Franco tábornok személyének megítélése mindig is élesen megosztotta a spanyol társadalmat. Az 1936-tól 1939-ig zajló véres spanyol polgárháborút a Franco vezette nemzeti erők nyerték. Utána következett az államfővé előlépett hadúr 36 éves önkényuralma. Egy angol történész, Paul Preston szerint az iszonyatos polgárháború alatt mintegy 200 ezren estek el a csatatereken, és újabb 200 ezer volt a kivégzett civilek száma. A tömeggyilkosságokban meghaltak közül 150 ezer francóista volt. A kölcsönös vérengzések után gyógyírt kellett a sebre helyezni.
A spanyol királyi palotától, az Escorialtól nem messze található az Elesettek Völgye, a Valle de Los Caídos, amelyben jelképesen a polgárháború két táborának hősi halottjai nyugszanak. Ám itt már a számarányokban sem sikerült egyenlőséget tenni: 33 ezer sírból 23 ezer Franco-hívőé, a maradék meg köztársasági. Az építés 1941-től 1959-ig tartott. A bazilika mellett emelkedik az a 150 méter magas kereszt, amely jó időben még az ötven kilométerre fekvő Madrid bizonyos pontjairól is látható.
Az Elesettek Völgyét azonban húszezer köztársaságpárti kényszermunkás építette, jó páran közülük itt vesztették életüket. Aztán a köztársaságiak holttestét a család engedélye – sőt nem egy esetben tájékoztatása – nélkül áthelyezték új nyughelyre. Arról nem is beszélve, hogy ezeknek az embereknek a zöme a csatatéren vesztette életét, épp az olyan eszmék ellen küzdve, mint a keresztény felebaráti szeretet, aligha kértek volna az efféle megbékélésből. Ők és utódaik ateisták.
A vesztesek elnyomása nem szűnt meg egy csapásra: a hadiállapot 1948-ig fennmaradt, és 1963-ig volt érvényben „a politikai felelősség törvénye”, amelynek értelmében baloldali meggyőződése alapján bárkit börtönbüntetéssel sújthattak, és további hátrányos megkülönböztetésekkel kellett szembenéznie például álláskeresés során. Az Elesettek Völgyében egy hatalmas mozaikon Francót mint győztes hadvezért ábrázolják, aki középkori királyként végigtekint a csatatéren – ez is sértette a köztársaságpártiak méltóságát, szerintük ez sem a megbékélési szándékot fejezte ki, hanem a diadalát ünneplő vezért.
Francisco Franco 1975 őszén, 82 éves korában, az ötödik szívinfarktusában, egy hónapos agónia után halt meg. Az Elesettek Völgyében díszhelyre temették. Halálának napján – november 20-án – a mauzóleum körül egyre kevesebben, létszámuk mára alig haladja meg a százat, összegyűlnek azok, akik hálával adóznak a francóista rendszernek és vezetőjének.
Nyilvánvalóan nem a csekély létszámú megemlékező nyugtalanította a jelenlegi szocialista országvezetést. Franco sírjának áthelyezése mindig is a spanyol politika napirendjén szerepelt, általában véget nem érő vitákra adott lehetőséget. 1975 után, az ország demokratizálásának éveiben azonban volt egy érv, amelyet többé-kevésbé mindenki elfogadott: ne tépjük fel az épphogy behegedt sebeket. Aztán teltek-múltak az évek, és ugyanaz az érv: annyi idő eltelt, ne bolygassuk a történelmet!
A szocialisták most azonban rövidre zárták ezt a vitát. „Erre nincs példa Európában: gondoljunk Berlinre vagy Rómára, Hitlerre és Mussolinire, hogy fasiszta diktátornak államilag finanszírozott dísznyughelye lehessen!” – mondta a párt szóvivője. Pedro Sánchez szocialista pártvezér és a kisebbségi kormány miniszterelnöke e minőségében adott első júliusi interjújában jelezte, hogy Franco „átköltöztetése” számára elsőrendű feladat. A múlt héten a spanyol parlament el is fogadta a rendeletet, mégpedig jelentős többséggel.
Csupán két ellenszavazat volt, ők is tévedésből nyomták meg a nem gombot. A 350 képviselőből csupán 82-vel rendelkezik a Sánchez-féle párt. Minden kérdésről, amelyet a képviselőházban napirendre tűznek, a szocialistáknak egyeztetniük kell a még náluk is baloldalibb Podemosszal, amely kívülről támogatja a kormányt. Ezért ilyen jelképes döntéseket hoznak a szocialisták, mintegy megelégedést szolgáltatva az egykori köztársaságpártiaknak. „Igazság. Emlékezés. Méltóság. Ma Spanyolország történelmi lépést tett.
Ma demokráciánk jobb lett” – ezekkel a szavakkal üdvözölte a miniszterelnök a parlamenti döntést. Egy néppárti képviselő válasza erre: „A Szocialista Párttól megszokhattuk, hogy állandó kultúrharcot vív ellenünk, ez a döntés is annak a része, és jottányit sem tesz hozzá a békés együttéléshez és együttműködéshez.”
A Franco család, amellyel már évek óta titkos tárgyalásokat folytatott a mindenkori kormány, a végsőkig ellenezte a döntést. Végül a napokban beleegyezett abba, hogy a Pardóban lévő családi kripta ad majd nyughelyet az egykori államfőnek. A kormány egy évet adott az áthelyezésre. Ha addig nem nyilatkoznak arról, hogy hol lesz az új sírhely, akkor a kabinet dönt az elhelyezésről. Érthetően ez felgyorsította a család beleegyezését. Kiszivárgott hírek szerint az áthelyezésre még az idén sor kerülhet. A pardói sírhely őrzött temetőben fekszik, ezt is figyelembe vette a család a választáskor.
Most szakértők vizsgálják Franco jelenlegi sírját, hogy szállítható állapotban vannak-e a maradványok. A parlamenti döntés több Franco-párti holttestének áthelyezéséről is rendelkezett, többek között José Antonio Primo de Riveráéról, aki a falangista párt alapítója és fő ideológusa volt, az ő sírja is a tábornoké mellett van.
A spanyol katolikus egyház is hosszú ideig ellenezte az exhumálást. Mariano Rajoy előző néppárti kormányfő épp az egyház véleményével takaródzott, mondván, nincs mit tennie. A bazilika, amelynek tövében Franco nyugszik, az egyház kezelésében áll, így az állam nem szólhat bele annak ügyeibe. Ám a közelmúltban Madrid püspöke úgy nyilatkozott, hogy az egyház immár nem ellenzi az áthelyezést.
A hatvanas-hetvenes években turistalátványosságnak számító Elesettek Völgye mára vesztett vonzerejéből. A baloldaliak közül sokan sorsára hagynák, hadd legyen az enyészeté. Valóságosabb tervek is előkerültek: a franciaországi caeni emlékhelyhez hasonlító sírparkot akarnának létrehozni az Elesettek Völgyéből, a bazilikát pedig átalakítanák a „béke házává”. Ehhez azonban előbb el kellene venni az egyházi épület szentségét.
Valóban jó ötlet-e álmából felrázni egy kísértetet? A politikai szándék egyértelmű: nem megbékélést, hanem gyors és látványos sikert akar látni – legalább a saját oldalán – a Madridban kormányzó szocialista párt. A közvélemény-kutatók a közelmúltban megkérdezték a spanyolokat, mely belpolitikai kérdések izgatják őket a leginkább.
A válaszok között ilyenek szerepeltek: korrupció, munkanélküliség, bevándorlás, az ország egysége, a képviselők feddhetetlensége. Franco nem került elő ezen a listán.