– Ady Endre eleve megosztó személyiségként robbant be a köztudatba, és amint a napjainkban is zajló disputa is mutatja, sokak szemében most sem más, mint idegen érdekek által kihasznált, akaratgyenge költő. Miért kerül újra és újra az ideológiai viták kereszttüzébe?
– Már az Új versek megjelenésekor, 1906-ban azonnal az irodalmi és a társadalmi érdeklődés középpontjába került. A Léda-versek okán botrányhős lett, az általa kialakított versnyelv miatt érthetetlennek kiáltották ki, magyarságellenesnek gondolt verseit olvasva hazaárulónak mondták, antiklerikalizmusát Isten-ellenességnek tekintették.
– Mit lehet tudni a korabeli olvasói elvárásokról, mihez képest jelentett újdonságot Ady költészete?
– A millenniumi ünnepségek idejét kétféle versbeszédmód jellemezte: az egyik a XIX. századi népies, romantikus lírát, a másik a városi, polgári sanzon beszédmódját követte. Mivel az előbbi többekhez szólt, nagyobb olvasótáborral is rendelkezett. Az ország fennállásának ezeréves évfordulóján ebben a beszédformában hirdették büszkén Petőfi két sorát: „Ha a föld isten kalapja, / Hazánk a bokréta rajta!” A közéletet komolyan foglalkoztatta az a gondolat, hogy a Monarchia középpontja fokozatosan áttevődik Magyarországra, a budai Vár koncepciójának kialakítását is az a nem titkolt remény táplálta, hogy az osztrák császár és magyar király Bécsből átköltözik majd a magyar fővárosba. Ady ebben az újabb ezer évet váró közhangulatban írja meg 1905-ben A nacionalizmus alkonya és A hazafiság revíziója című publicisztikáját. Az Ismeretlen Korvin-kódex margójára című cikkében pedig a hazát Kelet és Nyugat között ide-oda hánykolódó Komp-országként aposztrofálja, mintha az itt élők maguk sem tudnák eldönteni, hova is tartoznak igazából.
– Szenzációként hatott az ünnepi pillanatban kritikusan nézni a történelmi múltra és rákérdezni Magyarország önképére?
– Mindenféleképpen, mert Ady a nacionalizmust dühödt hazafiságnak mondta, és azt tanácsolta, hogy „Ne ordítsuk mindig a hazát, de szeressük”. A vallások egyenrangúságát Európában először törvénybe foglaló Erdélyt így jellemezte: „Erdély odakapcsolta magát Európához.” Ezenközben pedig vadonatúj költői nyelvet és lényegében új grammatikát alakított ki.
– Az Új versektől számítjuk a modernitást a magyar irodalomban, de Ady nemcsak a költészetben és történelemfelfogásában, hanem minden másban is modern akart lenni: a megszokottól eltérően tekintett az emberi kapcsolatokra, a házasságra. Modernsége a normalitás kifordítása volt?
– Magánéletében mindenféle erkölcsi mérlegelés nélkül, nyíltan udvarolt, sőt együtt élt – két hónapos földközi-tengeri hajóútra ment – Diósy Ödönnével, Lédával, ami nem egyszerűen szokatlan, hanem elképzelhetetlen volt abban a korban. Az újságírók kevésbé rendezett életét élte Párizsban és Budapesten – alkohollal, alvás nélküli éjszakákkal, önmagához „méltatlan élet”-tel, ahogy egyszer magáról írta. Szállodákban lakott, kávéházakban dolgozott, nem volt rendezett és nagy könyvtára. Mindez azonban önpusztító külsőség volt. Könnyű volt Adyra ráfogni az erkölcstelenséget, megvádolni, hogy a liberális gondolatokat Párizsból hozta be Magyarországra, ahol budapesti lapok tudósítójaként új eszméket ismert meg: a szeparációt, az állam és az egyház szétválasztását, a hiányokkal ugyan, de működő polgári demokráciát, a jogegyenlőség érvényesülését, a népek testvériségének eszméjét és az igazságosabbnak remélt, szocialisztikus gondolatot. Hatottak rá a művészetekben egyszerre érvényesülő elképzelések Rodin szobraitól, Ibsentől, Comte és Schopenhauer filozófiáján át Nietzsche társadalomfelfogásáig. Mindeközben Szabolcska Mihály – a korszak reprezentatívnak számító költője, akinek 1919 előtt és után több tiszteletet érdemlő kezdeményezése is volt – A Grand Caféban című, különben Párizsban írt versében a magyar sorsot a kívülállásban, az idegenségben, az évszázadok óta hagyományosnak gondolt „magyar” rekvizitumokban: a kondorosi bojtárságban, a pásztortűzben, a ménesben és a csárdában foglalta szavakba.
