Valószínűleg kevesen gondolták 2007 áprilisában, az Egyesült Államok egyik legfontosabb jelzálog-hitelezőjének, a New Century Financialnak a bedőlésekor, hogy az esemény világméretű válságlavinát indít el – magával sodorva az összes pénzügyi ágazatot. Az USA kongresszusa, az amerikai pénzügyi szabályozó testületek, valamint számos ország jegybankja azóta számos intézkedést hoztak és hoznak annak érdekben, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg a krízis.
A mindent elsöprő hurrikán lecsapásakor sokan azt mondták: a kapitalizmus válságának vagyunk a szemtanúi, ami azt bizonyította, hogy mégsem működik automatikusan a szabadpiacon a tökéletes versenyt feltételező, misztikus „láthatatlan kéz”, azaz az önszabályozó mechanizmus. Ellenben bebizonyosodott, hogy a rendszer természetes velejáróját, az instabilitást az addigiaknál szélesebb állami felügyelettel kell kontrollálni.
Miközben a sokáig megállíthatatlannak tűnő mélyrepülését éppen a kapitalista piac zászlóshajója, az Egyesült Államok, pontosabban a washingtoni kormányzat lakáspolitikája indította el. Amikor a piaci lufi kipukkadt, a tengerentúli jelzáloghitelek soha nem látott mértékben dőltek be, csökkentve a lakások és a jelzálogalapú értékpapírok értékét. Persze badarság lenne csak az Egyesült Államokat okolni azért, hogy a közgazdasági tankönyveket újra kell írni. De mi is történt pontosan?
Pénzügyi cunami
A problémák gyökereihez még 2008-hoz képest is két évet vissza kell menni az időben: az amerikai állam már akkortól minden eszközzel ösztönözte a saját tulajdonú lakáshoz jutást, így az ennek érdekében kialakított intézményrendszer és a közvetítői piac a valós kockázatok mérlegelését figyelmen kívül hagyta.
Ám a lakáspiaci lufi 2006-tól már eresztett, és a gazdasági visszaesés jelei is érzékelhetővé váltak. A folyósított ingatlanhiteleket a piaci értékük meglehetősen kicsi hányadával jegyezték be fedezetként, miután szinte mindenki a kereslet és így az árak további emelkedésére számított. A hiteleket a piaci felfutás reményében a pénzügyi intézmények diszkont jelzáloghitel-levelekkel, majd még azokat újabb, úgynevezett rediszkont jelzáloghitel-levelekkel fedezték – hatalmas, ám a valóságban még nem létező, csupán fizetési ígérvényként megjelenő pénztömeget generálva ezzel.
Ám a gépezetbe porszem került: elmaradt a várva várt ingatlanpiaci fellendülés. Majd kialakultak a finanszírozási feszültségek is, amelyek egyre komolyabb likviditási problémákat okoztak, igaz, eleinte csak a lakásfinanszírozáshoz közvetlenül kapcsolódó pénzintézeteknél vezettek fizetésképtelenséghez.
Az ingatlanpiaci buborék 2007 áprilisára pukkadt ki, a nem teljesítő jelzáloghitelek lavinája elindult, mégpedig az egyik legfontosabb jelzálog-hitelező, a New Century Financial bedőlésével. Pár hónappal később a Bear Stearns brókerház is elbukott, júliusra már megközelítőleg harminc pénzintézet került csőd közeli helyzetbe a fizetésképtelenné vált jelzáloghitel-adósok miatt. Akadt olyan ingatlanfejlesztő vállalat is, a KB Home, amelyet tavasszal pár nap alatt 773 millió dollár veszteség ért.
A gigantikus összegű kárt elszenvedettek listáján olyan neves pénz- és hitelintézetek is szerepeltek, mint a Citigroup, a Merrill Lynch, a HSBC, az IKB, a Deutsche Bank, a Royal Bank, a Morgan Stanley, a JPMorgan és a Bank of America. Ez utóbbi nyeresége például 95 százalékkal csökkent a negyedik negyedévben az egy évvel korábbihoz képest.
