Hogyan nézett ki egy huszárroham a XVI. században? Az ellenséggel szemben felsorakozó lovas kopjások sodró erejükkel szétzilálták az első sorokat. Az összecsapást követően elhajították a törött kopját, és kivont szablyával rohamoztak újra. A csataimitáció szelídített dramaturgiával látható a Salföldi Kopjások hagyományőrző csapat bemutatóin, a „Vértes” Történelmi Hagyományőrző Ifjúsági Egyesület lovagjai a nagyvázsonyi várat „védik”, Pap György fehérvári huszár a katonai nyergek fejlődéséről tart előadás-sorozatot a huszárakadémián.
Népszerű szabadságharc
A bemutatók mögött a katonai hagyományőrzést kiszolgáló háttéripar áll: fegyverművesek, gombkötők, szabók, nyergesek… Hogyan kezdődött a korabeli fegyverek, lószerszámok, viseletek kutatása? Milyen igény szülte a hiteles rekonstrukciót? És miként hatottak – hatnak máig – az egymás után alakuló katonai hagyományőrző csoportok a kézműves mesterségek föllendülésére? A kérdésekkel összefügg az inspiráció: a Zrínyi Kiadó gondozásában befejeződött Somogyi Győző Egy ezredév hadban című hatkötetes sorozatának kiadása.
– A magyar hadsereg minden egyenruháját, zászlóját, jelvényét, fegyverét, járművét igyekeztem hitelesen megrajzolni a kezdetektől a rendszerváltásig – mondja a szerző. – Nyomon lehetett követni, hogy amikor megjelent egy új kötetem, pár hónapon belül alakult egy sor hagyományőrző csapat ugyanabból a korból – az öltözetükről ráismertem a rajzaimra. Sokan megkeresnek, részletek után érdeklődnek, miközben én is rengeteget tanulok a hagyományőrzőktől.
Hogyan növekszik a mozgalom? A Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség, mely önálló jogi személyiségű egyesületek ernyőszervezete, hetven-nyolcvan tagegyesülettel rendelkezik, a pártoló, illetve belépésre váró csapatai száma pedig eléri az ötvenet. Székely Tibor elnök elmondása szerint évről évre gyarapodnak erdélyi hagyományőrzőkkel, de tartoznak hozzájuk a Felvidékről és a Várvidékről (Burgenland) is.
Hagyományőrzők persze találhatók a szövetségen kívül is, és bár a szabadságharc kora messze a legnépszerűbb, közel száz lovagkori és végvári csapat is működik országszerte – találkozhatunk velük várjátékokon, fesztiválokon, kisebb településeken búcsú vagy szüreti felvonulás alkalmával. Aztán ott vannak az „ősmagyarok”: csak Kassai Lajos lovasíjász iskolájának már tíz törzse található meg a Kárpát-medencében, és a barantások – ezek a különálló harcművészeti stílust képviselő csapatok – szintén keresettek. A számok azt mutatják, hogy mára több tízezren kapcsolódnak a mozgalomhoz családostul, és vannak, akik meg is élnek belőle.
A hagyományőrző csoportokhoz sok esetben táncegyüttesek tartoznak, a lelkesebbek felvételeket adnak ki vagy osztanak meg a közösségi oldalakon tevékenységükről, a harci játékon túl egyesek kutatásokat végeznek, mások sportversenyeket rendeznek, vagy huszárakadémiákon képezik magukat. Hogyan kezdődött ez a katonásdi?
A nyolcvanas évek közepén Fülöp Tibor Zoltán, a Tavaszi Emlékhadjárat rendezvénysorozat megálmodója fejébe vette, hogy kis csapattal bejárja a kalandozó magyarok útját Nyugat-Európában – lóháton. Csak indulás előtt derült ki a lelkes jelentkezők számára, hogy lovagolni senki sem tud közülük. Elmentek ugyan lovardába, de ott az oktató kerek perec megmondta nekik: uraim, felejtsék el ezt a tervet, maguk Budapest határáig sem jutnak el.
Az elszántabbak azonban nem adták fel, hozzáláttak gyakorlati tudásuk fejlesztéséhez, amely évek munkája – máig is eltart. Az első hagyományőrző csapat színházi jelmezkölcsönzőből szerzett magának huszárruhát: piros színű, János vitézbeli operetthuszárokkal indult a mozgalom Magyarországon. Áttörést jelentett, amikor 1986-ban megjelent Barcy Zoltán és Somogyi Győző Magyar huszárok című kötete, amelyre ettől kezdve a katonai hagyományőrzés bibliájaként tekintettek, ebből a könyvből öltözködtek a csapatok, szakvéleményért fordultak a szerzőkhöz, akik még a szabóknak is szívesen adtak szabásmintát.