– Szabolcska Mihály volt az egyik véglet, Ady a másik. Másféle hangok is felerősödtek a korban?
– Ady, nem egyedül és nem teljesen előzmények nélkül ugyan, de éles irányváltással befordította a magyar irodalmat a modernitásba 1906 februárjában. Napokkal az Új versek megjelenése előtt Babits Mihály elküldte huszonkét versét, egy „kvázi kötet”-et bírálatra egyetemista társának, Kosztolányi Dezsőnek. A válogatásból kitűnik: Babits más világképpel ugyan, de szintén modern költő akart lenni – akárcsak Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Balázs Béla, Bresztovszky Ernő vagy a népnemzeti költészeteszmény megújíthatóságában bizakodó Oláh Gábor. Babits például tudatosan készült a költői szerepre. Úgy választotta ki olvasmányait, tanulmányozta a pszichológiát, a filozófiát, a szociológiát, és váltott a magyar–francia helyett magyar–latin szakra, hogy végrehajthassa az általa is szükségesnek tartott fordulatot a magyar költészetben. De az 1907-ben megjelent Vér és arany kötettel, a Nagyváradon 1908-ban kiadott A Holnap című antológiával a modern magyar irodalom emblematikus figurája, vezéregyénisége egyértelműen Ady Endre lett.
– A költő ekkor már a Budapesti Napló, a Nyugat, 1910-től a Világ, majd 1912-ben – átmenetileg – a Népszava munkatársa. És évente új verseskötettel is jelentkezik az 1914-es Ki látott engem? megjelenéséig. Ez az időszak nemcsak életszínvonalban, hanem kulturálisan is nagy ugrást jelenthetett számára.
– Ady ismerte a mélyszegénységet, amit Az öreg Kúnné című versében is megjelenített, és ismerte a társadalmi elitet, a francia fővá-
rost – cikkeiben beszámolt a párizsi színházak előadásairól, interjút készített Rodinnel –, egyformán megélte tehát a tökéletes kiszolgáltatottságot és a látszólag tökéletes szabadságot.
– Ehhez az életformához csak díszletként tartoztak a nők? Mit jelentett Adynak a Nagyváradon megismert múzsa, Léda, mennyire vette komolyan későbbi szerelmének, Csinszkának a költői próbálkozásait?
– Régen úgy mondták: nagyindulatú férfi. Ez tetszett annak, aki maga sem volt monogám, de annak is, aki kényszerűségből volt az, és látta, hogy íme, van itt valaki, aki mer másféle életet élni. Ady életmódja persze alkalmat adott arra is, hogy szembeforduljanak vele, a házasságot szentségnek tekintő katolikus egyház szempontjából táboron kívülre helyezzék, és kétségbe vonják jó erkölcsét. De látni kell: lehet valaki költő úgy is, hogy szép, és úgy is, hogy csúnya; úgy is, hogy nős, és úgy is, hogy sokfelé udvarló ember. Ez két különböző minőség. Aki viszont úgy gondolja, hogy az irodalomban fontos, ki kinek udvarol, és milyen eredménnyel, bizonyára fel tud sorolni hat-nyolc hölgyet, akivel Adynak viszonya volt. Diósy Ödönné, Párizsban élő képeslap-nagykereskedő felesége, amikor jobban ment az üzlet, vett egy új bundát, néhány elegáns ruhát, s hazalátogatott Nagyváradra, hogy ott a párizsi dámát lássák benne. Sokan irigyen néztek rá, mivel feltűnően csinos asszony volt, és hozta magával Párizs levegőjét. Amikor megjelent A Holnap antológia első kötete, Léda hazament a könyvbemutatóra, mert a műsorban szerepeltek Léda-versek is, amelyeket a közönség azzal a kíváncsisággal fogadott, hogy ott ül a múzsa az első sorban, a költő mellett.
