1865. január 1.
Tegnap este jött mama és azt mondta, hogy „Blaha bácsi megkért, […] el akar venni feleségül. Annak rendje, módja szerint megkért; hát akarsz-e hozzámenni leányom?” „Hát hozzá megyek, mama!” – mondám minden habozás nélkül és azt mondtam volna, akárkiről is lett volna szó, hiszen ő titokban segélyezte mamát. Azt üzenem hát neki mama által, hogy hozzá megyek. Eljött, gyengéden megcsókolt és csak annyit monda: „Tovább danulunk, Lujzika”. Én pedig csak ennyit válaszolék: „Igen, Blaha bácsi”. így lettem én menyasszony. Így ért véget az én gyermekkorom.
Szabadkán, februárius 6. 1866. évben.
Blaha János karmester a Liehtenstein herceg dzsidás ezredben 37 éves, én pedig tizenhatodik évemben járok. Tegnap óta pedig férj és feleség vagyunk. Ez a csudálatos házasság, amelyről most mindenfelé beszélnek, tegnap egy helyütt még azt is mondották fülem hallatára, hogy szegény Kölesi Lujza! Nem tudom, mért sajnálkoznak rajtam. Blaha a legjobb emberünk, eddig is annyi jót tett érettünk.
Tegnap virradóra éjszakán bizony elkerült az álom. Ott motoszkált fejemben egyre az a gondolat, hogy holnap én már asszony leszek, hogy ifiasszonynak szólít már mindenki, pedig a pajtásaim még ott játszadoznak a szederfás udvaron bábuval, főzősdi játékkal. Én eddig se játszadozhattam sokat, ezentúl még amúgy se. Ha egy kicsit elszundítottam, mindjárt arról álmodtam, hogy milyen leszek én főkötőben? Milyen leszek én asszonynak? Milyen lesz a házaséletem? Olyan-e amilyennek én elképzelem? Olyan, azt ma már tudom, nem is lehet.
Blaha, amikor a templomból hazajöttünk, megcsókolt és azt mondotta, hogy „én nagyon szeretek téged gyermekem”. Ezt megtanulta magyarul és úgy mondotta el ezen szavakat, mint ahogy az apa beszél gyermekéhez. Az is volt legelső gondolatom, hogy most két apám is van nékem: el is mondottam mamának, mire ő sírva fakadt. Bizonyára édesapámra gondolt, akit nem pótolhat őneki és nekem se senki, senki. Reggel még alighogy fölébredt a város, hozták a sok ajándékot, meg virágot a házhoz. A tiszt urak küldtek sok szép ajándékot, de a mi ösmerőseink se maradtak el és ezen a napon valóban láthattam, hogy milyen kedveltje voltam ennek a közönségnek.
Az esküvő nem járt sok parádéval, az volt a legszebb benne, hogy a tiszt urak mind eljövének és hogy mama szép új selyemruhájában; boldogságtól sugárzó arcával mindenkinek feltűnt. Amikor az „igent” kimondottam, hát egyszeribe mosolygósra váltak az arcok. Csak Blaha nem mosolygott azon, hogy vidáman, szinte pajkosan mondám ki e szót. Talán nem is oda gondoltam, talán éppen arra, hogy milyen furcsa is az efajta ceremónia.
Aztán hazajöttünk, de nem kocsikon, hanem gyalog, hadd nézzék az emberek a kis Kölesi Lujza menyegzőjét. A szoba jól be volt fűtve és annyian valánk, hogy alig fértünk el benne. A küszöbön azt monda Blaha: „én nagyon szeretek téged gyermekem!” – én meg azt feleltem erre, hogy: „Ja, Blaha bácsi!” Lagzi is volt, de csak kevesen valánk az asztal körül és mindenki velem évődék. Blaha most is csak olyan keveset beszélt, mint máskor és én mindenre csak az mondám; „Ja, Blaha bácsi!” – „Nein, Blaha bácsi!”
Amikor Budán voltunk, sokat gondoltam a házasságra. Akkor szerelmes valék és Rózától mindig azt tudakolám, hogy milyen lehet az, mikor férj és feleség egymást szeretve, a maguk kis hajlékába varázsolják maguknak az egész világot és annak minden boldogságát. De sokat beszéltünk akkor a házasságról és be másnak gondoltuk akkor. Vagy talán ez nem az igazi házasélet. Igaz, tegnap este a fülem hallatára mondták, hogy „mely különös házasság ez!”
április 17.
Egyformaságban telének a napok. Blaha János férjemuram magyarul tanul az én kedvemért, én meg a német nyelvet töröm, hogy beszélni tudjak vele. Közbül pedig minden délután megtartja a leckeórát, csakúgy mint akkor, amikor még nem volt főkötő a fejemen és nem voltam Blaháné ténsaszszony, hanem Kölesi Lujza csak. Mintha semmi se változott volna azóta. Éppen csak annyi, hogy nevelő apámnak nem olyan gondterhes az arca, mama is nyugodt, többnyire jókedvű volnék… csak azért nem vagyok az, mert elszakadtam a színpadtól. Most nincsenek itt színészek, pedig ha már magam nem játszhatom, legalább őket láthatnám.
(Blaha Lujza: Életem naplója, 1921)