Újpesten, egy harminc éve működő Baross utcai vegyesboltban darálós géppel főzik a kávét. Piros pólós, negyven körüli nő mondja, miközben az olajat, ecetet, szál kolbászt pakolja a műanyag szálakból font cvekkerébe:
– Itt nőttem fel a környéken, mindennap volt egy óra, amikor a tímárműhelyekben szellőztetett a bőrgyár, olyankor furcsa szagok keveredtek a levegőben. Öt perc sétára laktunk a Duna Cipőgyártól, így tizennyolc éves koromban ott, a műszaki osztályon kezdtem titkárnőként.
A technológiai leírásokat gépeltem, könyveltem a levélforgalmat. Több ezren dolgoztak, reggel hattól, kettőtől és este tíztől, műszakváltáskor ömlött ki a kapun az a sok ember – emlékszik vissza a közelmúltra Nap Irén. – Derűs családnév – jegyzem meg, mire azt mondja, szlovák eredetű a családja… Nincs árubőség a polcokon, nyilván azt szerzik be, ami az évtizedes tapasztalatok alapján kelendő: háztartási kellékeket, cukros üdítőket, olcsó borokat, könnyű söröket, lisztet, cukrot, mázas kakaós csigákat.
Tizenhat évig dolgozott a központi telephelyen, majd bezárt a gyár. Egy maszekhoz, a Krokodil cipőhöz került, ahol már a versenyszféra kihívásaival küzdöttek. Hol kézzel húzta a kaptafára a cipőket, hol a varróműhelyben segített. Most a vendéglátásban dolgozik a XIII. kerületben. A szomszédos Táncsics Bőrgyár helyén lakópark épült. Belesek a Duna Cipőgyár területére.
Az 1960-as évek derekán az európai nagy cipőgyárak közé tartozott, négy és fél ezer dolgozója évi 4,5 millió pár cipőt gyártott. Most ipari központ: motorjavító, vagyonértékelő, csőpostatervező dolgozik itt, de található világítástechnikai, grafikai stúdió, reklámajándék-készítő, harisnya-nagykereskedő, valamint háztartásitermék-importőr is. Az ipartelep sorompót kezelő portása hosszasan gondolkodik, amikor azt kérdem, maradt-e még valami a bőriparból.
– Egy cipőalapanyag-nagykereskedés és egy biopapucs-kereskedő jelenléte utal rá – feleli.
Néhány utcányi rövid sétát követően megállok a Bőrfeldolgozó-ipari Középiskola és Szakiskola egykori épülete előtt. A téglafalon kék alapon üvegtábla, elismerés arról, hogy az intézmény valamikor az ESHA, School for Europe pedagógiai szövetség tagja lett. Az iskolában tíz éve még bőrdíszműves, cipőkészítő, cipőfelsőrész-készítő, szíjgyártó-nyerges, bőrtárgykészítő és ruházati kereskedő képzések közül lehetett választani. Bezárták. Az enyészet jelei már megmutatkoznak a falakon, az ablakokról is lepattogzott a festék. Bent még csillárokat látni. Őrzött terület, évtizede kiadó. Az autókijárónál rozsdaszínű leveleit pergető, ültetett fenyőfa, de nem gondozták, kiszáradt, megfagyott.