A szavalat után pedig Brüll Adél felállt, a nézők felé fordult, és meghajolt. Ez volt aztán a szenzáció! Ha szállodába vagy hajóútra mentek, Léda Ady feleségének a szerepében jelent meg, amit az asszony kifejezetten élvezett – Ady valószínűleg kevésbé. Léda mindenképpen szeretett volna gyereket a költőtől, teherbe is esett, de a gyerek halva született. Egy idő után aztán kezdett terhessé válni a kapcsolat Ady számára, sok, Lédánál fiatalabb lány is feltűnt a környékén, akik érthető módon rajongtak érte, küldték neki a szerelmes leveleket, mint ma a tini lányok a popsztároknak.
– Csinszka is így kereste a kapcsolatot Adyval.
– Boncza Miklós, aki mellesleg Tisza István barátja volt, a család történelmi múltjához méltó életre akarta lányát felkészíteni egy svájci nevelőintézetben, ahonnan a költő és Csinszka levelezése elindult. Találkozásukkor Boncza Berta egy fiatal mérnökhallgató és tartalékos tiszt jegyese volt, de Lám Béla gyűrűjét beletapodta a földbe, és Ady Endre menyasszonya lett.
A házassághoz viszont kellett a Boncza család beleegyezése is, mert Csinszka a kor fogalmai szerint még kiskorúnak számított. Mindez akkor zajlott, amikor Ady már biológiailag nagyon rossz állapotban volt. Mire Csucsára, a Boncza-kastélyba került, napi négy-öt liter bort is megivott, és ha Csinszka – aki mindenképpen szerette volna csökkenteni ezt a mérhetetlen mennyiségű alkoholt – egy üveggel kevesebbet készített ki, óriási patália lett belőle. Boncza Berta művelt és a művészetek iránt érzékeny lélek volt, Csinszka versei címmel megjelent írásaiból látszik, hogy Ady feleségeként kicsit adys verseket írt. De a költő számára a Veres Pálné utcában otthont teremtett – ez a Boncza család tulajdonában lévő lakás ma múzeum –, amelyet a fiatalasszony nagy igyekezettel és igen jó ízléssel rendezett be. Ezt megelőzően a költő – Érmindszentet leszámítva – szállodában vagy bérelt lakásban lakott, ahol sem az alkotáshoz, sem az élethez nem volt megfelelő tér.
– És az újságírói keresetből futotta a fényűző életre?
– Ady Párizsban a Pesti Napló munkatársaként loholt az ottani Keleti pályaudvarra, a Gare de l’Est-re, hogy az induló vonat postaládájába bedobja a küldeményt, mert ha nem érkezik meg a cikk és a vers Budapestre, akkor nem kap fizetést. Utolsó négy évében verseiért már komoly honoráriumot kapott, ráadásul Hatvany Lajos megvette Adytól a versek kiadási jogát, amelynek fejében havonta a nagyon drága élethez szükséges pénzt biztosította számára.
– Az elmúlt száz évben sokan sokféleképpen hivatkoztak rá, a politika is előszeretettel használta fel Adyt. Hányféle értelmezés rakódott az életműre?
– Az első világháború alatt Ady akaratán kívül a háborúellenes mozgalom költője lett. Hatvany Lajos, bár nem volt jó író, de kétségtelenül értett az irodalomhoz, és az volt a fixa ideája, hogy az előtte tornyosuló verstömegben két szólam a meghatározó: a háború elleni fellépés és a Boncza Bertához fűződő viszony. Az 1914 és ’18 között született versekből tehát ezek alapján válogatott, és mindössze egyetlen kötetet állított össze Halottak élén címmel. Trianon után Ady Endre magyarságversei kerültek előtérbe. 1945-től Adyt a forradalom költőjének mondták, sőt egyenesen a szocialista forradalmárt akarták benne látni.
