A Neoton Família Nyár van című slágere szól az ajtóba tuszkolt mobil hangfalból. Egy teherliftben állunk nyolcan. A jelzőlámpa végre kialszik, gomb benyom, indulás. A Parlament kupolájának legeslegtetejére, földi halandó évente csak egyszer kap be-, illetve kitekintést. A kulturális örökség napja alkalmából néhány gyors reagálású és tériszonytól mentes szerencsés madártávlatból láthatja a pesti háztetőket, a Citadellát és a dunai hajókat, a Bazilikát és a budai Várat. Idén nem kevesebb, mint két perc alatt teltek be a helyek.
A világ legnagyobb utazási oldala, a TripAdvisor szerint a budapesti Országház a világ tizedik legnépszerűbb látványossága, amely megelőzi az Eiffel-tornyot, az Akropoliszt, a kínai nagy falat, a Machu Picchut, de még Rio de Janeiro gigantikus, széttárt karú Krisztusát is. A lista ráadásul elég reprezentatív, mivel a sorrend a Föld minden szegletéből szavazó utazók értékelései alapján, nem pedig valami sztárblogger szubjektív ízlése vagy az aktuális trendek szerint alakul.
A reformkorban felmerült egy igazi főváros szükségessége, hogy összefogja és szimbolizálja az ország gazdasági, társadalmi, kulturális erejét. Az Országház építését hivatalosan 1880-ban határozták el, majd 1881 elején bizottságot hoztak létre a kiírandó pályázat összeállítására és lebonyolítására, amelyet Tisza Kálmán miniszterelnök vezetett, aki a londoni és a bécsi országházak terveit is beszerezte. A bizottság úgy volt vele, hogy az új országháznak minden igényt ki kell majd elégítenie, ezért „nem korlátozandó pénzügyi tekintetek által”.
Nem is fogták vissza az anyagiakat: gigantikus mennyiségű építőanyagot, negyvenmillió téglát és harmincezer köbméter követ használtak fel az építéshez, díszítését pedig 22-23 karátos arannyal végezték. Ugyan az aranyfüstnek szinte nincs súlya, de olyan sok helyen használták az aranyat, hogy mintegy negyvenkilónyi fogyott el. Ennek mai piaci értéke körülbelül 400 millió forint.
Az Országház építése 1885-ben kezdődött, az átadásra viszont 17 évet kellett várni, mivel arra csak 1902. október 8-án került sor, tervezője, Steindl Imre pedig öt héttel korábban elhunyt. Az első ülést a parlament viszont még a mester halála előtt, 1896-ban tartotta meg az épület kupolatermében, de az utolsó simításokat csak jóval az átadás után, 1904-ben végezték el.
A feljegyzések szerint az építési költség 38 millió osztrák–magyar korona volt. Ennek a mai értékét kiszámolni nem túl egyszerű. Kiindulhatunk abból, hogy az 1890-es évektől a Monarchia felbomlásáig a tíz-, húsz- és százkoronás érmék aranyból készültek, a mai világpiaci áron számolva így egykoronányi arany 3200 forintot érne most, tehát a teljes költség 121,6 milliárd forint lenne.
„[…] mert akármit mondanak is, kívülről, főképp a Duna felől, az új Országháza csodaszép épület, melynek a részletei elhibázottságáról s vakmerő stíltelenségéről ugyancsak akármit mondanak, a hatalmas épülettest egybefolyó egységében a részletek elmerülnek, a stílus tisztaságára pedig fütyül a független ízlés” – írta Ignotus az Országházról, az épületet azonban a korabeli kritikák nem fogadták egyöntetű rajongással. A belsejét túl fényűzőnek, csicsásnak találták, de volt olyan is, aki a neobarokk-gótikus stílust divatjamúltnak érezte. A kupola 96 méter, mi most 86 méter magasba kapaszkodunk.
– Nem a Kossuth tér járdaszintjétől, hanem a Duna vízszintjétől kell mérni a magasságot, ezt kevesen tudják – mondja Tuppeg Zoltán, a kőműves-festő-bádogos műhely vezetője, aki arra is emlékeztet mászás közben, hogy a Parlament főkapuja ma a Kossuth térre nyílik, ám a főbejárat eredetileg a Dunára nézett.
– Vannak napi karbantartási feladatok, be kell bújni minden résbe, megnézni az összes sarkot, nem szakította-e le a vihar a palát. Ezeket mindennap ellenőrizzük. Komplett szakmai brigád felügyeli és javítja az épületet – avat be a karbantartók napi munkájába a műhelyfőnök, aki lassan harminc éve itt dolgozik.
