Szentendrén a Szabadtéri Néprajzi Múzeum malenkij robotra emlékező kiállítása a dél-dunántúli tájegység muraszemenyei házában tekinthető meg. Egyszerű, szikár, megrázó installáció. Nem véletlen, hogy 16 éven aluliaknak nem ajánlott a megtekintése. Persze a mai tömegkommunikáció világában sokak számára talán túlságosan óvatosnak tűnhet ez a korlátozás, indokoltságához mégsem férhet kétség: borzalmas és erőszakos eseményeket jelenítenek meg a kiállítás alkotói egyszerű eszközökkel.
Alantas indulatok
A Glavnoje upravlenyije lagerej, a Gulag – Táborok Főigazgatósága – nemcsak a Szovjetunió népeinek börtönre, kényszermunkatáborra ítélt polgári lakosságának sorsát, hanem 1944 után a megszállt országok kényszermunkára hurcoltjaiét is „intézte”. Mindszenty József emlékirataiban Az új üldözöttek című fejezet foglalkozik a magyar történelem sok évtizedre elhallgatott és letagadott részletével. A fasiszta és kommunista hatóságok által meghurcolt bíboros idézi az 1945-ös őszi püspöki kari körlevelet: „Lehetetlen hallgatnunk a mi népünk megsokasodott szenvedése felett is: főként azokat a megpróbáltatásokat értjük, amelyek nem a háború velejárói, hanem amelyeknek a harag, a gyűlölet, a bosszúállás és alantas indulat a szülői.
Gondolunk itt a szabadságuktól megfosztottak nagy számára, fájlaljuk a hadifoglyok, elhurcoltak sorsát, övéik fájdalmas bánatát és éjjel-nappal gyötrő aggodalmát.” Persze a körlevélnek az országot eltipró Góliát viselkedésére nem sok hatása lett, hacsak nem a megtorlás és a bosszú.
A szovjet megszállók ugyanis részben az embertelen körülmények miatt elhalálozott hadifoglyok létszámának kiegészítése miatt, részben a nyíltan soha meg nem fogalmazott, ám létező fajelméleten alapuló etnikai megfontolások okán szállították a polgári lakosságot a táborokba. A győztes megfélemlítette a legyőzöttet, de nem csupán a „harag, gyűlölet és bosszúállás” mozgatta a gépezetet, ahogyan a püspöki kar feltételezte, hanem az ingyenes munkaerő megszerzése is. A feladat megszervezésével Sztálin a szovjet titkosszolgálat hírhedt vezetőjét, Lavrentyij Pavlovics Beriját bízta meg 1944. december 16-án:
„Mozgósítani és szovjetunióbeli munkára kell irányítani az összes 17 és 45 év közötti munkaképes német férfiakat, a 18 és 30 év közötti munkaképes nőket, akik a Vörös Hadsereg által fölszabadított Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária, Csehszlovákia területén tartózkodnak.” A kollektív bűnösség elvén elhurcoltak túlélési esélyei jobbak voltak a Vörös Hadsereg katonái által az utcán összeterelt áldozatokéinál, ugyanis a rendelet szerint ruhát, ágyneműt, élelmiszert is vihettek magukkal. Mivel azonban nemhogy nem világosították fel őket a munkavégzés helyéről és idejéről, hanem inkább teljesen hamis képet festettek leendő sorsukról, kevesen készítettek össze nagyobb csomagokat.
Ez látszik a Szabadtéri Néprajzi Múzeum által feltárt emberi sorsokon is. A muraszemenyei Pankasz Jánost például három nap munka „ígéretével” vitték el 1945 tavaszán, ám a környékbeli útjavítások elvégzése után sem engedték haza, hanem sorstársaival együtt tovább hajtották őket, hogy elosztóállomásokon keresztül a Szovjetunió munkatáborainak valamelyikébe kerüljenek. Hatalmas szerencséjére végül „lekéste” a deportálást, így augusztus végéig tartó több hónapos megpróbáltatások után hazamehetett. Ilyen sors azonban csak keveseknek jutott, s aki szökéssel próbálkozott, igen kemény szankciókkal kellett számolnia.
