Azt gondoltam, kilenc óra előtt néhány perccel időben indulok. A Péter-Pál-erőd fölött, az Alekszandrovszkij parktól villamossal két megálló a Birzsevoj híd, azon, majd a Dvorcovij hídon átsétálva – a Vasziljevszkij-sziget csücskét érintve – kényelmesen átsétálok az ünnepség központi helyszínére, a Palota térre. Tévedtem. A második átkelőt lezárták. A szigorú tekintetű, tányérsapkás rendőröket lehetetlen az akkreditációs kártya lobogtatásával megdumálni. „Nyet” – mondja a parancsnok, s „kák?” kérdésemre megvonja a vállát. Voltak és vannak is ennél nagyobb gondok Szentpéterváron, mégsem áll meg az élet. Egy-két percig ott állok leforrázva háromszáz méterre a céltól, azt mérlegelve, hogy a szomszédos, durván egy kilométerre fekvő Blagovesenszkij híd felé szaladjak-e, vagy vissza a Gorkovszkaja metróállomásig, ahonnan egy megálló a Nyevszkij proszpekt. Utóbbit választom. A parádé tíz órára meghirdetett kezdete előtt öt perccel már kinn vagyok az utcán, s egyből felmérem, hajnalban kellett volna érkezni ahhoz, hogy lássak is valamit.
Irdatlan tömeg hömpölyög a Néva felé. Gyerekek, ifjak, felnőttek és idősek egyaránt; a többség a nap jelképének tekinthető – Nagy Katalin cárnő idejéből származó – fekete-okkersárga csíkos „orosz kokárdát”, György-szalagot visel, gyakorta vörös csillaggal ékesített katonai sapkával, pilotkával kiegészítve. Akadnak olyanok is, akik korhű viseletbe, katonai egyenruhába vagy „gyakorlóba” öltöznek, néhányan dobtáras Kalasnyikovot is vetve a vállukra. Sokan szüleik, nagyszüleik, az ezen a napon mitikus tiszteletnek örvendő veteránok képét botra tűzve, táblaként a magasba emelve menetelnek. Ám véletlenül sem vásári a hangulat, emelkedettség jellemezi az embereket. Akik a sietség közben sem taposnak egymásra, s noha ekkor is megmutatkozik, a szervezés nem az oroszok erőssége, mindenki türelemmel kivárja a sorát, hogy előrébb jusson néhány méterrel, a jobb kilátás érdekében felkapaszkodhasson egy szoborra, kerítésre, közlekedési táblára.
Tíz órakor ágyúlövések jelzik a felvonulás kezdetét. Először különböző katonai alakulatok masíroznak, az újabb és újabb csoportokat az emberek füttyszóval, tapssal úgy köszöntik, mint a rocksztárokat. Egyszer csak füstbe burkolózik a Palota tér, szilaj moraj tölti be a környéket – felbőgnek a T–34-esek. A tömeg úgy éljenez, mintha éppen most törték volna át a német blokádot. Aztán elfogynak az osztagok, s az ünneplők szétrajzanak a város minden pontja felé. Nemzeti pátosszal átitatott majális veszi kezdetét.
Mindez roppant különös – magyar szemmel, lélekkel mindenképpen. Még kormányzati szónok sincs – amikor a szállásadómtól kérdeztem, ki fog beszélni, nem is értette, mit akarok –, nemhogy ellenzéki megmozdulás a város több pontján. Az oroszoknak nincs szükségük történelmi párhuzamokra, fölösleges aktualizálni a múltat, szavak, szólamok nélkül is pontosan tudják, mit ünnepelnek május 9-én. Igaz, tesznek is érte, hogy ébren tartsák a mámoros érzést.
A város természetesen fel van lobogózva, s napok óta tucatnyi csatornán szinte kizárólag háborús filmeket sugároz az orosz tévé.
Ehhez mérten nálunk tényleg csak megemlékezések vannak, többnyire szűk körben, Himnusz, beszéd, Szózat hármas egységben, esetleg énekkel, szavalattal, tánccal kiegészítve, de a második produkciónál korgó gyomorral az óránkra pillantva már feszengünk, s a Szózatot gyakran szükségtelen ráadásnak érezzük. Március 15-én a tévés kultúrműsort letudjuk A kőszívű ember fiaival vagy Az arany emberrel, a 80 huszár már csak évtizedente egyszer kerül képernyőre. Még belegondolni is képtelenség, hogy plázacicáink huszárcsákóban, panyókára vetett mentében, Kossuth-szakállat viselő ükapa képével korzózzanak a Belvárosban.
Az oroszok bezzeg megadják a módját: egész nap ünnepelnek! A régi orosz nyelvkönyvek szövegei elevenednek meg a hivatalos program után: valóban vidám ifjak és megbecsült vének sétálgatnak együtt, derűsen elbeszélgetve. A már-már céltalannak tűnő lődörgés nem fordul át italozásba, pedig a hét végén a negyven-ötven év feletti férfiak körében gyakran botlottam szesztől bűzlő proletárokba. A sarlók és kalapácsok, valamint vörös csillagok rengetege zavarba ejtő: az oroszoknak 25 év is kevés volt, hogy kinőjék a kommunizmust. Ám ez felületes következtetés: a vörös csillag és a kereszt jól megfér egymás mellett.
S mire gondoljunk, amikor trendi fiatalok rózsaszín Audi kabrióban kocsikázva egyenruhában feszítenek, s őseik képét a magasba emelve katonanótákat énekelnek? Igen, a Vörös Hadsereghez rémtettek is fűződnek – de foglalkozunk-e mi Hunyadi politikai cselszövéseivel, vagy csak a törökverőt, a nándorfehérvári hőst látjuk benne? Ráadásul a második világháború utáni világrend, bár átalakult, ma is eleven valóság.
Olykor persze elbizonytalanodom, nehéz kiirtani a Szovjetunióval szembeni zsigeri ellenszenvet, gyanakvóan kérdem magamtól: csupán magával ragadott a hangulat, s csalóka ez a magasztos kép? A sajtóközpontban – mert eredendően a jégkorong-világbajnokságra érkeztem, s noha a nemzetközi szövetség az akkreditált résztvevőknek szigorúan tiltja a nemzeti jegyek viselését, e napon minden harmadik orosz pilotkában feszít – beszélgetésbe elegyedem a huszonéves önkéntesekkel, mit jelent nekik, fiataloknak a győzelem napja. Hálásak a kérdésért. Belénk ivódott, a lelkünk része, tisztelgés a hősök előtt, a legnagyobb ünnep, büszkeségünk forrása, amely a Moszkvával szemben máig lokálpatrióta, sokat szenvedett Pétervárnak különösen fontos – így felelnek boldogan. S búcsúképpen megajándékoznak egy György-szalaggal.
Könnyű a győzteseknek.