Hogy mi történt a magyar könnyűiparral, a cipőiparral, és mit lehetne a kínai árukonjuktúra ellen tenni, arról találó gondolatokat olvastam az Amerikai–Magyar Hírújság internetes portálján. Így számol be Felleg Zsolt és Morvay László erről az iparleépülési folyamatról: „Mert hogy volt és létezett, azt biztosan tudom. Létezett a cipőgyár, és ezerszámra ontotta magából az olcsó és jó cipőket. Ontotta Pestnek és Budának, ontotta az összes vármegyénknek, és ontotta a környező baráti országoknak. Annyit gyártott, amennyit kellett, mert rengeteg cipőt tudott legyártani egyetlen hónap alatt. A cipőgyárban sok ezren dolgoztak, és nem volt munkanélküliség. Mitől tűntek el, hogyan nyelte el a föld a cipőgyárakat, miért mentek tönkre, ez itt a kérdés. Még a szorgos kínai gyártók sem tudják erre a választ. Ők önhibájukon kívül letaglózták az európai cipőgyárakat, velük az élen a magyar cipőgyárakat is. Hogy ez nem volt szándékukban, az nem kétséges. Ők ontották az olcsó cipőt. A cipők előállítása Kínában mindösszesen száz magyar forint darabonként. Ez nem cirkuszi mutatvány, ezt jól és alaposan kitalálták. Hogyan csinálják? Nem tudom. Egy biztos: száz forintért előállítanak egy nem is rossz cipőt, és ezer forintért eladják az európai képviselőknek. Az európai képviselők továbbadják kétezer forintért, és a boltokban máris lehet kapni a száz forintért előállított kínai cipőt háromezer forintért. A kínai gyártókat ne hibáztassuk, mert szorgalmas, dolgos emberek, nekik is meg kell élniük, és kétszer annyit dolgoznak, mint az európai átlag. Hogyan tudunk ezek után mi is megélni, és tovább gyártani olyan magyar cipőket, amelyek ötévi használatot kibírnak? Egyetlen módja van ennek, hogy a vásárlók, ha megengedhetik maguknak, minden harmadik olcsó kínai cipő után vásároljanak egy magyar terméket, egy magyar cipőt. A magyar cipő biztosan bőrből lesz, és sokszor teljes egészében kézi munkával készítették. Egy cipőkészítő szakmunkás négy napig is dolgozik egyetlen pár kézzel varrott cipőn. Ez a cipő sokáig fogja szolgálni a gazdáját, és nem kell minden fél évben újat vásárolni.”
A nagyvállalatok, a Tisza, a Savaria, a Minőségi Cipőgyár, de a közepesek is, mint az Alföldi, a Bonyhádi, a Debreceni, a Duna Cipőgyárhoz hasonló utat jártak végig. Amíg a 80-as évek végéig a magyar cipőipar éves termelése 45 millió pár cipő volt, addig 2008-ra a termelés a töredékére csökkent, mára pedig néhány tízezres nagyságrendű. A kínai cipők elterjedésével a hazai cipészek is kikoptak, kevesen javíttatják már sérült, elhasználódott lábbelijüket.
Pesterzsébeten működtet cipészműhelyt Szabó Krisztián, aki alighanem a legfiatalabb cipészmester. Lánggal felhevített snittvassal, majd ampasszal (vésőszerű szerszám) most egy méretre készített cipő talpát és a sarokrészt simítja. Felvisít a csiszológép, amint bekapcsolja. A vitrinben régi tankönyv a jobb láb csontjainak belső oldalnézetével. „Sajkacsont, egyes ékcsont, kettes ékcsont, lábközépcsont, nagyujj első íze, nagyujj második íze” – olvasom az ábrákon. Újabb rajzokon a Regatta cipő rendes vágással, oldalruganyos tiszti félcipő és a térdig érő pántos vadászcipő.
Kicsi a műhely. A pultnál, ahol a megrendelést felveszik, alig fér el két ember. Mindent vállalnak: ragasztást, foltozást, talpalást, sarokjavítást, festést, bélelést, szártoldást, szárszűkítést és -levágást, cipőfejtágítást hosszában és széltében, csúszásgátló felragasztását, valamint új cipő készítését akár egyedi elképzelés alapján is. Szabó Krisztián szülei a hatvanas évektől cipészek, édesapja a Duna Cipőgyárban, majd a Divatintézetnél dolgozott, édesanyja a Fővárosi Mérték Cipőnél, amelynek negyven szaküzlete volt.
– Minden kapualjban volt egy cipész, s annyi gyár, hogy válogatni lehetett az állásajánlatok között – ugrik vissza négy-öt évtizedet képzeletében Szabó Lászlóné, aki a mai napig dolgozik a családi vállalkozásban. 1977-ben nyitottak műhelyt először Pesterzsébeten, egy panelház pincéjében, ahol a javítások mellett mérték után készítettek cipőket és divatcsizmákat. Fiuk, Krisztián 1992-ben tette le a cipész-, 1998-ban a cipőfelsőrész-készítő szakmunkás vizsgát, 2011-ben a mestervizsgát. Nemrégiben segélykiáltást fogalmazott meg a szakma érdekében, s elküldte néhány minisztériumnak. Mindenhonnan a nemzetgazdasági minisztériumhoz irányították. Onnan is egy diplomatikus válaszra futotta.