Nagy szerencse, hogy Barcy Zoltán megérte ezt a fordulatot: az 1915-ös születésű hadtörténészt az ötvenes években osztályidegenként elbocsátották a budapesti Hadtörténeti Múzeumból, és nyugdíjazásáig csak könyvelőként dolgozhatott, habár a kisujjában is több volt, mint a felettesei fejében. Somogyi Győző is tőle tanulta kutatási módszerét.
Ha a magyarok nyernek
– Kisgyerekkorom óta katonásdit játszom – mondja a Kossuth-díjas művész. – Nagy hatással volt rám a Sorsdöntő csaták című díszkönyv két háború közötti kiadványa, mely a világtörténelem nagy csatáit mutatta be bőven illusztrálva. Négyéves korom óta gyártom a papírkatonákat, ahogy komolyodott a játék, úgy alakultak ki a szabályok, lett terepasztal, melyen igazi csatákat is le tudtunk játszani.
Az egyenruhák iránti érdeklődésem abból fakadt, hogy szerettem volna hitelesen kifesteni a figurákat – akkoriban megjelentek a játékpiacon szovjet katonák, lehetett kapni német és amerikai ólomfigurákat, csak éppen magyar katonát nem. Pótlandó papírból gyártottam ilyeneket, és a csatákban arra törekedtem, hogy a magyarok nyerjenek – az asztalon legalább. Utólag visszanézve úgy látom, hogy gyerekként így kompenzáltam magamban a történelmi traumákat.
A játék, később pedig a kutatás során rádöbbentem, hogy még az 1848-as szabadságharc hadserege sincs tudományos szinten feldolgozva, nem lehet tudni, hogyan néztek ki, mibe öltöztek a huszárok. Először tehát a szabadságharc hadseregét kezdtem módszeresen kutatni, majd nekiálltam megrajzolni az egyenruhákat. De kiadót nem találtam. Azt mondták, nagyon érdekes a téma, de politikailag nem indokolt – inkább a felszabadító szovjet hadsereg katonáit rajzoljam meg. Pedig tudhatták, hogy ezt a feltáró munkát senki más nem fogja helyettünk elvégezni.
A rendszerváltozás küszöbén a „békebeli” katonatisztek gyanakodva tekintettek a magyar hagyományokra, ebben hozott áttörést, hogy amikor beléptünk a NATO-ba, kiderült, minden más nemzet ünnepli és bemutatja saját múltját, így nem lesz elegendő kizárólagosan a szovjet hadsereget és a Tanácsköztársaságot megjeleníteni. A magyar tábornokokat is megkérdezték: hol vannak az önök katonai hagyományai, mire azok hirtelen megtalálták és meglobogtatták a huszárokat. Onnantól változott a megítélés, a huszárcsapatok keresettek lettek, nemzetközi kapcsolatokra tettek szert, ma már kultúrdiplomáciát folytatnak szerte a világban. Ehhez persze kevés, ha szépen, színesen felöltöznek.
– A mozgalom növekedésével megnőttek az igények, a korhűség, a hitelesség egyre inkább természetes követelménnyé vált – mondja Székely Tibor –, a hagyományőrzők között állandó téma lett, ki tud jobb szabót találni. A csizmadiák, nyerges és szíjgyártók, gombkötők, rézöntők és fegyverkészítők egyre komolyabb megrendeléseket kaptak, eltűnőben lévő kismesterségek újultak meg. A honfoglalás kori hagyományőrzés kibontakozásával megszaporodtak a füredi nyergek másolatai, Cseppentő Attila pedig modern, de kinézetében a hagyományosra hajazó nyergeket kísérletezett ki.
A posztó például nehéz ügy, mert a gyártása megszűnt Magyarországon, Erdélyben is már csak egy-két műhely található, a lengyel és az angol posztónak viszont megkérik az árát. Az autentikus alapanyagot nem mindig lehet a korszerűségre hivatkozva kiváltani, a hagyományőrző ugyanis nem próbababa. Szövetségünk munkája nemcsak látványos eseményekhez, fesztiválokhoz kapcsolódik, hanem kiképzésekkel, minősítésekkel, a katonai kultúra szakirodalmának feldolgozásával tudatos és szervezett formában is hozzájárulunk az ismeretek átadásához. Ez kulturális misszió.
