Mivel minden eseménynek, ügynek, dolognak van előzménye, múltja, hagyománya – hogy vaskos közhellyel éljek –, a mostanság kirobbant és mind fennebbi hullámokat verő úgynevezett kultúrkampfnak is van előtörténete. Vagy szelídebben szólva: a letűnt évtizedekben ott találjuk azokat az elemeket, amelyek alkalomadtán besűrűsödve robbanásos helyzetet idézhetnek elő.
Persze a hírlapi viták vagy éppen az elektronikus médiumok „felületein” folyó (tisztázó szándékú vagy éppen ellenkező „előjelű”) küzdelmek résztvevőit a harci mámor ritkán készteti arra, hogy elidőzzenek a múltban. És ha alaposan körülnézünk, azt is észlelnünk kell, hogy vagy hiányoznak azok a fórumok, vagy éppen nem tartják kötelességüknek, hogy beleszóljanak a disputákba, amelyeknek „terük”és intellektuális „hátterük” volna az alaposabb elemzésre, a tágasabb szemhatárú kitekintésre. Miféle fórumokra gondolhatunk? Hát mi másokra, mint a folyóiratokra.
Vagy az olyasféle hetilapokra, mint a biztatóan felívelő, magát megteremtő, aztán döbbenetes gyorsasággal elpusztuló Nagyítás volt. Amelynek a története – az elképesztően sokféle és hellyel-közzel nyomasztóan brutális pletykák tisztázására – ma bizony nagyon is feldolgozandó téma volna. Jóllehet a két kulcsszereplő, a kuratórium elnöke és a főszerkesztő, Csoóri Sándor és Csontos János már nincs közöttünk.
A Nagyítás 2009. december 16-a és 2010. szeptember 8-a között jelent meg, és hát szabadjon elmerengeni azon, hogy miért is nem élte túl a nagy 2010-es kormányváltást éppen az a kulturális fórum, amelyet a győztes kormányzat alapított ellenzéki időszaka vége felé…
Ez persze csak mellékszál most, de biztos vagyok abban, hogy a lap felszámolódásának okai között ott találjuk a mai vita nem egy elemét. És nemcsak a két „főerő” közötti harcra gondolok, hanem – némileg sejtelmeskedve – az ugyanegy oldalon állók közti szellemi, mentális és érdekdifferenciákra is…
Hadd ne tartóztassam meg magamat egy kurta történelmi „leckétől”, mielőtt szóba hoznám azt az ügyet, amely számomra tovább nehezítette a nyári hőhullámos időjárás elviselését. Ma „valahogy” kevés szó esik az irodalmi folyóiratokról, de ez alighanem csak azoknak tűnik föl, akik a rendszerváltozás előtt „szocializálódtak” az irodalmi közéletbe. Az irodalom hagyományosan erős – olykor a politika mozgásmódját is befolyásoló – jelenléte a kulturális nyilvánosságban és az irodalmi intézményrendszerek szerepének elsúlytalanodása egyaránt tünetértékű: a nyomtatott formájú szépirodalom térvesztését jelenti, sok minden mással – és zömükben nem is irodalmi tényezőkkel – szemben.
Régi és ma is gyakorló irodalmi szerkesztőként volt-van módom végig- (végig?) kísérni azt a folyamatot, ahogy a hajdani több tízezres (s ráadásul komoly arányban vidéken szerkesztett) folyóiratok három-négyszáz példányban jelennek meg manapság. Érdembeli visszhang nélkül, és egymás munkájáról mit sem tudva. Szerepük alig több – remélem, nincs igazam –, mint kis piaci „szegmens” biztosítása egyes írók számára.
Ha nosztalgia diktálja, ha nem, azért arra is emlékezzünk, hogy a folyóiratok a pártállami időkben nemcsak az irodalmi szövegek „hordozói” voltak, hanem egyben az irodalom életének a legélénkebb szerkezeti elemeit is jelentették. Sok-sok csöndesebb, hangosabb konfliktussal (Tiszatáj, Mozgó Világ, Új Forrás, Jelenkor, a „beszivárgó” müncheni Új Látóhatár, a párizsi Magyar Műhely stb.) jelezték az irodalom szellemének szüntelen törekvését a határátlépésekre. A tűrés-tiltás-támogatás diktatúrájának „kikezdésére”.
„A folyóiratok a modernség vízjelei”, és „a modern folyóiratok történeteit a lázadások fémjelzik”, olvashattuk a közelmúltban Losoncz Alpár könyvében, amelyben a legkarakteresebb délvidéki irodalmi lap, az Új Symposion történetét dolgozza föl, s nem is egyetlenként. Ez a folyóirat 1992-ben halt el, de sorsa ma is fontos üzeneteket hordoz.
