Lehet, hogy az elemi iskolában dőlnek el életünk legfontosabb „benső” dolgai, de az biztos, hogy a középiskolában véglegesednek jövőnk fő irányai. Ezt most nemcsak a személyes tapasztalat mondatja velem, hanem az apai és nagyapai szerepekéi is, meg persze a valahai pedagógusé. Aki ugyan középiskolában csak alkalmilag tartott órákat, de az egyetemen azok kerültek elé, akiket a gimnázium küldött vagy engedett oda.
Magyarán – a felvételi vizsgán (amíg volt) az ország középiskolai hálózata és annak változó szellemisége tárult elém évről évre. (Nem állhatom meg… mind elkeserítőbb képsorozatban.) A feleségem négy évtizedig tanított középiskolában, a szimpla köztanári státuson át a vezető tanáriig, ma is készít fel gyerekeket érettségire és felvételire; van tehát elég tapasztalata (tapasztalatunk) – az oktatás irányításától a szakmai követelmények és színvonal változásáig, a kádári ősidőktől a rendszerváltozás utáni évtizedekig.
Most, amikor a kulturális politika mibenlétéről folyik a mélyről kirobbanó diskurzus, helyénvalónak tartanám, ha több szó esnék arról, hogy a középiskolai oktatásba hogyan szivárgott és szivárog be a politikum. Hogyan – azaz miféle „technológiákkal”, többnyire a „szakmaiság” alakoskodó álságait harsogva, suttogva, ezzel fedezve a maga pőre csoportérdekeit.
Nem gondolom persze azt, hogy az olvasástól, azon belül a szépirodalom „fogyasztásától” való elfordulásért kizárólag az uralkodó oktatási protokollok kárhoztatandók, de az biztos, hogy az irodalom tanításában ma már (és jó néhány évtizede) nem a klasszikus humán értékek az irányadók – az elemitől az egyetemig. Egyszerűen szólva: miért jó regényt, novellát és verset olvasni, mivel tud gazdagítani – szellemben, erkölcsben, nyelvben, viselkedési mintaadásban és lélekben – egy jó mű.
Mondanék gyorsan két apró példát a közelmúltból. Feleségem pótérettségire készített fel a minap egy kedves, de teljesen link fiút. Akit magyarból megbuktatnak, tudjuk, nos, hát az… Egyszóval, József Attilának a nevét éppen csak hallotta, de egyetlen verset sem olvasott tőle. A pótvizsga tételsorának egyik darabja viszont ez: „Intertextualitás a kortárs lírában – Egy különös vers posztmodern változatai:
J. A. Születésnapomra című versének mai parafrázisai.” Eltekintve a témától magától számoljuk meg, hány idegen szó szerepel ebben a címben. Olyanokat célozva meg, akiknek tán még a „líra” szót is meg kell magyarázni.
Véletlen a példa, hangsúlyozom, de tünetértékű. Annak a „tudományoskodásnak” a lenyomata, amely a maga agresszív sznobériájával idestova négy évtizede meghatározza az irodalomtanítás kötelező szemléletét és beszédmódját. Amelyről leleplező bekezdések százait kellene írni, a főszereplők nevesítésével. Most viszont csak emlékeztetnék arra a „tankönyvháborúra”, amelynek kimenetele ide vezetett, s amely a vulgárisan marxizáló műértelmezéssel (és a tantervben belecementezett Illés Bélákkal) szemben kezdett szcientista szabadságharcot.
S amelynek során az elemi olvasói élményt sikerült felszámolni a gyerekekben – ha volt egyáltalán – az efféle szaknyelvi diktátumokkal, mint „intertextualitás”, „redundancia”, „teloszmentes történetiség”, „deklaratív modalitás”, „temporális progresszió”… Az igazság kedvéért megjegyzendő, hogy ez a tankönyvvita nemcsak a liberális (mennyire mást jelentett ez akkor!) új hullám tudorainak militáns modorát mutatta be, hanem leleplezte a „hatalom védte bensőség” elaggottságát, szellemi tunyaságát és tekintet nélküli, bornírt rendszerpártiságát is.
(A dokumentumok 1991-ben jelentek meg az Irodalomtudományi Intézet kiadványaként.)
A másik példa egy pár napos Magyar Idők-beli cikkből való, amelynek pedagógus szerzője csupán leír egy névsort az emelt szintű érettségi tételsorából 2010 és 2018 között. Ezt az időszakaszt aligha kell politológiailag „megcímkézni”… Jó, hát persze, Kertész és Esterházy (persze?)… Hál’ istennek, Szabó Magda és Kányádi… De hogyan kerül ide Garaczi, Tolnai Ottó és a szegény Borbély Szilárd? Honnan is harsognak a kultúrkampf rézfúvósai?
Az alapképlet tehát ez: a „szakmai” maszk alól kőkemény elfogultságú liberális értéküzenet hangzik, és követel magának kizárólagosságot.
