A nem sokkal több, mint háromszáz lelket számláló Alsószopor és Marc Chagall, a torzulásig megrokkant, az ideálképtől oly távolra kerülő szenvedő emberiség és a glóriával széppé varázsolt gótikus és barokk üdvözültek, a kommunista kényszerek közt élő festőnövendék és a maga metafizikai világát festményekben elkötelezetten elénk táró festőművész – kell ennél nagyobb fesztáv a huszadik század ellentmondásainak művészetbe emelésében? Döbbenten lapozom a Szülőföld Könyvkiadó impozáns tálalásában a „vidéki” festőóriást, az eddig „Sopron festőjeként” tudatosított Giczy Jánost.
A kiadó hivatásának érzi, hogy régiója halhatatlanjait kimentse a könnyen süllyesztő feledésből. Nemrég ugyanitt mutattam be egy megszállott művészettörténész, Balló László könyvét, aki a szombathelyi püspökváros művészi megálmodóját, a Palladio mértékével mérhető városalakító Hefele Menyhértet hozza vissza emlékezetünkbe. És még mentségemre sem mondhatom, hogy nem tudtam róla.
Hiszen az ’56-os Kolhoz körbeli jó barátom, Szopori Nagy Lajos sokszor emlegette, ők ketten származtak ebből a kis faluból, és mindketten magukkal hozták, ami egy jó tanítótól útravalóul kapható. Szopori Nagy Lajos, a finn kultúra neves közvetítőjének apja volt mindkettőjük szellemének alapozója.
Az album képeit döbbenten lapozva értem csak meg barátom ragaszkodását festő barátjához. Egyik kiállításáról írva idézi azokat a sorokat, amelyeket önértelmezésként maga a festő szinte egymásnak ellentmondóan leírt, és most az album mottójaként olvashatunk. Miként helyezi el festészetében Giczy János faluját a végtelenben.
A közösségéhez kapcsolódó hűség szavaival: „szinte magától összeállt egy motívumkincs, melyből a falunk, a föld, apám, anyám, nagyszüleim, az ő kezüknyomát őrző eszközök mind-mind a képi beszéd részeivé szublimálhatók, olyan képi beszéd részeivé, amely talán képes kifejezni az egyéni élményeken túl egy tágabb régió gyötrelmeit és vágyakozásait”.
És a művészi világértése elmagyarázásával: „Ha leások a földbe vagy az emlékezetbe, s keresek-kutatok régi holmik, eszközök, események után, sosemvoltnak vélt, de valójában csak elfelejtett dolgok kerülnek elő, ismerősökkel keveredve. Szürrealista világ ez: tárgyak, emberek, élők és rég meghaltak. Mindez egymás mellett, egymás alatt térben és időben.”
Giczy János festészetének lényegét barátom szavaival tudom jellemezni: „Eltűnődtem: vajon az a cél vezette-e, hogy egyértelműen világossá tegye, egész életműve Alszoporból nő ki, és minden ecsetvonásával azt festi – vagy éppen azt kívánja megmutatni, milyen messzire távolodott el művészetében szülőfalujától, az alszopori mentalitástól? Így jelez hát együtt, egyszerre közelséget és távolodást. Csak akinek van talaj a lába alatt, az rugaszkodhat el róla – és tőle.”
A festőművész szerencséjére kritikusai értően közelítettek hozzá: az album nagyszerű írásokat gyűjtött össze róla!
(Giczy János festőművész. Szerk.: Bakonyvári M. Ágnes és Dalos Margit. Szülőföld Könyvkiadó, Szombathely, 2018, 304 oldal. Ára: 8900 forint)