszítéséről és bútoraitól, amelyeket csak képeken láttam. Abban a környezetben, amelyben dolgoztam, és ahol a cél szentesíti az eszközt, hozzászoktam a hazudozáshoz. Bőségesen kivettem a részemet a hazugságokból, és mint bárki más, jártasságot szereztem abban, hogyan ússzam meg ezeket rákérdezés nélkül és sértetlenül. Gyanítottam, hogy az igazság majd vagy felszabadít, vagy pedig megöl.”
Talán nemcsak az újságírással együtt járó foglalkozási ártalom váltja ki kérdést, hanem a laikusban is felmerül: mégis hogyan lehetséges ez? Miként képzelhető el, hogy a világsajtó krémjének tartott, sokszoros díjnyertes szerkesztőségek, kiadóházak ilyesféle botrányokba fussanak bele? Másfelől: milyen mozgatórugók vannak a kitalált riportok mögött? Elképzelhető-e valóban, hogy valaki ne tudná megkülönböztetni a fikciót a valóságtól, illetve ne tulajdonítson jelentőséget a kettő közötti különbségnek? A már említett Tom Kummer futott legalábbis egy kört a borderline újságírás elméletével.
De valóban beteg, kényszeres hazudozókról van-e szó, vagy pedig elismerésekre, díjakra vágyó simlisekről, esetleg az érdemi munkát megspórolni akaró lustákról? Pszichológus ismerősöm – akit e cikkhez megkerestem – azt mondja, a kényszeres hazudozás csak akkor hihető személyiségvonás, ha az élet minden területére kiterjed, vagyis az illető nem teszi az igazság másmilyen „dobozába” a mindennapi életével kapcsolatos banális közléseit azokhoz képest, amelyekkel mondjuk Pulitzer-díjat is nyerni lehet.
Szakmai csúcs?
Relotius jellemrajzával még adós az utókor – egyes kollégái szerint csendes, kissé visszahúzódó, okos embert kell magunk elé képzelnünk –, Blairé viszont 15 év elteltével már közkincs.
A történtek idején a Relotiushoz hasonlóan a harmincas éveiben járó Blair korántsem volt visszafogott, sem pedig lusta, sokkal inkább bizonyítási kényszertől fűtött, az életet habzsoló munkamániás, egyben alkohol- és kábítószerfüggő, valamint bipoláris zavarban (mániás depresszióban) szenvedő, harsány fiatalember. Ugyancsak ellentétben a született hamburgi – és persze fehér bőrű – Relotiusszal, Blair felköltözött a sokakat felőrlő New Yorkba, ahol barátnőkön és vele jó viszonyban lévő kollégákon kívül senkije sem volt, miközben nem kevesen méregették: ugyan ki és miféle „színes kvótát” akarhatott kipipálni a fekete fiatalember jelenlétével?
Leírásában a The New York Times több mint ezerfős szerkesztőségéről az derül ki: ezt a közeget meglovagolva a szakmai csúcsokra is feljuthatsz, de az örvény a mélybe is leránthat; a liberális világlap mindennapjait időnként az ablakból kiugró öngyilkosok, elmebajuk miatt visszavonultak, dílerkedő szerfüggők is szegélyezik, és mint megtudjuk, még a dicsőségtablóra kitett díjnyertes riporterek között is akad – ahogy New Yorkban nevezik – „léggitáros”, azaz kamuzó, fabrikáló, konfabuláló kolléga.
A The New York Times magyar, sőt európai szemmel is elképzelhetetlenül sok rétegből összeálló szerkesztőségi működésében az egyik legkülönösebb és a kitalált történetekhez szinte ugródeszkát jelentő elem a toe-touch dateline, azaz a „lábujjal érintős keltezés”. Ez a következőt jelenti: egy adott riporthoz akárki, külsős vagy úgynevezett stringer is összeszedheti az információkat, mégpedig akármilyen módon, például telefonon vagy az interneten.
Ám ha akad egyetlen valaki is, aki semmi mást nem tesz, mint éjfélig, azaz a New York-i lap lapzártájáig eljut – autóval, vonattal vagy repülőgéppel – a riport tényleges helyszínére, és onnan bejelentkezik a szerkesztőségbe, akkor az egész riport arról a helyszínről keltezve, kizárólag az ő nevét feltüntetve közölhető a lap másnapi számában a szerkesztőségi kódex értelmében. Innen pedig már valóban csak egy ugrás, hogy – mint Blair esetében is történt – az újságíró rákapjon a hamisítás ízére. Egy ponton túl csak a végeredmény számít, hiszen az emberi cselekvés egyik legfőbb mozgatórugója az elismertség utáni vágy. Márpedig végső soron az újságíró sem más, mint esendő ember – még a világlapoknál is.