Nem vagyok, soha nem is voltam oktatásmódszertani szakember, egyszer azonban közelebbi kapcsolatba kerültem ezzel a, hogy is mondjam, „szférával”, „szakmai mögöttessel” vagy mivel. 2015. november 12-én levelet kaptam az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézettől, amelyben a főigazgató felkér „a most készülő 12. évfolyamos kísérleti irodalom tankönyv és szöveggyűjtemény lektori feladatainak elvégzésére”.
A felkérés indoklása szerint: a Nemzeti Tankönyvtanács javaslatára. Soha nem hallottam erről a „tanácsról”, de azért büszke voltam magamra. Persze, hamar kiderült, ok nélkül. Alighanem ők se tudtak (vagy nagyon is?) rólam, viszont az egyik tagjuk nagyra becsült barátom, Tellér Gyula volt – ő javasolt. S az ő javaslatát, lévén a miniszterelnök főtanácsadója, érdemesnek látták tudomásul venni…
Egy hónap alatt végeztem a munkával, a düh is hajtott, és ezt jelentésemben sem próbáltam leplezni. „A tankönyvet ebben a szerkezetben, azaz a könyv által sugalmazott értékhierarchia miatt nem tartom alkalmasnak középiskolai használatra.” Ez volt az első mondat. És aztán szépen végigvettem az egyes részeket. A világirodalmi fejezetben a néhány klasszikus utáni semmitmondó névzuhatag helyett (csak ki ne maradjon valaki…) öt írónak javallottam önálló fejezetet. Rilkének, Lorcának (Nagy Lászlóra is gondolva), Camus-nek (56-ra is emlékeztetve), Szolzsenyicinnek (a „magyar” Gulagra is utalva) és Orwellnek.
Ezt követően. „Sokkal súlyosabbak a problémák a két világháború közötti szakasszal. Egyenesen abszurd, hogy a 15 fejezetből kilencet József Attila, hármat Radnóti és kettőt Szabó Lőrinc kap.” Aztán: „Feltétlenül szükség volna egy ’Trianon utáni’ fejezetre. Ezen belül az itthoni írók ’reakciójára’ (Babits, Karinthy, Kosztolányi, Krúdy stb.). Ehhez kapcsolódik a határon túli irodalom legjobbjainak művei: Dsida, Kós Károly és Tamási is külön fejezetet érdemelne.”
Majd: „Németh Lászlóval bánik a tankönyv talán a legméltánytalanabbul.” „Hasonló a helyzet Illyéssel is. Semmitmondó ahogy itt szerepel.” „Weöres Sándor két-három fejezetet érdemelne, a legnagyobb magyar írók közé sorolva.” Az arányok a rangsort sugalmazzák, az értékhierarchiát. Nos: Illyés és Németh László egy-egy fejezet. Örkény, Ottlik, Pilinszky, Kertész kettő-kettő. „Teljesen abszurd, komolyan vehetetlen (vagy nagyon is tudatos) értéktévesztés” – jegyzem meg zordan. (Azóta sem igényelték közreműködésemet.)
Nem kapott önálló portrét sem Juhász Ferenc, sem Csoóri, Erdélyből Sütő és Szilágy Domokos meg István sem. Akik az „ifjú mát” képviselik: Tandori, Petri, Kányádi, Rakovszky, Hajnóczy, Nádas, Grendel, Esterházy, Kovács András Ferenc, Dragomán, Bodor Ádám, Gion Nándor. Ki-ki döntse el, hogy közülük ma ki ajánlható jó szívvel érettségiző gyermekeink, azaz a (magyar, elnézést) jövő megértő figyelmébe. És kik még a mellőzöttek közül?
„Nem tudhatom – zárom szigorú soraimat némi sunyizással –, hogy milyen szakmai konzultációk előzték meg a tankönyv megírását. (’Tudományos szakmai szakértőként’ egyetlen név szerepel az impresszumban…) Ha az átdolgozásra sor kerül, akkor ajánlatos egy szélesebb szakmai kör konszenzusa.”
Tehát – lassan mondom… – ha van jövőt alakító össztársadalmi fontosságú politikai ügy, és az oktatásnak-nevelésnek minden dolga az, ott a döntéseket társadalmi beszélgetéseknek kell megelőzniük. Ezek „az ügyek” nem bízhatók a hírhedett OPI mai utódszervezeteire, nem a pártok önjelölt szakértőire vagy az olyan „civil” egyletekre, mint a – búsan jegyzem meg – Petőfi Irodalmi Múzeumban befészkelődött Magyartanárok Egyesülete (tessék kicsit elbóklászni a honlapjukon…).
Ezzel az én kis történetemnek vége is. Halk telefon közölte pár hónap múlva, hogy az idő rövidsége miatt már nem lehetséges, ugye a nyomdai munkálatok…, hogy ezeket az építő megjegyzéseket stb. és köszönik… ami a tiszteletdíjat illeti…, ha nem sikerül engedélyeztetni, hogy nyugdíjasnak is valahogy…, talán valakinek a nevére stb.