Majd egyre több európai intézményt is magával rántott a pénzügyi cunami: a BNP Paribas három alapjának függesztette fel a működését, miután kétmilliárd dollár veszteség érte. A brit Northern Rocknál olyan méreteket öltött a likviditási probléma, hogy a bejelentés után egyetlen nap alatt az ügyfelek egymilliárd angol fontra becsült összeget kivettek a bankból. Ez volt az első komolyabb pénzügyi probléma 1866 óta az Egyesült Királyságban.
Novemberre a Citigroupnak 11 milliárd, a Merrill Lynchnek is több mint tízmilliárd, az UBS-nek 7,2 milliárd, a Deutsche Banknak 3,3 milliárd, a Goldman Sachsnak 4,3 milliárd, a Morgan Stanleynek 1,7 milliárd dolláros veszteséget jósoltak a szakértők. És igazuk lett. A helyzet nem maradhatott így: az Európai Központi Bank, illetve a tengerentúlon az amerikai jegybanki szerepet is betöltő Fed több milliárd dollárnyi pénzt dobott piacra. Folyamatosan bővült azon országok listája, ahol a gazdasági növekedés visszaesett, és beköszöntött a recesszió, amikor is a bruttó hazai termék (GDP) két egymást követő negyedévben csökkent.
Ekkor az USA már körülbelül 930 milliárd dollárt fizetett a bajba jutott bankok és pénzintézetek megsegítésére. Ebből csak a Fed 200 milliárdot állt. A hatóságok csak arra adtak 4 milliárd dollárnyi hitelt az önkormányzatoknak, hogy fenntartsák azokat a házakat, amelyekből a fizetésképtelen lakosok kiköltöztek.
Totális bizalmatlanság
Egy évvel később, azaz 2008-ban, az amerikai állam ismét kénytelen volt segítséget nyújtani, ezúttal a Fannie Mae és a Freddie Mac jelzálog-kibocsátó ügynökségeknek. Szeptemberben a pénzügy-minisztériumnak át kellett vennie a jelzálogpiac e két kulcsszereplője feletti irányítást, majd 200 milliárd dolláros keretet nyújtott a veszteségeik rendezésére. A likviditási problémák gyorsan átterjedtek más szektorokra is.
A válságban a vízválasztó az amerikai Lehman Brothers 2008. szeptember 15-én bejelentett csődje volt. Ekkorra úszott el a befektetők teljes pénze a 158 éves pénzintézetből. Hasonló esetre eddig korábban még nem volt példa: ha csődbe ment is egy bank vagy hasonló társaság, az ügyfelek pénze attól még megmaradt.
A Lehman bedőlése olyan mértékű bizalomvesztést okozott a piacon, hogy a bankok egymásnak sem akartak hitelezni, mondván, ilyen alapon már semmiben sem lehet bízni. A bizalomhiány miatt kiszáradtak a pénzpiacok, és megszűnt a likviditás. Ennek következtében a gazdaság többi szereplője sem tudott hitelhez jutni, és drasztikusan visszaestek a beruházások és a hiteligényes iparágak, mint például az autó- és az építőipar.
A csőd közvetlen oka az volt, hogy a Lehman nem tudta kifizetni a Barclays és a Bank of America követeléseit, a két cég pedig nem volt hajlandó tovább tárgyalni az adósságok átütemezéséről. Távolabbról nézve a vezérigazgató, Richard Fuld tehető leginkább felelőssé, mivel a vállalatot ő tette a másodlagos jelzáloghitelek – a már korábban említett jelzálog-hitellevelek – piacának legnagyobb szereplőjévé.
Ez a fajta másodlagos jelzálog-hitelezés olyan lakáshitel, amely nem felel meg az elsődleges jelzáloghitelek követelményeinek az adós hitelképessége, jövedelme, valamint a fedezetül szolgáló ingatlan értéke alapján. Az effajta jelzálog-hitelezés az 1990-es évek közepétől indult gyors növekedésnek az USA-ban, és a Lehman bocsátotta ki a legtöbb ilyen jelzáloggal fedezett értékpapírt. Az augusztusban még húsz dolláron is forgó Lehman-részvények a csőddel egy pillanat alatt értéktelenné váltak.
