– Felmenői baptista prédikátorok, szakdolgozatának címe Istenkeresésről a 21. századi angolszász rockdalokban. Mit jelent az ön számára a hit és Isten keresése a zenében?
– Lehet, hogy a lázadó gének még a régi reformátusoktól eredeztethetőek! A nagypapám és a dédnagypapám is baptista prédikátor volt, a nénikém és a bácsikám pedig teológusok. Végtelenül vidám és nyugodt, istenhívő környezetben nőttem fel, ahol a nagypapa viccet mesélt a szószékről Tahitótfaluban, a kistemplomban. Pozitív életszemléletet kaptam a baptistáktól, a hitem pedig a mai napig nagyon élő, dacára, hogy mindenféle uniformitást és egyházat kikerültem. Materialista hozzáállással nézve a hit nem más, mint a belső egyensúly elérése. Régóta izgat ez a téma, és a dalszövegekben is benne van hellyel-közzel az Isten keresése, a hit és a világ harmóniája. Van, amikor játékosabban, olykor viszont egészen direkt formában. Van például egy számunk, amelyet éppen ma próbáltunk el, ennek az a refrénje, hogy „néha olyan hangosan kiabálok, hogy süket lesz tőle Isten, de még mindig jobb, ha dühös lesz, mint ha nem figyelne rám”.
Mint egy szabadesés
– Mikor érzi ezt az áhított egyensúlyt? A színpadon?
– A színpadi lét szélsőséges, euforikus állapot, amikor az ember füléből folyik ki az adrenalin. Inkább azt mondanám, hogy olyankor kimerészkedek a legvégéig, ahol viszont nem tudom, hogy Isten a kezében tart-e. Ha jól csinálom, akkor az egész olyan, mint egy szabadesés, és összetörhetetlen vagyok, mint a részeg emberek a biciklin. Ez az állapot a rock and roll.
– Mostohaapja, Bereményi Géza hatással volt a zenei fejlődésére?
– Gyerekként a lehető legjobb zenei neveltetésben volt részem. Klasszikus zenén nőttem fel, otthon éjjel-nappal forgott a bakelitlejátszó. Géza világéletében szeretett volna a saját szerzeményeinek előadója lenni énekesként, és szerintem nagyon autentikus lett volna, ha el is énekli őket, hiszen rengeteg zseniális előadó nem a tiszta hangjairól híres. Öcsémmel mi úgy nőttünk fel, hogy Géza a barátjával, Cseh Tamással és egy szál gitárral a szövegeket passzintja rá a zenére a szepezdi nyaralónk hátsó szobájában. Figyeltem őket. Tamás találta ki a melódiákat, láttam, ahogy előadta őket: nagy adag pátosszal és bő lére engedett színművészettel. Abszolút működött.
– Tinédzserként milyen zenéket hallgatott?
– Öcsémmel az első kazettánk Bob Marley volt, anyukám kapta Angliából. Ezután nekünk kimaradt a Kaláka és Halász Judit, tizenévesen már popzenét hallgattunk: Billy Idolt, Madonnát, AHA-t… Vettünk egy Bravo magazint, kivágtuk az összes képet tekintet nélkül arra, hogy szeretjük-e a zenekarokat, vagy sem, és kitapétáztuk vele a közös szobánk falát. Később jött a punk, a Depeche Mode, a Cure és a Sex Pistols, majd a feketére és zöldre festett haj és száj. Az öcsém, Pásztor Sámuel, az Anna and the Barbies gitárosa ezután zeneiskolába ment Kőbányára, ahol megtanult rendesen gitározni és énekelni, én pedig mentem a nagyvilágba. Magamra szedtem a rapet és a táncot, majd jó pár évvel később együtt megalapítottuk a közös zenekarunkat.
– Az elmúlt évtizedekben bejárta a világot: mi terelte mégis haza és vissza a zenéhez?
– Lelőhetetlen, hiperaktív kisgyerek voltam, így a különféle sportok mellett viszonylag korán elkezdtem táncra járni. Gimnáziumban beleszerettem a jazzbalettbe, érettségi után pedig nagyon határozottan elindultam a kortárs tánc felé. Pár év hazai és spanyolországi tréning után felvettek New Yorkban a kortárs tánc fellegvárába, de sajnos tönkrement a térdem, így fel kellett adjam a felszolgálói állásomat, amellyel eltartottam magam. Nem tudtam fizetni a tandíjat és az albérletet, így hazajöttem. Koreografáltam nemzetközi popbandáknak, utaztam, egyetemre jártam, meg színitanodába, és közben az öcsémmel elkezdtük „csinálni” a zenekart.
