– Tudott úszni, amikor először lement az uszodába?
– Kilencéves voltam, amikor megjelent valaki az iskolában, és megkérdezte, hogy ki akar a KSI-ben vízilabdázni. Rögtön felemeltem a kezem, holott úszni se tudtam, és a vízilabda se érdekelt… Amikor először lementem az uszodába, 1965 tavaszán, egy bordó köpenyes bácsi elkezdett velem kiabálni, hogy az előcsarnokban kellett volna várnom. Jaj, csak nehogy hozzá kerüljek!
Ő volt Széchy Tamás, aki megtanított úszni. Az év decemberében már megnyertem az első korosztályos versenyt a Margit-szigeten gyorsúszásban.
„A hazádért úszol”
– Mindig nagy tisztelettel beszél Széchy Tamásról, aki köztudottan nehéz ember volt. Akkoriban ő mivel motiválta a gyerekeket az uszodában?
– Sokat köszönhetek az Öregnek, aki mert terhelni bennünket. Figyelte a nemzetközi sportújságokban a külföldi korosztályos ranglistákat, és aki azoknál jobbat úszott, csokit kapott. Különböző csokoládészintek voltak, de létezett köpenyszint is. Az idősebb versenyzők levetett holmijait kaptuk meg, melyek számunkra a legnagyobb ereklyék voltak. Verrasztó Zoli példaképe Csikány Jóska volt, az országos rekorder 200 m háton. Miután Zoli megúszta a köpenyszintet, megkapta Csikány ócska, szakadozott fürdőköpenyét. Az volt az álma. Persze, ami a leginkább motivált minket, hogy újra és újra a dobogó tetejére állhassunk. Bécsben 1969-ben, 13 éves koromban játszották el először nekem a magyar himnuszt. Előtte tavasszal Olaszországban, Trentóban végignyertük a nemzetközi korosztályos versenyt. Mindet. Nyáron tartották a bécsi ifjúsági Európa-bajnokságot, ahol én 13 éves voltam, a legidősebb versenyző viszont 15. A 200 m mellúszás döntője előtt Széchy Tamás azt mondta: „Ne felejtsd el, fiam, most a hazádért úszol.” Az egész stadion állt a magyar himnusz alatt, az Öreg pedig a lelátó alatt zokogott. Akármilyen kemény ember volt, elérzékenyült.
– Bécsben másnap is aranyat nyert 200 m vegyesen, aztán bárhol bármilyen számban indult, győzött. Nem bízta el magát?
– Valóban nagyon korán jöttek a sikerek. Négyesével-ötösével vittem haza az érmeket, ezért úgy gondoltam, hogy nagyon nagy úszó vagyok… Az Öreg apám helyett apám volt. Minden versenyzőjére nagyon odafigyelt, de rám különösen. Egyszer leültetett, és azt mondta: „Te most azt gondolod, hogy nagy versenyző vagy. Lehet, hogy a korosztályodban te vagy a legjobb, de a következőben már nem, a felnőttekről és a nemzetközi mezőnyről nem is beszélve. Ott még senki vagy. Megvan benned a lehetőség, lehetsz a világ legjobbja, de ahhoz rengeteget kell dolgoznod. És csak akkor tudsz legyőzni másokat, ha először saját magadat győzöd le.” Ezek a szavak egy életre meghatározóvá váltak számomra.
– A hetvenes évek legelején Széchy Tamás tanítványai előtt kinyílt a világ, az ő gyerekkoruk egészen másként telt, mint a hasonló korú fiataloké. Például 13 évesen már többször jártak Nyugaton.
– A legtöbb, amit az úszástól kaphattam, és amit nyolcadikban a leginkább irigyeltek tőlem az osztálytársaim, hogy mire ők beértek az iskolába, én már jó pár kilométert leúsztam. Ennek meg is lett az eredménye: a korosztályomban én lettem a legjobb. Nagyon nagy erőt adott, hogy ismertté váltam, és magamon kívül az iskolát és az országot is képviseltem. Ráadásul a különböző nemzetközi versenyek után állami díjazásban részesültünk. Az olimpiai bronzérmesnek a legmagasabb, kétezer forintos kalóriapénz is járt. Hat ifjúsági világbajnokságot nyertem 1971-ben, amiért annyit fizettek, hogy anyukáméknak tudtam venni egy automata mosógépet, egy televíziót, magamnak egy sztereó rádiót, magnetofont és még egy autót is! Mikor a gyerekeim megkérdezték, hogy papa, te mikor vásároltad az első kocsit, mondtam nekik, hogy 16 évesen már a másodikat vettem.