A világ tőzsdéin évtizedek óta nem látott eladási hullám söpört végig. A New York-i tőzsde irányadó indexe, a Dow Jones mutató 11 500 pontról egy hónap alatt 8400 pontra zuhant, 2009 márciusában pedig már csak 6600 pont körül forgott az index, tehát alig több, mint fél év alatt a részvényárak átlagosan értékük csaknem felére zsugorodtak. A bank veszteségei egyébként a mai napig kísértenek, jóllehet a cég már csaknem 60 milliárd dollárt visszafizetett a hitelezőknek.
A választások közeledtével a drasztikusan romló piaci hangulatban a Fed úgy döntött, nem menti ki az USA negyedik legnagyobb befektetési bankját. A Lehman Brothers csődje hamar begyűrűzött, magával rántott több kisebb bankot, jelentős pánikot váltva ki ezzel a globális pénzügyi rendszerben.
Egy héttel később az AIG biztosító került közel a fizetésképtelenséghez, ám a biztosítótársaság esetleges csődjét már nem kockáztatták meg a hatóságok: 85 milliárd dolláros mentőövet dobtak a vállalatnak. Az MNB Hitelintézeti Szemléjének beszámolója szerint egy másik bankmentő programban az amerikai pénzügyi vezetés 245 milliárd dollárt fordított a nagybankok feltőkésítésére.
Visszavonuló bankok
Eközben a Fed 2008 októberében egy százalékra csökkentette a jegybanki alapkamatot, majd november 25-én elkezdődött az oly sokat emlegetett mennyiségi lazítás. Az amerikai jegybank szerepét betöltő pénzügyi intézmény megkezdte a jelzálogkötvények felvásárlását, amire 500 milliárd dolláros keretet határozott meg, ezenfelül 100 milliárd dollár értékben vásárolt adósságkötelezvényeket a nagy jelzálogbankoktól.
A világméretűvé nőtt csődhullám addig soha nem tapasztalt bizalmatlanságot és kockázatkerülést eredményezett a nemzetközi piacokon. Már senki sem bízott senkiben, nemcsak a piac önszabályozásába vetett hit vált semmivé, hanem – miután Amerika hagyta bedőlni az egyik legnagyobb bankját – már az állam biztosan segítő kezére sem lehetett alapozni.
A pénzintézetek szinte teljesen visszavonultak, még magas kamatok mellett sem voltak hajlandók kölcsönözni. A fejlemények a kockázatos piacokat, ideértve a feltörekvő tőzsdéket és államokat érintették a legrosszabbul.
A 2008–2012 időszakban a Szövetségi Betétbiztosítási Szervezet 465 bankot zárt be. A 2008-at megelőző öt évben összesen csak tízet zároltak a bankfelügyeleti szervek. Az Egyesült Államok eddigi legnagyobb bankcsődje a 2008. szeptember 26-án csődbe ment Washington Mutual Bank volt.
A válság nagy tanulság volt az egész világ pénzpiacai számára. Az azóta született új szabályozások, a Dodd–Frank-reform, a fogyasztóvédelmi törvény és a Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság által kialakított szigorú előírások bevezetése a pénzügyi intézmények működésében átfogó és nagymértékű átalakításokat hozott.
Kulcsszó lett a bizalom és a kiszámíthatóság, vagyis az árupiacok értékénél 500–700-szor nagyobb értékű pénzpiacok működését meghatározó társadalom-lélektani tényezők szerepe. Emiatt a gazdaságpolitikában a mostani békeidőben nem sok tere marad a rögtönzésnek, a soha nem hallott ötletek kipróbálásának.
Persze lehetetlen megjósolni a világgazdasági válság folyamatainak középtávú alakulását, és még kevésbé lehet előre látni, hogy miképpen alakul a gazdasági fellendülés új időszaka hosszabb távon. Az azonban már jól érzékelhető: a legtöbb országban a kormánynak és a jegybanknak nem volt más lehetősége, mint beavatkozni a piaci folyamatokba annak érdekében, hogy garantálják a hiteleket, elősegítsék a bankközi likviditást, és újratőkésítsék a nyomás alá került, de amúgy életképes bankokat.