Ha nem egy ország jövője lenne a tét, szappanoperának is felfoghatnánk a svéd kormányalakítási kísérleteket. Ugyanazok a szereplők minden epizódban, visszatérő konfliktusok, különböző jellemek, mozgatórugók.
Svédországban még nem fordult elő, hogy a választások után nyolcvan nappal sem sikerült kormányt alakítani. Érdemes tanulmányozni a szavazás eredményét, de a rejtély nyitja nem csak a számokban rejlik. Az alaptörvény értelmében a parlamentnek szavaznia kellett arról, hogy a leköszönő miniszterelnök továbbra is bizalmat kap, vagy sem. A szociáldemokrata Stefan Löfven az „első epizódban” nem nyerte el a polgári pártok és a Sverigedemokraterna (Svéd Demokraták) támogatását.
Ekkor került a képbe az országgyűlés elnöke, a Moderat (Mérsékelt) Párt képviselője, Andreas Norlén. Úgy gondolta, néhány laza kávédélután elég lesz ahhoz, hogy tető alá hozzon egy olyan kormányt, amely hidat képezhet a bal- és a jobboldal között. Híre is ment a kávé mellé felszolgált cukrászsüteményeknek, és egymásnak adták a kilincset Norlén vendégei. Azt mondják, minden látogatás után egyre kevesebb lett az ínyencség, és egyre több a gondterhelt tekintet.
A második epizódban a parlament elnöke Ulf Kristerssont, a jobboldali Mérsékelt Párt elnökét kérdezte meg, a harmadik epizódban pedig ismét Löfvent kérte fel, tájékozódjanak, együtt tudnának-e működni más pártokkal. Miután előbb Kristerssonnak, majd Löfvennek is beletört a bicskája a feladványba, a negyedik, azóta is tartó epizód sztárjává a polgári, liberális Centerpartiet (Középpárt) vezetője, Annie Lööf lépett elő, aki kijelentette, hogy pártja támogatna egy Löfven vezette szociáldemokrata kormányt, ha az engedne a Középpárt követeléseinek. Lehet, hogy Lööf elvetette a sulykot, és igaz, hogy a két párt olyan távol van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől, ám mindezek ellenére nem kizárt, hogy a Szociáldemokraták és a Középpárt egyezségre jut egymással.
Aláírás könnyek közt
Próbáljunk most eligazodni a svéd politikai pártok térképén. Világszerte megfigyelhető, hogy a baloldal, jobboldal, polgári, közép, szélsőséges, liberális, haladó, konzervatív, radikális fogalmak „hagyományos” értelmezése egyre kevésbé tartható, mivel maguk a fogalmak is a politika játékszereivé, illetve ideológiai csatatérré váltak. Ezért ma már egyetlen politikai térképen sem könnyű eligazodni. Mégis, a „klasszikus” értelmezés szerint balról jobbra haladva szóljunk néhány szót a parlamentbe jutott pártokról és célkitűzésükről.
A Miljöpartiet det gröna a zöldeké. Az egyre drámaibb éghajlati változások miatt megkerülhetetlen volna, hogy legyen olyan párt, amely minden érdektől mentesen bolygónk túléléséért küzd. A Zöldeknek azonban Svédországban sem sikerült megőrizni függetlenségüket; 2015-ben, amikor a parlamenti pártok a migrációs nyomás enyhítésére szigorító intézkedésekben egyeztek meg, a Zöldek vezetője ugyan aláírta az egyezményt, de szó szerint könnyek közt.
A Vänsterpartiet (Baloldali Párt) nem támogatja az alternatív iskolákat, ezt azzal indokolják, akárcsak az egészségügy finanszírozásának esetében, hogy sem az oktatás, sem az egészségügy nem lehet profitorientált ágazat. A párt magas adót fizettetne a gazdagokkal és alacsonyat a szegényekkel, bevezetné a vagyonadót és a hatórás munkaidőt. 2015-ben egyedül ők és a Sverigedemokraterna (Svéd Demokraták) nem írták alá a bevándorlást szigorító megegyezést. A Baloldali Párt azért, mert túl soknak, a Svéd Demokraták meg azért, mert túl kevésnek találta az egyezményben foglaltakat.
