Ha van kihívás a magyar várostervezők előtt, akkor a budapesti külső kerületek rendezett fejlesztése ilyen lehet. Így van ezzel Újpest is; a reformkorban született, egy ideig legnagyobb önálló városaink egyike, büszke a saját hagyományaira, viszont a jól átgondolt városépítészet bizonyosan nem tartozott e hagyományok közé, legalábbis a korábbi évtizedekben.
Újpest városközpontja elrettentő panoptikum lett a különböző korszakokban egymás mellé dobált köz- és magánépületek, a fejlesztési nekibuzdulások és az elhanyagoltság jeleivel, emlékeivel. Az összhang teljes hiánya uralkodik itt a Monarchia-korabeli, nagyszabású városházától a Horthy-kor szerényebb épületein és a szocializmus városépítészeti és házgyári kísérletein át a rendszerváltás utáni vadkeleti, vadkapitalista burjánzásig – nem beszélve a foghíjak és kopár tűzfalak kavalkádjáról.
Van tehát mit rendbe tenni, és ez a munka zajlik most a kerületben: a városközponti Szent István tér teljes megújuláson megy keresztül, a fejlesztések zászlóshajója pedig immár készen van. Ez az Újpesti Új Vásárcsarnok és Kulturális Rendezvényközpont.
A városháza mögötti tágas tér közepét a régi templomépület mellett az eddigi vásárcsarnok lepusztult, elavult épülete foglalta el. Az új tervek alapján ezt a csarnokot elbontották, mögötte időközben felépült a hatalmas, új kétfunkciós csarnok. A terveket Bun Zoltán (Firka Építész Stúdió) készítette. Különös párosításnak lehetünk tanúi: alul kétszintnyi piac (alatta mélygarázsokkal), fölötte még további két szint kulturális rendezvénytér, mindez egy üveg-acél-beton középületben.
Az összkép távolról letisztultságot tükröz, az esti kivilágításban megkapó a látvány. Közelebbről nézve azonban látszik, hogy a tervezőknek folyamatosan küzdeniük kellett a két igen eltérő funkció, a napközbeni piac és az esti órákra feléledő kulturális részleg összehangolásán.
A végeredmény bár alaposan átgondolt, de erőltetett, itt-ott zavaró részletekkel.
Logikus, hogy a piac csarnoka a könnyen megközelíthető földszinten van, hatalmas üvegfalakkal nyitva a város lakói felé. Fölötte galéria húzódik boltok, kifőzdék és kávézók sorával. A vásárcsarnok látványában túlteng a szürke látszóbeton – igaz, napközben a portékák kavalkádja magától színesíti a hatalmas teret. Az összkép mégis nyers: pár év múlva talán már nem lesz olyan látványos a most oly divatos látszóbeton se.
Nehezebb feladat volt a vásárcsarnok fölé, a magasba épített kulturális központ. Lifttel, mozgólépcsőkkel, illetve kissé bonyolult lépcsősorokon lehet elérni a kultúra otthonát. A közeljövőben egy emelet magasságban hosszú promenád nyúlik majd végig a téren, ami elvileg a közönség kultúrközpont-bejárat felé terelését is szolgálni fogja. Mégis az az érzésünk, hogy ez a környezettől való szeparáltság tartós probléma marad.
A vásárcsarnok puritán összképe a kulturális részlegen meglágyul: előtérbe kerül a faburkolat, a melegebb színek, a kecsesebb megoldások – persze itt sem kell barokkos túlzásokra számítani. A terek tágasak, nagyvonalúak, de az igényességet itt is letisztult egyszerűséggel ötvözik. Hatalmas a színháztér is, a modern technológiákkal felszerelkezve minőségi előadásokat lehet majd itt tartani. A tetőtéri teraszról pedig jól meg lehet figyelni az átalakuló Szent István teret, Újpest kisvárosias háztetőit – és a távolabbi, hatalmas lakótelepeket.
Újpest új vásárcsarnoka és kulturális rendezvényközpontja a főhomlokzatával megfelelő, arányos keretet ad az átalakuló, tágas főtérnek. Az oldalt nyíló mellékutcák épületeihez képest viszont kényszerűen túlméretezett az épület. Egy XXI. századi monstrumból kell rögtön visszazökkenni a földszintes vagy pár emeletes kis házak léptékébe.
A most megszületett újpesti komplexum láthatóan alaposan átgondolt válaszkísérlet két eltérő társadalmi funkció összehangolására egy épületben. A közeljövő fejleményei és tapasztalatai mutatják meg, mennyire kelhet valóban életre ez a kétarcú óriás.