– Az Anna and the Barbies hírhedt látványos, jelmezes, olykor meghökkentő színpadi show-jairól. Hogy áll össze egy produkció?
– Tizenegy utazással eltöltött év alatt megjártam Észak- és Dél-Amerikát, Európát. Mindenhol éltem, dolgoztam és tanultam – operatőrséget, filmrendezést, sminkelést, színészetet, cirkuszművészetet és táncot, ezáltal pedig igényem volt a teljességre. Annyi mindenbe belekaptam, hogy amíg zenészként és előadóként nem éreztem azt, hogy szinten lennék azokkal, akiket magam körül láttam, volt egyfajta teljesítési és odaadási kényszerem. Mihail Barisnyikov mellettem nyújtott, a Fugees menedzserével kávézgattam: ilyen kaliberű művészek mellett a világon mindent szerettem volna egyszerre feltenni a színpadra, amit valaha láttam. Ez a vehemens attitűd mára finomodott, és még mindig tisztul, noha a legtöbb ember így is azt mondaná, hogy rettenetesen sok.
A külsőségekre eleinte nem volt keretünk, ezért abból készültek a jelmezek, amit otthon vagy akár a kukában találtam. Igazi sufnituning volt. Amikor kicsit ismertebbek lettünk, akkor már jelentkeztek nálunk különféle sminkesek és dizájnerek, de az ő ötleteiket is mindig átformáltam a saját képemre, hogy a végeredmény a mi mondanivalónkat díszítse. Az egész egy metamorfózis, amitől képes voltam arra, hogy felmenjek a színpadra, és közvetítsem az üzenetet.
Huszonkét centis sarok
– Zavarja, ha beskatulyázzák?
– Ellenkezőleg, örülök neki. Voltam már magyar Madonna, Gwen Stefani, Pink és Lady Gaga, de hasonlítottak a Rammsteinhez, és neveztek a nemzet női csótányának is. Azok az emberek, akik megpróbálnak skatulyákba tenni, mind keresnek valamit. Többet tanulok a kritikákból, mint a dicséretből. A köpködő kritikákat sem szoktam a szívemre venni, még ha arcul üt is. Mindennek van valahol mélyen igazságalapja.
– Az önpusztítás és a nagy lángon égés azért alábbhagyott, amióta gyerekei vannak?
– Nem igazán, viszont a közvetlen életveszélyt ma már kerülöm. Huszonkét centis magassarkúban egy fagyott színpadi elembe fél kézzel kapaszkodva énekelni szilveszter éjszakáján nem feltétlenül észszerű dolog, mégis vállalom. Az olyan dolgokat, amelyek viszont hírhedten veszélyesek, mint mondjuk az autóversenyzés, amit régebben űztem Dubajban, már nem csinálom. A szélsőségekben továbbra is simán benne vagyok, ez pedig nem fog elmúlni, ilyen vagyok.
– A Márti dala című sláger egy csapásra ismertté tette az Anna and the Barbies-t. Hogy élte meg a zenekar, hogy a korábbitól egészen eltérő közönséget is meg tudott szólítani?
– A Márti dala olyan kapukat nyitott ki előttünk, amelyekről csak álmodoztunk. Egy idő után eléri a célközönségét, a fesztiválközönséget egy alternatív rockzenekar, és majdnemhogy nincs is tovább. Itt meg lehet fenekleni. Elképzelhetetlen, hogy eljussunk falunapokra, művházakba, kiskocsmákba, Erdélybe egy nagy sláger nélkül, ehhez pedig egy nagy adag szerencse is kell. Kaptunk egy kincset a kezünkbe, ezért vihetjük ezerfelé a portékánkat. Nem állítom, hogy mindenhol megértik a zenénket, de látják, hogy a szívünket-lelkünket odaadjuk, és szórakoztatni szeretnénk.
Római cirkusz
– A televíziós szereplések, tehetségkutatós zsűrizés és a főzőműsorban való szereplés mennyire összeegyeztethetőek a punk-rocker énjével?