Motorosból szíjgyártó
Szakács Márton a Magyar Képzőművészeti Egyetemen diplomázott festő-restaurátor szakon. Az egyetemi évek alatt kezdett el komolyabban bőrművességgel és a hagyományos fanyergek készítésével foglalkozni. Tizenkét shagya-arab lóra teljes vértezet készített Koszta Zoltán kollégájával. Nyergesmesterként részt vett a Smithsonian Folklife Fesztiválon Washingtonban 2015 nyarán. Jelenleg Pap György fehérvári huszár felkérésére teljes nyeregsorozatot készít az 1830-as évektől kezdődően az utolsó szériás huszárnyergekig, hogy a kísérleti régészet módszereivel lehessen tanulmányozni a huszárnyereg fejlődését.
– Most a hiteles rekonstrukció és a zsűrizett iparművészeti nyergek készítése a legfontosabb számomra – megőrizni és átmenteni az utókor számára ezt a mesterséget. Célom a hagyományos magyar nyergelés vizsgálata, megértése használat közben és szemléltetése. Rengeteg furcsa helyzetbe kerültem az elmúlt években, amikor hagyományőrzők a saját elképzeléseik után szerettek volna nyerget csináltatni. Az emberek manapság meggondolják, hogy mire adnak ki pénzt – az egyedi, kézműves nyereg nem versenyképes a sorozatban készült termékekkel. A megrendelők egy része ezért inkább leteríti a sportnyergét báránybőrrel, mondván, úgysem látszik.
Találkoztam olyannal, aki a tiszafüredi nyergének lefűrészelte az első kápakanalát, mert balesetveszélyesnek, kényelmetlennek ítélte. Régen azért másképp lovagoltak, mint mi: komoly kiképzésen estek át mind a lovak, mind a lovasok. Nem véletlenül másolták világszerte huszárjaink harcmodorát, felszerelését. Manapság gyakran csak felhuppanunk a ló hátára, aztán megyünk, s közben csodálkozunk a sok feltört hátú lovon, meg hogy mennyi a sérülés.
Tóth Tihamér, a „Vértes” Történelmi Hagyományőrző Ifjúsági Egyesület vezetője kézműves is egyben, s ha kérdezik, hogyan lehet ebből megélni, azt válaszolja, hogy nem tudja, de nekik eddig valahogy mindig sikerült.
– Kamaszkoromra motoros huligán lett belőlem – mondja. – Motoros bőrtáskákat készítettem, de aztán jött az EU-csatlakozás, és egy csapásra bedőlt a piac. Hobbiszinten csinálgattam már íjászfelszereléseket, tegzet, lószerszámot, és kitanultam a nyerges-szíjgyártó mesterséget. Feleségem szintén bőrműves, de posztóval is dolgozik: embernek és lónak, csizmától a fejfedőig, zablától a farmatringig mindent vállalunk a hunoktól 1848-ig. Néha kompromisszumot kell kötni, mert megváltoztak az alapanyagok, átalakult a technológia. Ki engedheti meg magának, hogy kézzel szőtt vásznat viseljen? Mi is varrógéppel dolgozunk.
A legtöbben abban egyetértenek, hogy angol sportnyereggel nem lehet a huszárlovat hitelesen megjeleníteni. A legapróbb részletek is számítanak, más dolog ugyanis jelmezt készíteni, amely a színházban, rivaldafényben jól mutat, és más viseletet hordani lóháton, esőben, hóban, sárban. Ám annak is mutatni kell! A huszár eközben olyan tapasztalatra tesz szert, amely könyvekből nem tanulható. A kísérleti régészet módszereit alkalmazza: amiről egy korabeli lelet alapján csak halvány elképzelése lehet, arról az újraalkotás és kipróbálás után megkockáztatja: ez így működhetett.
Amelyik rekonstruált fegyver és viselet lóháton, száz kilométer után is használható, arról ki meri mondani, hogy igen, ez valószínűleg ilyen volt. Miközben átérzi, mit jelent esőben menetelni egy lovasszázaddal, reálisabban látja a történelmet is. Megérti egy régi használati tárgy üzenetét, mely szemléletmódot, élettapasztalatot közvetít viselője számára.