Felérünk a tetőre, egy fotós kolléga odakiált a technikai vezetőnek, hogy ha rendesen nekidől a korlátnak, vajon akkor is megtartja-e. A válasz egy bizalomgerjesztő igen. Én ennek ellenére nem tudok erőt venni a tériszonyomon. A díszlépcsőn a teherlifthez felérve 16 szögletű körfolyosó vezet az épület központi elemét alkotó kupolacsarnokba, mely az Országház legelőször elkészült része, már 1896-ban használták.
Itt tartották a millenniumi ünnepi ülést, illetve az alsó- és felsőház együttes üléseit, amíg még 1944-ig a magyar parlament is kétkamarás volt. A kupolacsarnokot fedő csillagmennyezet 27 méter magas. A tetőről beértünk a célegyenesbe, a legmagasabb pontig létraszerű lépcső vezet fel, amelyet a kupola belsejében kell megmászni. Alattunk tátongó tér.
Figyelmeztetnek, hogy ez most kicsit rizikósabb rész, és nagyon kell vigyázni, hogy ne káprázzon bele a szemünk, hiszen hirtelen lett sötét, a lépcső pedig fekete. A tetőszerkezet fekete-fehér vibrálása pedig nem segít a látási viszonyokban. A lényeg, hogy ne nézz lefelé – biztatja egymást két hölgy, én pedig áldom az előrelátásomat, hogy lapos talpú cipőben jöttem. Még egy csigalépcső, és fenn vagyunk. A nap szinte vakít, a kupola tetejéről pedig az egész várost belátni.
A korláton magányos pók mászik arrébb, feltehetőleg nem számított látogatókra. Vajon tudja, hogy megnyerte az ingatlanjackpotot?
A fekete-fehér vibrálás miatt a fekete lépcső lefelé talán még instabilabbnak hat, de végül mindenki megbirkózik vele. Az egyik fotós, aki korábban tűzoltó volt, figyelmes lesz egy nagy fehér kivezetőcsap-szerűségre, és a riói tragikus tűzesetre emlékezve rákérdez, hogy vajon itt mi történne, ha tűz ütne ki. Az egyik parlamenti dolgozó hölgy elárulja, hogy ilyen esetben egy medencéből szivattyúznák fel a vizet, amely a Balassi Bálint utcában található, erre azonban eddig még sosem volt szükség.
Az épület fűtőrendszere a maga korában Európa legmodernebb megoldásai közé számított. A kazánt külön épületben helyezték el az Országháztól 150 méterre északra, a mai Balassi utcában, amelynek a felsőbb szintjei bérházként funkcionáltak. A kazán által előállított gőz egy föld alatti, szigetelt csővezetéken jutott el a Parlamenthez. A meleg levegő elosztására a nagyobb termek alatt kamrákat alakítottak ki. A használt levegőt a padlóba és a mennyezetbe beépített redőnyös nyílásokon át vezették el.
A hűtést ezzel szemben anno a téren álló kétmedencés szökőkúton keresztül beáramló hideg levegő biztosította. Miután ezeket a medencéket elbontották, az enyhébb klímát az 1930-as évektől egészen 1994-ig föld alatti aknákban felhalmozott jégtömbökkel oldották meg. Jég ugyan már nincs, de ha valamit, akkor a pincét is megérné megnézni – ki tudja, miket rejt. Lefelé jövünk a teherlifttel, a Republic slágere szól az apró hangfalból.
Műremekek a folyosón
Az ősszel induló Tisza Kálmán-program az Országházban lévő termek egykori funkcióinak meghatározása és műtárgyainak feltérképezése. Az Országház enteriőrjeinek kivitelezésében a kor legkiválóbb művészei, iparosai és cégei segédkeztek. A Vadászteremben Körösfői-Kriesch Aladár falképei láthatók, a Foerk Ernő által tervezett bútorok közül sokat Thék Endre kivitelezett. A boltozatok díszítőfestését Scholtz Róbert készítette, míg a főlépcsőház mennyezetképeit Lotz Károly festette. A színes üvegablakok Róth Miksa műhelyéből kerültek ki, a 88 foglalkozást megjelenítő kerámiaszobor pedig Zsolnay Vilmos munkája. Az építész alakját maga Steindl testesíti meg. A kupolacsarnokban a pillérkötegek felett 16 királyszobor tekint ránk: a főlépcsővel szemben Árpád vezér látható két apródja társaságában, majd balról jobbra sorban Szent István, Szent László, Könyves Kálmán, II. András, IV. Béla, Nagy Lajos, Hunyadi János és Mátyás király szobra következik. Utánuk erdélyi fejedelmek és három Habsburg-házi uralkodó. Ezek a szobrok szintén a pécsi Zsolnay-gyárban készültek pirogránitból.