– Világcsúcsot és jó néhány európai csúcsot úszott. Mikor érezte, hogy kihozta magából a maximumot, már nem tud vagy nem akar többet, jobban, gyorsabban úszni?
– A hetvenes évek közepén. A mi időnkben a 18–20 évesek már beérett versenyzőnek, a 22–24 évesek pedig öregnek számítottak. Ma ebben a korban még bőven úsznak. Aki egy kicsit is előre gondolkodott, pontosan tudta, hogy mikor érkezik el az az idő, amikor már nem a sport a legfontosabb, hanem a továbbtanulás. Nekem ez ’76-ban jött el. Akkor választottam az állatorvosi egyetemet.
Csak írd le, mi történt!
– Az első olimpiáján Münchenben, 1972-ben harmadik lett, ami óriási siker volt. Utána még két lehetőséget kapott, hogy olimpiai aranyérmet szerezzen. Mit érzett, mikor Montrealban és Moszkvában is lecsúszott a dobogóról, s mindkét versenyen negyedik lett 400 méter vegyesen?
– Münchenben hét tizedmásodperc volt az első és a harmadik helyezett között, ami gyakorlatilag egy kartempó. Tudom, hogy ott azért nem nyertem, mert kishitű voltam, nem hittem el, hogy 16 évesen győzni tudok a húszéves „bácsik” között. Montrealban már tényleg a legjobb voltam a világon – bár Verrasztó Zoli áprilisban úszott egy világrekordot –, de arról az éremről is lecsúsztam. Ott már a felkészülésnél elkezdődtek a problémák. Úgy gondoltam, Moszkvában van még egy esélyem, ezért az egyetemen is kihagytam egy évet. Akkor meg visszavetett egy betegség. Persze lehetnek kifogások, a lényeg, hogy három esélyem is volt…
– Azóta is vérzik a szíve?
– Ha nem is vérzik, bánt, hogy mindent megnyertem, amit csak lehetett, kivéve az olimpiát.
– Kilencszer lett az év magyar úszója, egyszer az év sportolója, megkapta a Sport érdemérem arany fokozatát, a magyar úszósport halhatatlanjai közé tartozik. Mit jelentenek ma a 40-45 éve elnyert címek, díjak, érmek?
– Mindenképpen dicsőséget. Azért lettem a magyar úszósport első világbajnoka 1973-ban Belgrádban, mert előtte nem rendeztek világbajnokságot… Bár lehet, hogy előtte egy-két évvel is megnyertem volna. Akkor még nem tudtam, hogy Belgrád az Nándorfehérvár. Az még ma is megdobogtatja a szívem, hogy éppen ott lettem először világbajnok. Természetesen örülök az elismeréseknek, de nem értékelem őket se túl, se alul.
– Mikor kapta a Hares becenevet?
– A kezdet kezdetén Széchy Tamástól. Majdnem mindenki így hív. Még a munkahelyemen, a Lehel úti állatkórházban is. Illik is rám, szeretem.
– Jó viszonyban váltak el?
– Tulajdonképpen igen, bár többször történt szakítás. Az első, amikor befejeztem az úszást, ami nekem kicsit nehezebb volt, mert én az életem egy részét ott hagytam, az Öreg viszont továbblépett, új fiai lettek: Wladár Sándor, Darnyi Tamás, Szabó József. Később ő kapacitált, hogy legyek szövetségi kapitány, azt mondta, akkor tud Darnyiékkal olimpiai bajnokságot nyerni, ha segítem a munkáját. Egy idő után viszont méltánytalannak éreztem a köztünk lévő vitákat. A szöuli olimpiáról négy aranyat és két ezüstöt hoztunk haza, decemberben mégis fölálltam, nem vállaltam tovább a kapitányi tisztet.
– Részt vesz még az úszósport életében, vagy már csak kívülről figyeli az eseményeket?
– Csupán műkedvelő szinten foglalkozom vele. Jól ismerem a szereplőket, és pontosan tudom, hogy egy-egy hír mögött mi áll.
– Jár úszni?
– Tervezgetem. Azelőtt viszonylag rendszeresen jártam, de miután újra elkezdtem a szövetségi kapitányi munkámat, 24 órán keresztül csak azzal foglalkoztam. Vannak elképzeléseim az úszással kapcsolatban, nem versenyszerűen, de egészségmegőrzés szempontjából mindenképpen.