Az Arbetarpartiet Socialdemokraterna (Szociáldemokraták) az a politikai tömörülés, amelynek tevékenységét a legendák övezte svéd jóléti társadalom, a Nép Otthona és a svéd modell fogalmak jellemzik. Hatalmuk a második világháború óta ma is áll, bár nem olyan töretlen, középre húzódtak, és egyre kevésbé vonzók a hagyományos értelemben vett munkásosztály számára. Mára inkább a középosztály pártja. A Svéd Demokraták sok szavazót csábított át a Szociáldemokratáktól.
Az alább következő pártok közös megnevezésére Svédországban nem szívesen használják a jobboldal megjelölést. Ők magukat is polgári pártoknak nevezik, és Allians (Szövetség) néven kétszer négy éven keresztül annak ellenére ők vezették az országot (2006–2014), hogy a négy párt közül kettő nemcsak radikálisan liberális, hanem ma már bizonyos kérdésekben a baloldali pártokkal vall azonos nézeteket.
A Kristdemokraterna párt, azaz a kereszténydemokraták egyedül vannak azzal, hogy a keresztény eszme iránytű szerepét hangsúlyozzák. A Liberalerna (Liberálisok) nemet mondanak az újabb felekezeti iskoláknak. Ez természetesen nemcsak a keresztény egyházi iskolákat érintené, hanem a muszlim közösségekét is. Bár nyíltan nem nagyon esik szó róla, a javaslat hátterében az áll, hogy így szeretnének gátat vetni a radikális iszlám terjedésének, illetve így szűrnék ki a keresztény szabadegyházak sokszor meglehetősen furcsa elveket valló oktatási intézményeit.
A magas jövedelemmel rendelkezők adóját csökkentenék, szerintük a magas fokú képzésnek így lehet csak státuszt szerezni. A Centerpartiet (Középpárt) a jövedelemadót és a vállalati adót is csökkentené, de a szennyező anyag kibocsátását magasabb adókkal sújtaná. A Középpárt korábban a vidék pártja volt, de az évek során érdekes átalakuláson ment keresztül. A Svéd Demokraták mellett jelenleg a mérleg nyelvét képezik, és egyáltalán nem tekinthető középpártnak. A Moderaterna (Mérsékeltek), a legnagyobb polgári párt az általános adócsökkentéssel kampányolt, elvük, hogy legyen becsülete a munkának.
A gyáva elit
A Svéd Demokraták a kakukktojás, az a párt, amely egyáltalán nem támogatja a bevándorlást. Az alaptörvényen is változtatnának, hogy az ne a kisebbségek kultúráját, hanem a bevándorlók integrációját segítse elő. A migráció gátak közé szorításáról 2015-ben egyezség született, a Középpárt, a Baloldali Párt és a Zöldek alapjában pozitív jelenségként tekintenek a migrációra, és sem a Kereszténydemokraták, sem a Mérsékeltek, sem pedig a Szociáldemokraták nem mernék egyértelműen negatív jelenségként értelmezni.
A migrációt teljesen elutasító és szélsőségesnek tekintett Svéd Demokratákkal senki nem akar együtt kormányozni. Ezt a helyzetet használja ki a Középpárt, s így állhatott elő az a bizarr helyzet, hogy a Középpárt csak akkor hagyna porondra lépni egy szociáldemokrata kormányt, ha az enged követeléseinek.
A Középpárt elnökét a Svenska Dagbladet polgári lap egyenesen radikálisnak nevezi. A napilap szerint Annie Lööf Macron sikereinek hátszelét használja ki, és a párt „az EU által sugallt jellemzőkkel szeretne bejelentkezni a hagyományos jobb-, illetve baloldal alternatívájaként”.
