Székely András fantasztikus ember volt, akit visszaemlékezéseinek kiadója, Haraszti György történész Rejtő Jenő hőseihez, részben pedig Švejkhez hasonlít. Életútja a harmincas évek Magyarországáról a francia Idegenlégión keresztül és a második világháborúban vérbe borult Kelet-Európán át hadifogolyként Moszkvába, illetve a Szovjetunióba vezetett.
Az itt töltött ötévi raboskodás után visszatért szülőhazájába, abba a színházi közegbe, ahonnan elindult. 1956-ban az Egyesült Államokba emigrált, ahol egy nagy tévétársaság producereként érdekes karriert futott be. Harmadik feleségével 1990-ben visszatért Budapestre, ahol 2008-ban, kilencvenéves korában érte a halál.
A vele készült interjúk alapján összeállított kötet Veszélyes viszonyok címmel jelent meg. Alcímében utal arra, hogy Székely mindenekelőtt Karády Katalinra, Ujszászy Istvánra és a szovjet hadifogságra emlékezik, sajátos optikával ábrázolva a magyar történelem legtragikusabb évtizedét 1939 és 1949 között.
Vagyis Székely két olyan korabeli „celebről” rajzol figyelemre méltó, ugyanakkor kétségtelenül szubjektív képet, akit a magyar közvélemény más forrásokból, mindenekelőtt Benedek István Gábor regényéből és Bacsó Péter filmjéből többé-kevésbé ismer.
Ami Ujszászy tábornokot, a magyar katonai hírszerzés főnökét illeti, vele együtt raboskodott a Moszkva melletti Krasznogorszkban, és sokat beszélgetett vele. Székelyt azért emelték ki Temesváron a magyar hadifoglyok tömegéből, mert kihallgatóinak tudomására jutott, hogy 1944 őszén dálnoki Veress Lajos vezérezredes motoros futáraként rendszeresen ingázott Kolozsvár és a budai Vár között, és feltételezték róla, hogy „első kézből” származó ismeretekkel rendelkezik a háborúból való meghiúsult kiugrás részleteiről.
Hogyan került olyan kivételezett helyzetbe egy pesti zsidónak született fiatalember, hogy a magyar katonai vezetés legfelső köreibe is bepillanthatott? Ennek az volt a legfőbb oka, hogy a jómódú és befolyásos építész fia, André de Székely már a harmincas években a „legfelsőbb körökben” mozgott, színészi tanulmányokat folytatott, illetve különböző színházakban rendezett és játszott. Ezen felül kiváló sportember is volt: teniszezett, síelt, tagja volt az 1936-os olimpián induló magyar jéghokicsapatnak.
Ragyogó társasági kapcsolatai ellenére is munkaszolgálatra hívták volna be, ha a kritikus időszakban, 1939 és 1942 között itthon van. De ekkor ő Franciaországban, illetve Afrikában tartózkodott, ugyanis a világháború kitörésekor nem akart hazatérni, és jobb híján beállt az Idegenlégióba.
Majd mikor 1942 nyarán Tunéziában német fogságba esett, sikerült elintéznie, hogy visszatoloncolják Magyarországra, és ekkor már katonai rangját megtartva szolgált tovább. Kapcsolatainak, nyelvismeretének és légiós múltjának köszönhetően került aztán Veress Lajos vezérezredes stábjába, majd onnan némi kerülővel szovjet hadifogságba.
Székely András életpályája tehát rendkívül színes, tele fordulatokkal. Haraszti György komoly munkát végzett a jegyzetanyag összeállításával, azonosítva a lehető legtöbb szereplőt, akiknek többségével a szerző a korabeli társasági életben találkozott. Azonban a jegyzetanyag, a közölt dokumentumok, az előszó és az utószó ellenére a könyv hiányérzetet kelt az olvasóban.
Arról van szó, s ezt memoárkötetek szerkesztőjeként magam is megtanultam, hogy az emberi emlékezetnek megvannak a korlátai. Az elme egyes eseményekre és személyekre fókuszál, más, lényeges momentumokat pedig homályban hagy. Így fordulhat elő, hogy ebben a karcsú kötetben egyes történetek többször is előkerülnek, arról a közegről viszont, melyben lejátszódtak, keveset tudunk meg. Ujszászy megítélésében érezhető a szerző negatív elfogultsága, viszont Karádyról végig a legnagyobb elismeréssel beszél.
Ez az emlékirat akkor lett volna igazán érdekes, ha a riporterek, akik magnóra vették a csapongó visszaemlékezéseket, rá tudták volna bírni Székely Andrást, hogy például a korabeli újságok cikkeit vagy más emlékezéseket elolvasva frissítse fel a memóriáját. Biztosan eszébe jutott volna tömérdek olyan, jellemző részlet, mely gazdagította volna a kötetet, melyet azután alaposan meg kellett volna szerkeszteni. Sajnos a hiányt nem lehet már pótolni, mert az idős emberként is elragadóan sármos Székely András 2008-ban meghalt, és a róla készített portréfilm is töredékes maradt.
(Székely András: Veszélyes viszonyok. Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest, 2018, 190 oldal. Ára: 1500 forint)