Amiként – hazabeszélve – a Mozgó Világé is, amely 1983-ban ért véget, és 2002-ben ad ki róla letehetetlenül izgalmas és aktuális könyvet Németh György. Ám ha azt is leírjuk – undorodva –, hogy lapunk 1983-as aczéli betiltását még ma is „érvényben tartja” az a gusztustalan tény, hogy ugyanezen cím alatt működtetnek azóta folyamatosan „valamit” valakik, nos, akkor ott vagyunk a mai kultúrbotrány-sorozat politikai régiójában.
Az 1970-es évtizedben két szakaszban körülbelül öt évig voltam egyik szerkesztője a Kortársnak, ahogy némi dölyffel mondtuk akkoriban, a magyar irodalom „központi lapjának”. Régi irodalommal foglalkozó kollégám, Kovács Sándor Iván hívott oda, és végül őmiatta mentem el, de ez magánügy. Mindenesetre nagy várakozással vettem kezembe a könyvheti napokban a Folytonos változásban című kötetet, amely a lap hatvanéves történetének feldolgozásával jelentkezett be az irodalmi életben. Azazhogy…
Bejelentkezésről éppen oly fenntartásokkal beszélhetünk, mint megjelenésről. Hallottam róla valahol, és nem egészen „piactiszta módon” hozzájutottam egy példányhoz. Körbetelefonálgattam hajdani szerkesztők (mind szűkülőbb) halmazát, még csak nem is hallottak róla. Ha egészen finoman akarok fogalmazni: semmit nem vesztettek vele, s javallanám, hogy a későbbiekben se próbáljanak utánajárni.
Szakmai színvonalát nézve, tudományos ambícióit tekintve, szellemi hozadékát mérlegelve – és folytathatnám – szinte minősíthetetlen kiadvány. A XX. század magyar történelméről és irodalomtörténetéről ennyi sületlenséget még nem olvastam együtt, mint amennyi a bevezetésben nyomdafestéket kapott eme lidérces cím alatt: Ami a Kortárs első száma előtt adott volt… Amiből, ha a tárgyi hitelt és a stílt illetően elrettentő mondatokat kezdenék idézgetni, soha végére nem jutnánk.
Efféléket: „…az elmúlt három évtized irodalmi lapjai általában nem mutatnak innovációra törekedést…” (Az utolsó szó megteremtéséért külön dicséret jár.) „Az utókor eltöprenghet: vajon hogyan, milyen érzésekkel, milyen ellenértékekért, milyen motivációk eredményeként vállalhatták az irodalmi közéletben való részvételt 1948 után, azok…” Németh László, Illyés, Juhász, Tamási – effélék.
Hát ez? „Ahogy Közép- és Kelet-Európában, Magyarországon is kevéssé tudtak az írók, költők a szószólóvá válás szorításában professzionálódni… A kiegyezés után, mely visszaadta a szólásszabadságot, az általános sérelmi politizálás szolgáltatta az alaphangot…” (Vörösmarty és Petőfi után Arany, Kemény, Jókai meg a többi, ugye?) 1957 után négy könyvcímet ad meg a szerző az „új látásmód előhírnökei”-től: Pilinszky, Ottlik, Nemes Nagy és Tandori egy-egy művét. Mit kezdjünk Weöressel, Mészöllyel, Nagy Lászlóval stb.?
Maga a „főszöveg” a főszerkesztők sorrendjében halad, egyik szerkesztői karakterét sem próbálja körvonalazni, lényegében az egyes lapszámok tartalomjegyzékén nem lép túl, nem látszik tudni arról, hogy mely rovatot mikor ki szerkeszti, az „ügyekről” nem tud többet, mint amit a megjelent kézikönyvek elmondtak már. Nem is érdemes folytatni. De azt azért szeretném megjegyezni, hogy a szerkesztők (vagy azok utódai) közül senkit meg nem keresett a nagyhangú kijelentéseiben büszkén lubickoló szerző, pedig… Pedig…
Íme egy minapi Facebook-közlemény: Kovács Sándor Iván leánya apja iratainak feldolgozásához keres segítséget… Száraz Miklós György említi, hogy édesapjától szekrénnyi „anyag” maradt meg… Hát Szakolczay levelezése, Kis Pintér Imre évtizedes emlékei, Jankovics József… Hol a hagyatéka Simon Istvánnak? Én meg itt bámulok a forróságban egy havas marosvásárhelyi fényképet – Sütő, KSI, szerénységem. Irdatlan dossziéból csúszott elő, amelyben a Kortárs-papírjaim küzdenek az elmúlással, Déryvel, Weöressel, Páskándival, Takács Imrével, Mészöllyel. Ezekkel mi legyen?