– A televíziós szereplésekben végre kipróbálhatom a nőiességem más-más vetületeit. A rockszínpadokon nem feltétlenül éreztem például, hogy lehetek cicababa vagy akár elegáns, hiszen ott vezér voltam, aki nem azzal foglalkozik, hogy patent legyen, hanem hogy üvöltve, véres szájjal meneteljen a hadserege élén. Mindig vágytam arra, hogy szép és csinos királynő legyek, a tévéműsorokban pedig lubickolhattam ezekben a külsőségekben, miközben milliókhoz szólhattam. Voltak konfliktusok a zenekarral, hogy elvállaljam-e, hiszen sokan belebuktak már ilyesmibe korábban. Az alternatív szcéna azt mondta, hogy kommersz vagyok, áruló, és eladtam a lelkem, a tévéseknek meg túl bolond voltam. Én viszont hiszek a szórakoztatás minden műfajában, az igazi római cirkuszban. Nem ismerek olyan fórumot, amely rossz lenne ebben, csak rossz kommunikációt vagy rossz üzenetet. A mi rockcirkuszunk sem annyira mély, mint egy kőszínház üzenetrendszere, de nem kell az egyiket lenézni, a másikat pedig magasztalni azért, mert többen nézik, vagy mélyebb az üzenet. Mindennek megvan a maga ideje és helye. Ugyanúgy hirdettem a tévéképernyőn az Anna and the Barbies üzenetét, mint a kis klubkoncerteken, azáltal pedig, hogy az arcomat többen megismerték, a zenekar is lépett előre.
– A nagyobb ismertség nagyobb veszélyt is jelent: a két hónappal ezelőtti incidens óta, amikor késsel támadták meg koncert közben, úgy tudom, már testőr vigyázza a lépteit.
– Chinónak hívom olaszosan a kétméteres testőrünket, aki máris a zenekar nagytestvérévé vált. Olyan, mint egy huszonegyedik századi nindzsa. A legtöbb nagy zenekarnak van testőre, mi korábban nem igényeltük, de sajnos el kell fogadni, hogy bizonyos emberszám felett az érdeklődés is sokszínű lesz. Eddig az számított elvetemült rajongónak, aki minden koncertünkön ott volt, ma viszont már az, aki két lépéssel túlmegy a normálison, és sokkal többet akar, ami emberileg viszont nem tolerálható. Más előadókkal is történt már ilyesmi, kezelni kell az ilyen helyzeteket. A szívbajt hozta rám, amikor megírta, hogy bicskával jön a koncertre, majd valóban megjelent késsel a kezében, de megéltünk már egyet s mást a zenekarral, és nehezebb volt a nincstelenségből és reménytelenségből talpra állni, mint egy őrültet megfékezni.
– A sikerek és rajongás dacára mégis azt mondja, hogy nem gondolja magát művésznek.
– Eleve gyanús, ha valaki művésznek mondja magát. Egy igazi gondolkodónak sosem mondhatnánk a szemébe, hogy ő a világ legnagyobb koponyája, mert a képünkbe röhögne. A tehetséges emberek átlátják, hogy hol tartanak, én egyszerűen szerencsés vagyok, hogy zenélhetek. Nem saját magamnak tulajdonítom ezt a mázlit, legfeljebb csak jó labdákat ütök le. Tisztességesen rajongom az életet és mindent, amit elém dob. Törőcsik Mari a művész, én csak egy szerencsés, lázadó bohóc vagyok.
– Erős nőként milyennek látja 2018-ban a nőideált, a modern nőképet? Ön is a színpadon szeretne megöregedni, mint Mick Jagger?
– Teljesen átalakulóban van, és ennél színesebb sosem volt még, mint most. Lehet nőideálokat felsorolni az elmúlt évtizedekből, ám ezek nagyjából a divathoz kapcsolódnak. Mára minden szabadabbá vált, nincsenek konvenciók, nincsen komfort nő. Én is ennek vagyok a példája. A művészek attól művészek, ha a női és a férfiénjük megközelíti egymást, elég, ha csak David Bowie-ra gondolunk. Egy rock and roll léthez nagyon erős férfiattribútumokat kell felszedni, hogy férfiakból álló csapatot egy férfias közegben sikerre tudjak vinni. Emellett az a finomság, amelyet egy nő képvisel a dalokban, a szövegekben, az odaadásban, nagyon izgalmas. Évek munkája volt, hogy mindkettőt szabadon tudjam engedni: a törékenyet és a bivalyerőset. A szélsőségek gyönyörködtetik az embereket – főleg, ha egyensúlyban vannak. Eszem ágában sincs abbahagyni a rock and rollt: most vagyunk a topon a bandával, viszont van még hova fejlődni. Szeretnék még jó negyven évig zenélni.