– Hogyan érdemes a XXI. században Adyra tekinteni? Halálának századik évfordulójára készülve verseit szavalják közéleti személyiségek, politikusok, de mintha ők is a megszokott skatulyákból húznák elő – érdeküknek megfelelően – a harcos, forradalmi vagy az istenkereső verseket. Érdemes még ezekkel üzengetni?
– Lehet találni Ady életművében a maga protestáns mivoltáról szóló írást Az én kálvinistaságom címmel, lehet érvelni amellett, hogy számára a kálvinizmus elsősorban a predestinációt jelentette, sokat szavalt verse volt valaha a Krisztus-kereszt az erdőn és A Sion-hegy alatt. Mások a szerelmi líráját érezték döntőnek, és persze idézhetők a társadalmi igazságtalanság ellen felszólaló versei is. Az irodalomtudomány szerint a nagy narratívák kora lejárt, ezért már nem egész költészete, nem is egy-egy korszaka, hanem csak egy-egy verse kerül a középpontba. Tulajdonképpen most az Ady kárára túldimenzionált forradalmi költői kép helyett kellene megtalálnia mindenkinek azt az egy verset, amelyet arra a bizonyos szigetre elvinne magával.
– Önnek van ilyen?
– A föl-földobott kőhöz személyes emlékek kötnek. Az eltévedt lovast gondolom most esztétikailag a költő egyik legfontosabb alkotásának, és A Holnap című előadását szintén magammal vinném a döntően magának olvasó Kopátsy Sándor Beszélgetések Adyval című reflexiójával, hogy a gondolkodás parancsáról el ne feledkezzem.
Szegény Ady
Szegény Ady hogy próbált sorra beállani mindegyikbe más világokhoz méretezett kérubim-lelkével! Kocogott poroszka mongol paripán a honszerző nemzetségekkel egy sorban, volt Dózsa György zászlótartója, csatázott egy rossz karddal Esze Tamás glédájában, furulyázta együgyű kesergő nótáját a zilahi dombokon és mejjre szítta a Világ-óceán légáramlatát a párisi Parnasszus hegyén, döngetett fokossal a vén vármegyeháza kapuján és megállott ama másik kapu előtt is, amely előtt piros lobogóval gyülekezik az emberiség legnagyobb szervezett hadserege, megbirkózott a disznófejű Nagyúrral az aranyáért és prédára dobta testét-lelkét a jövő lázálmáért, véresre marcangolt és marcangoltatta magát vámpíri csóktornákon és borongós apai gonddal elringatta soha meg nem született gyermekét, rákacagott a vájt-szemű, vigyorgó Nihilre és Dávid lantján zsoltározott a Mindenség Urához. De akárhol szállt is meg, vajjon ki mondhatta róla, hogy „az enyém ő”? Hiszen a legtágabb eszme körében is olyan volt ő, mintha a kis ötholdas parasztbirtokra a Gellért-hegyet görgetnék mesgyekőnek. Mindenki maga elvét, sokszor a maga üzleti jelszavát böngészi ki abból a végtelen gazdagságból, ami Ady költészete. Hivatásos pszichológusok a maguk pszichopatológiai tételét fejelik meg véle, közgazdászok idézetekkel bizonygatják, hogy Ady a kartelbe tömörített termelésnek volt a híve, politikusok vesszőparipájukat vele kantározzák föl. Tehetik! Mint ahogy a csillagos égbolt eltűrte, hogy pöttyei végtelen sokaságába ábrándos pásztorok együgyű bika-, oroszlán-, vízöntő-ábráikat rajzolják bele.
Mindegy! Akármelyik oldalról akaszkodnak is beléje, mindenütt az ő fényét kapják.
(Nagy Endre: Ady pártállása)