A legtöbbet talán a kárpátaljai magyarság szenvedte el, ott ugyanis a polgári lakosság tömeges deportálásával a területelcsatolások miatti esetleges feszültségeket is oldani akarták a megszállók. A mezővári Berta Károly megrázó visszaemlékezése már a több hétig tartó elszállítás körülményeiről is szörnyű képet fest: „Akkor aztán kinyitották a vagonnak ajtaját, benyujtottak nyolcvanunknak két vider krumpli haját.
Másnap adtak tíz kenyeret nyolcvan ember számára. De már akkor mindannyian bíz’ el voltunk fázlódva, mert a vagonnak oldala fehérre volt meszelve, kimeszelte aztat nekünk a január hidege. Hatodik nap reggelre újra megállt a vonat, a halottakat kihányták, és újra tovább haladt. Úgy maradt ott a sok halott az út szélén meztelen…” De a magyarországi foglyok úti élményei sem jobbak. A Tolna megyei Aparról elhurcolt Fauszt Anna visszaemlékezése szerint 40-45 embert zártak egy-egy marhavagonba. „Egy kis rácsos ablak volt, de az is bedeszkázva, úgyhogy mindig sötét volt, és semmit nem láttunk abból, hogy merre megyünk. Ételt, italt nem adtak, a kis ablakban lógó jégcsapokat törtük le és nyalogattuk.”
Ing szoknyából
Lehetetlen elmondani a fogolytáborba kényszerített nők kiszolgáltatottságát. A táborban született gyerekek nagy része meghalt, az orosz katonaorvosok ismeretlen eredetű injekcióval igyekeztek elejét venni a terhességnek. Egy garai asszony másfajta tragikus esetre emlékezett vissza: az édesanya meghalt szülés közben, de a többi asszony megpróbálta felnevelni a csecsemőt. „Mindegyikünk egy-egy parasztszoknyánkat átvarrtuk kis ingekre, hogy hát majd fölneveljük. De hát egy hónap, és meghalt.”
Magyarországon viszont nemcsak közvetlenül a megszálló szovjet csapatoknak volt kiszolgáltatva a polgári lakosság, hanem a hatalmi helyzetbe kerülő kommunista politikusoknak is, akik szovjet mintára a deportálásokat a politikai tisztogatás eszközeként kezelték, és megtorlásból, bosszúból, leszámolásként vagy csak megfélemlítésül sokszor adták át a magyar állampolgárokat az orosz hatóságoknak. Általában szinte kibogozhatatlan a szovjet és magyar szervek együttműködésének jogi háttere.
Ez történt a vértanúhalált elszenvedő gyöngyösi ferences, P. Kiss Szaléz ügyében is: a megvádolt szerzetest és a vele együtt államellenes bűncselekménnyel és gyilkossággal vádolt gyerekeket a magyar hatóságok fogták el, majd hosszú kínzások után átadták a szovjet katonai hatóságoknak; előbb az orosz hatóságok Vilma királynő út 33. alatti börtönébe szállították, majd a Conti utcai orosz ügyészségre került.
A visszaemlékező szemtanúk elbeszéléséből tudjuk, hogy a „kihallgatásokra” egy idő múlva már csak mankón tudott elvánszorogni, mivel orosz szokás szerint a talpát gumibotozták, és a körmeit tépték le. Bauer Miklós százados javaslatára vizet csöpögtettek a fejére, majd a fejére húzott vödröt gumibottal döngették.
Végül négy halálos ítélet született, a legenyhébb büntetést a kiskorúak kapták: hét évet szovjet lágerben. Több gyerek ott is halt meg az orosz táborokban, de Antal József Lajos joghallgató sem tért vissza a Szovjetunióból. Az ítélethirdetésnél tolmács sem volt jelen, a magyarul nem tudó bírák kézfeltartással mutatták a büntetést. A 14–17 éves gyerekek azt gondolták, hónapot mutatnak. Később tudták meg, hogy évet.