A fiatalember tudta, hogy egy levél nem váltja meg a világot, még a bőr- és cipőipart sem menti meg a további hanyatlástól, de úgy érezte, tennie kell valamit. A másik helyiségben sámliján ülve kiveszi mappájából a papirost, majd idéz a leveléből: „A rendszerváltás utáni évtizedekben megrendítő volt látni a szakmában lezajló leépülést, tapasztalni az ismétlődő nehézségeket, amikor újabb és újabb szakmai kapcsolatok, források szűntek meg. Mindez szinte észrevétlenül zajlott. Olvastam a múlt század elején írt szakmai folyóiratokat, amikben látni lehetett, hogy milyen élénken élt akkor a szakma Magyarországon, és az akkori minőséget nemzetközi szintűnek írták. Én azt gondolom, hogy a magyar bőr- és cipőipar ma is lehetne nemzetközi szintű. De ezt csak állami erők mozgósításával lehet megteremteni. Nyugat-Európában is egyre nagyobb a szakemberhiány. Ezáltal ha a bőr- és cipőipar a kapcsolódó iparágakkal együtt ismét feléledne, és a korábbi formájában működne, nemzetközi szinten is komoly lépéselőnyt jelenthetne Magyarországnak. Sok munkahelyet teremtene, főleg a gazdaságilag elmaradott környékeken, és biztos vagyok benne, hogy a hazai gazdaságnak is hasznos résztvevője lenne. Szerencsére vannak kiváló példák is hazánkban, olyan cégek, manufaktúrák és üzemek, melyek példaértékűek, és iránymutatók lehetnek a szervezettség terén.”
A javításra váró cipők között akadnak igen márkásak is. Egy szandál pántját szorosabbra kell varrni, máshol a ragasztás vált el. Ortopéd cipők sorakoznak a felső polcokon. Van, aki három darabot rendel, mert az egyik lába járógépes, jobban koptatja a lábbelit. Krisztián először méretet vesz, kialakítja a Manuál-, Louis- vagy Német-féle kaptafát, arra készíti a felsőrészt, majd a talpat, s merevítésekkel összedolgozza. Most egy szép marhabőr cipővel kezd dolgozni. Magasított, esküvőre lesz. A vőlegény és a menyasszony egyformán magas, de úgy gondolták, legyen közöttük az oltár előtt állva némi magasságbeli különbség. Olykor két centi is számít.
Glinglangol az ajtónyitásra az ajtófélfára rakott kolompocska. Idősebb hölgy hoz be egy táskát, amelynek a fülét kellene megerősíteni. Másnapra vállalják Jávorszky névre. Négyszáz forintért.
– Látni valamiféle kiutat? – fordulok Szabó Lászlónéhoz.
– Igaz, nyolc-tíz ipari tanulónk volt, de elhagyták a pályát, akadt, akiből optikus lett. Úgy gondolom, hogy a gazdaság erősödése segíthet a mi szakmánkon is. Ezt erősíti bennem, amikor itt topog egy harmincéves férfi a bejáratánál, és úgy örül a méretre készített cipőjének, mint az első biciklijének.
Vass, Nietsch, Hagymási, Mádi, Simon, Gábor. Jól csengő, most is húzónevek a hazai cipészek közül. Újraéledő dinasztiákról viszont már nem hallani. Hírneves miskolci mester Kovács Attila is, aki a hazai szakmai képzést néhány éve újraindította. Igaz, mindhiába.
Egy ötméteres piton lenyúzott bőre „tekeredik” a miskolci műhelyben egy plafonig érő vastag törzsű fára, arról tanúskodva, hogy a borjú- és marhabőr mellett kívánságra krokodilból, óriásvarangyból, gyíkból, rájából, struccból, víziló és cápa bőréből is készít lábbeliket a mester. Kovács Attila Nagyváradon született, Debrecenből tette át ide az iparát. Számos díjjal öregbítette a szakma hírét. A wiesbadeni Inter-Schuh-Service (ISS) elnevezésű rendezvény a német cipészek nemzeti bajnokságaként indult negyven évvel ezelőtt.