– Márciusban jelent meg a Feszített – Víz – Tükör című könyve, mely 2013-tól követi az úszósportban történt eseményeket. Elmeséli, hogyan lett ismét szövetségi kapitány, de arról is beszámol, hogy a háttérben lévő feszültségek milyen változásokat idéztek elő. Miért tartotta fontosnak, hogy megírja, mindezt hogyan élte át közvetlen közelről?
– Elég prózai oka van. A légitársaság miatt 2016-ban a csapat három csoportban érkezett meg Windsorba. Mi a legutolsó géppel indultunk el, s mikor felszálltunk, még Gyárfás Tamás volt a Magyar Úszószövetség elnöke, mire leszálltunk, már nem. Előtte is volt már sok hercehurca, Kiss László ügye, szóval forrt a levegő. Másnap tartottam egy csapatértekezletet, ahol kértem, hogy lehetőség szerint mindenki a világbajnoksággal foglalkozzon. Aztán megjelent egy interjú velem egy újságban, amely mellé odaírtak egy szöveget, mely szerint én Windsorban nekimentem Hosszú Katinkának. Teljesen elferdítve hozták le a történteket. Helyreigazítást kértem, de nem kaptam, majd elkezdődött egy nemtelen vita. A könyvben is megírtam, hogy tehetetlennek éreztem magam, nem tudtam, mit csináljak. Aztán egy belső hang megsúgta: csak írd le, hogy mi történt! Hogyan kerültem a szövetségi kapitány helyére, hogyan működik a válogatás, minek kell megfelelni. Kijelentettem, nem tudom elképzelni a további munkámat anélkül, hogy az elnökség nem erősít meg a pozíciómban. Persze ezt is félremagyarázták, pedig nem akartam többet, mint hogy igent vagy nemet mondjanak. Az elnökség nem erősített meg a pozíciómban. Írás közben jöttem rá, hogy igazán nekem fontos, hogy megjelenjen a könyv. Az viszont remek érzés, hogy több szinten elismerik. A szakma részéről is jó visszajelzéseket kaptam, többen azt mondták, hogy a Testnevelési Egyetemen kötelező olvasmánnyá kellene tenni. Egy sportújságíró pedig azt emelte ki, hogy úgy írom le a véleményemet, a kritikámat, hogy közben nem bántok meg senkit. Nem akartam én senkinek beolvasni.
Zeffirelli hatása
– Gyerekként katolikus hitben nevelkedett, de az úszás miatt a hit kicsit háttérbe szorult az életében. Mikor és hogyan talált rá újra?
– Egy bizonyos kor után az ember elkezd azon gondolkozni, hogy miért is van a világon, mi értelme az életének. Hatéves voltam, amikor anyuka azt mondta, hogy apukám meghalt, de mindig velem lesz. Érezni fogom. Így is lett. Amikor ’69-ben ott álltam a rajtkövön, éreztem, hogy ott van, és segít. Apukám karvezető volt, és orgonált az Anna-templomban. Sose hallottam őt játszani, mert amikor megszülettem, ő lebénult, s hat éven keresztül tolókocsiban élt. Anyukám a kórusban énekelt, imádtam vele a templomba menni, mindig odaültem az orgonista mellé. Harmincéves koromban megnéztem Zeffirelli A názáreti Jézus című filmjét, s rájöttem, hogy Krisztus élete, a cselekedetei nem hit-, hanem történelmi kérdések. Az természetes, hogy az ember föltesz kérdéseket. De mit kezd a válaszokkal? Elkezdtem előadásokat hallgatni a Magyar Hagyomány Műhelyében a természetes műveltségről, az ősképekről, a velünk születő alapformákról. Csak álltam és néztem. Miket tanultam én eddig, miért nem tudok ezekről? Egy új világ tárult fel előttem. Kassai Lajos lovas íjász mindezt úgy fogalmazta meg: „Nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek.” Akkor hallottam először a Szent Korona-tanról, és teljesen odavoltam. Megadatott, hogy nemcsak a szertartásokon vehettem részt, hanem azok szervezésében is. Évekkel ezelőtt a Széphavas Egyesülettel újjáépítettünk egy kápolnát, mostanában pedig a Szent Anna-réti kápolna építését szeretném elősegíteni.
– Még mindig leng magyar zászló a kertjében?
– Hogyne. Ez nem is kérdés.