A bírósági ítélettel munkatáborokba deportáltakkal szemben az orosz büntető törvénykönyv 58-as paragrafusának 1–14-es bekezdései alapján jártak el, ez a rész sorolja fel az ellenforradalmi bűntettekre kimérhető büntetéseket. Az eljárások során sokszor sem ügyvéd, sem tolmács nem volt jelen.
Magyarországon alighanem nincs olyan német nemzetiségű település, amelyet ne érintett volna a munkatáborokba hurcolás és a kitelepítés, ezért szinte minden 1990 után készült helytörténeti monográfiában találkozhatunk a megpróbáltatások nyomaival. Frühwirth Mihály és Vass Erika a vecsési svábok fényképeit gyűjtötték szép kiállítású kötetbe, és egészítették ki a képen látható személyek rövid életrajzi adataival. A derűs családi fényképek mögött rengeteg dráma, a huszadik század térségünket sújtó katasztrófái húzódnak.
A kötet képeit összegyűjtő Frühwirth Mihály édesapja is megjárta az orosz munkatáborokat, de ő legalább hazatérhetett, és szerencsével a kitelepítést is megúszta. De Kuni Mátyás, Dobrowitz Tamás, Stark József sok-sok sorstársukkal együtt odavesztek az embertelen körülmények következtében.
A 32-es bánya
Gaál Attila és Hadikfalviné Mányoki Elza nagymányokiak tragédiáját feldolgozó, 2015-ben megjelent kötete számtalan különlegességgel szolgál. Nemcsak néhány munkatáborból megmenekített tárgyi emlék képét közlik, hanem Guth János kettős fedelű fa utazóládájában hazacsempészett naplójának teljes szövegét is közreadják más emlékezésekkel, levelekkel és egyéb dokumentumokkal együtt.
Babin őrnagy 1944. december 22-én kelt mozgósítási parancsa január első napján került Nagymányokra, és az összes 17–45 év közötti férfira és 18–30 év közötti nőre vonatkozott, kivéve a teherben lévőket és a két évnél fiatalabb gyereket nevelőket. Az indoklás az elmaradt bácskai mezőgazdasági munkák elvégzése volt.
Természetesen a megszálló csapatoknak egészen más megfontolásból volt szükségük a németek munkaerejére. A törvény hatálya alá esők már másnap útnak indultak Bonyhádra. A gimnáziumban szállásolták el őket. Innen Bajára vitték őket, ahol 160 nagymányoki férfi kényszermunkást számoltak össze. A foglyokat Erdélyen keresztül szállították január 11-től február 2-ig a Donyecktől nyolcvan kilométerre fekvő Sznyezsnoje 32-es bányájához. Éveket töltöttek embertelen körülmények között teljes bizonytalanságban, amíg a szerencsés túlélők hazajuthattak.
Sajnos még rengeteg munka van hátra a Szovjetunióba hurcoltak történeteinek feldolgozásával, és a még élő visszaemlékezők idős kora miatt a feladat sürgető. S talán végre a huszadik századi magyar történelem összefoglaló monográfiáinak és az iskolai tankönyveknek is megkerülhetetlen és kihagyhatatlan részük lesz a munkatáborok története.
(Csak egy „kis munka” – Falusiak malenkij roboton a II. világháború végén. A kiállítást rendezte: Balázs-Legeza Borbála. Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre, 2016. szeptember 30. Frühwirth Mihály–Vass Erika: Fiókok mélyéről – Válogatás a vecsési németség fényképeiből. Vecsés, 2016. Ármegjelölés nélkül. Gaál Attila–Hadikfalviné Mányoki Elza: Embersorsok a viharban – Nagymányokiak az 1026-os lágerben – Egy nagymányoki földműves, Guth János lágerben írott naplói és más dokumentumok a „malenkij robot” éveiből. Nagymányok, 2015. Ármegjelölés nélkül)