Idővel aztán osztrákok, hollandok is neveztek, majd csatlakoztak az olaszok, franciák, napjainkban Japánból és az Amerikai Egyesült Államokból is érkeznek indulók, ma már szakmai világbajnokságnak számít. Kovács Attila 2007-ben jelentkezett először remekeivel, és rögtön bronz- és ezüstérmet nyert, majd évek során számtalan aranyérmet és különdíjat. Cipőkészítő manufaktúrájában a külföldi és magyar megrendelők fele-fele arányt képviselnek. Sir Roger Moore számára 2010-ben egy klasszikus, barna, borjúbőr gojzervarrott cipőt készített. Futárszolgálattal, biztosított küldeményekkel a világ minden részére szállítanak. Gyakran postáznak Attila cipőt európai luxusszállodák recepcióira is.
Kovács Attila a helyi kamarával karöltve szakmai képzésen is gondolkodott. A mesterség újraélesztésében, a képzés újraindításában a 2014/2015-ös tanévtől Miskolc legnagyobb képzőintézménye, a Szemere Bertalan Szakközépiskola és Szakiskola volt partner.
Ma már így emlékszik erre vissza:
– A kamarával és egy középiskolával közösen indult a nappali képzés fél osztállyal, azaz tizennégy gyermekkel. A második évben is tizennégy gyermek állt rajthoz, de az első évfolyamból csak négy, második évben öt maradt a vizsgákig. Így a harmadik évben érdektelenség miatt abbamaradt az oktatás. Négy gyerekért sokba került szaktanárt fizetni, s a középiskola szakiránya is a rendészet iránt mozdult el. Vagyonőröket, biztonsági szakértőket képeznek. Ettől függetlenül nem adtuk fel… Martfűn kollégiumi ellátással várják a cipésztanulókat – mondja a hírneves mester.
– A szakma kihalófélben van, miközben kellenek a szakemberek. És hiába tudsz életpályát felmutatni, a mai gyermekek nem akarnak kétkezi munkát végezni, legtöbbjük kereskedő, informatikus, menedzser vagy celeb és sztár szeretne lenni minden alap, tudás és háttér nélkül – teszi hozzá.
– A nyolcvanas években cikinek számított, hogy cipésznek tanulok. Nem értékelték nagyon magasra a szakmát. A szakmunkásképző mellett talán ezért gimnáziumba is jártam: kora reggel kezdtem Újpesten, majd délután az esti gimnáziumban fejeztem be a napot. Kiváló mesterektől tanulhattam, és a lehető legjobb helyre kerültem szakmai gyakorlatra, egy német exportra dolgozó vállalathoz, ahol csak varrott cipőket készítettünk. Ezt követően szereztem meg a Vendéglátóipari Főiskola közgazdász szakán a közgazdasági diplomát is – mondja az USA-ban élő, budapesti tartózkodása alatt a szaktársaival egy pubban találkozó Mrsán Marcell cipészmester.
Az első New York-i látogatásakor végigjárta a Madison Avenue-n található luxusüzleteket, és végignézte, milyen minőségű cipőket kínálnak a szakma csúcsán lévő műhelyek. A bőrök, a varrás és a kidolgozások minősége mind elképzelhetetlen magasságban volt. Gyökeresen átalakult a szakmai világképe. Itthon beszerzett jó néhány új gépet, és nagyon sokat változtatott a munkamódszerein.
Miközben egyre több vásárlója lett Budapesten, körülötte gyakorlatilag eltűnt a szakma. Látta, hogy a régi iskolatársak legtöbbje más területen próbál szerencsét, az oktatás pedig tanárok és tanulók híján megszűnt, ezért úgy döntött, hogy archiválja és internetes megosztókon mindenki számára elérhetővé teszi a szakértelmét. Feltöltött jó pár videót a YouTube-ra, amelyeken részletesen megmutatja, hogyan készül az angolvarrott eljárással elkészített cipő, és meglepődve tapasztalta, hogy a videó nézettsége folyamatosan nő.
Egy idő után a világ minden tájáról jöttek az érdeklődő e-mailek: hajlandó lenne-e személyesen tanítani őket? Üdítő volt számára az a felismerés, hogy a stigma, amely Magyarországon körülveszi a kétkezi munkást, máshol csodálatot vált ki nézőjéből. Angol nyelvű blogot indított, és szakmai fórumokhoz csatlakozott. Az első bejelentett budapesti kurzusai sorra beteltek. Új-Zélandtól Szingapúron át Dél-Amerikáig lelkes amatőrök, kezdő és tapasztalt cipészek, új karrierre vágyók sora egymásnak adta a kilincset Kelenvölgyben lévő műhelyében, és vitték a hírét, hogy Magyarországon van egy cipészmester, aki magas szinten, angolul kínál gyakorlatias, intenzív képzést. 2011-ben elfogadta egy USA-ban (Savannah város, Georgia állam) működő művészeti egyetem felkérését cipőtervezés-professzori állásra.