Tény, hogy Lööf a Centerpartiet meghatározó alakjával, régi harcostársával, Fredrick Federleyjel együtt részt vett a Macron köpönyegéből kibújó ALDE legutóbbi, madridi találkozóján, és talán az sem mellékes, hogy Federley az ALDE elnökhelyettese. Franciaország forr, de Macron még tartja magát. Amíg a Macron–Merkel páros és a liberalizmus, illetve neoliberalizmus bástyái állnak az Európai Unióban, addig Annie Lööf is nyeregben érezheti magát, és megteheti, hogy feltételeket szabjon.
A liberalizmus, illetve neoliberalizmus térhódításáról Göran Greider író, újságíró, a Szociáldemokrata Párt balszárnyának egyik meghatározó személyisége keserű iróniával és öniróniával a következőket írta:
„Már a nyolcvanas években a levegőben volt a gondolat: ne beszéljünk többé a társadalmi osztályok közötti különbségekről, sőt lehetőleg társadalmi osztályokról sem. A neoliberalizmus elérte Svédországot és a nyugati világot. Ám az eszme az átlagember füléhez nem jutott el, csak az elithez. A Katalys politikai intézet felmérése szerint tíz svéd közül nyolc ma azt mondja, hogy Svédországban vannak társadalmi osztályok. A statisztikai hivatal adatai pedig megerősítik, hogy a lakosság egytizedének jövedelme radikálisan növekszik. Mióta csak felmérések léteznek, a különbségek soha nem voltak még ilyen szembeszökőek. Miért nem beszélünk akkor a társadalmi különbségekről, és arról, hogyan lehetne azokat kiegyenlíteni? A válasz a következő: a gazdasági elitnek kedvére való, hogy nő a szakadék, a politikai elit pedig, beleértve a szociáldemokratákat is, túl gyáva, hogy komolyan beszéljen róla. A problémáról szóló társadalmi vitáknak pedig sajnos minden élét elvették.”
Belső én és a piac
Az adópolitika, az egyre reménytelenebb egészségügyi ellátás és az évek óta vergődő oktatás témáját egyetlen párt sem kerülhette meg. A három témakör azonban már hosszú évek óta uralja a választási kampányokat, a választók pedig megszokták, hogy gyökeres változásra nem számíthatnak.
A migráció kérdésköre új volt a 2018-as választásokon, s a pártok igyekeztek minél előbb, még 2015-ben konszenzusra jutni. Álláspontjuk csak kissé tér el egymástól, és csak a Svéd Demokraták párt az, amelyik markánsan önálló vonalat képvisel, ami meg is látszik a választás eredményén. A feminizmus, a feminista külpolitika, a szexuális zaklatások, a rasszizmus elleni fellépés, az LMBTQ és egyéb kisebbségi identitásúak védelme, valamint a nyitott, multikulturális társadalom témaköre pártprogramoktól függetlenül annyira előtérbe került, hogy senki nem feszegeti, miért nincs szó a Greider által emlegetett, egyre jobban nyíló társadalmi ollóról.
Ha pedig Greider elméletének adunk helyet, akkor szinte mindegy, hogy Svédországban vagy bárhol a világon milyen kormány alakul. Magnus Malm író, lelkigondozó látlelete pedig csak megerősíteni látszik a forgatókönyvet, amelyben a liberalizmus valamelyik új vagy még újabb értelmezése, esetleg azoknak valamely álcázott változata viszi a főszerepet:
„Először is az állam feladata, hogy egyengesse a piac útját azáltal, hogy minden területen csökkenti szerepvállalását, és mindenhonnan visszalép, ahol súrlódásba kerülhet a piaci erőkkel. A piac feladata egész egyszerűen az, hogy saját »törvényeit« kövesse, ahol az állam a lehető legjobban visszavonul. Utat kell engedni a tőke, a munkaerő és az áru határok nélküli szabad áramlásának. Az egyén szerepe ebben a folyamatban, hogy megszabaduljon minden külső és belső kötődéstől, legyen az akár értékrend, meggyőződés, emberi kapcsolatok vagy földrajzi hely, hogy a belső én a lehető legszabadabban találkozhasson a piac szükségleteivel.”