Családot alapított, két kisgyermeket nevelnek. Az USA-ban hét éven át cipőtervezést és -technológiát oktatott egyetemistáknak. Az elmúlt tizenöt évben számos szakmai oktatóvideót publikált, milliós nézettsége van a YouTube-on, tízezres követői táborral, az Instagramon több mint negyvenezer felhasználó kíváncsi rá. A Facebook-csoport, amelynek ő az alapítója és fő adminisztrátora, immár majdnem tizennégyezer tagot számlál. Nemrégiben úgy döntött, hogy saját útját járja, lemond egyetemi állásáról, kurzusokat indít, és cipésziskolát alapít Amerikában.
Szerinte idehaza a szakma megpróbál túlélni, de a legfiatalabb generáció, amelyik még hivatalos képzést kapott, közelebb van az ötvenhez. Már nincs sok idő átadni a mesterséget. Az a hihetetlen sokszínűség, amely a magyar cipészet sajátja, el fog veszni. A legtöbb külföldi mester jó, ha két-három technológiát ismer, egy jól képzett magyar mesterember több mint tizenötöt. Olyan komplex programra lenne szükség, amelyik nemcsak képzést, de jövőképet, életpályát is ad, és még az sem elég.
A konyhaművészet fantasztikus sikereket ér el a hihetetlen eredményes és intenzív marketinggel, a cipészeknek is erre lenne szükségük, hiszen a nagyapja korosztálya még pontosan tudta, hogy mit jelent a bokszbőr vagy a karlsbadi kapli, miközben a mai fogyasztó még a műbőrt sem tudja megkülönböztetni az igazitól, és elhiszi, hogy egy műanyag „lélegzik”, és hogy egy betét jelenti a kényelem legmagasabb fokát.
Megjegyzi, hogy a média sem járul hozzá, hogy a szakma vonzó legyen. A legtöbb cikk amolyan gyászos hangulatú, így nem igazán akar senki cipésznek állni.
– Én azt gondolom, hogy ez a szakma gyönyörű, fantasztikus érzés létrehozni valamit, és egy ilyen hagyományt továbbvinni. Amerikai műhelyem vidám, általában tele van mosolygós, fiatal arcokkal, és aki bejön, azon látszik, hogy örömmel tölti el a bőrillat, a szerszámok, a lábbelik és maga a műhely utánozhatatlan hangulata.
Az értékteremtő szakmunka becsületéről beszéltek nemrégiben a Parlamentben egy országos szakmai tanulmányi verseny győztesei előtt. Az előadó kiemelte: a XXI. századi tudásalapú társadalomban nemcsak a digitális ismeretnek van helye, de szerepe és becsülete van az értékteremtő szakmunkának is. Szerinte a jó szakmunka, szaktudás felértékelődik a gazdaságban, ugyanakkor a történelmi örökségből adódó, Európa keleti és nyugati fele közötti bérszínvonalbeli különbségeket az elmúlt két kormányzati ciklusban csak mérsékelni lehetett, megszüntetni nem.
Újra Szabó Krisztián műhelyében járok. Egy negyvenöt körüli – nála pár évvel idősebb – férfinak magyarázza a talpvarrás mozzanatait. Sántha Attila nagyapja cipész volt Budapesten, a harmadik kerületben, így sokat lebzselt gyermekként a műhelyben. Most „öreg fejjel” szeretné megtanulni a szakmát. Esztergályosnak tanult, s egy ortopéd cipésznél méretvevő, ám hagyományőrző íjászként a viking, római kori és honfoglalás kori cipőviseletek érdeklik.
Azokat szeretné elkészíteni a saját és hagyományőrző társai részére, akár eladásra is. Az alapozás részeként egy Derby Budapest modellt tart a kezében, amelyet cipőiparunk egykori hírét jellemzően az egész világon így ismernek. Gyönyörű darab. A felsőrész egészét gazdag kézi díszlyukasztás és ciráda minta díszíti. Kétszínű borjúbőrből van. Gojzervarrott, dupla talpas.