Az elnökválasztások éve 2018 Latin-Amerikában. Ebben az időszakban, amely egy esztendőnél alig hosszabb, hat helyen választanak államfőt: tavaly év végén Chilében, idén Kolumbiában, Venezuelában, Mexikóban, Paraguayban és ősszel a legnépesebb országban, Brazíliában.
A korábbi hatalmas baloldali hullám eredményeként, amikor a 2000-es évek elejétől Latin-Amerikában sorra kerültek hatalomra a baloldal képviselői, a „vörös évtized” után most az ellenhatást láthatjuk: baloldali erő csupáncsak egy országban – itt is vitatott körülmények közt – tudta megtartani, illetve egyben megszerezni a legfőbb politikai pozíciót.
Az egész fordulat még 2015-ben, Argentínában kezdődött, amikor Mauricio Macri, a konzervatív liberális vette át az irányítást a minden tekintetben zavaros elképzeléseket megvalósító elődtől, Cristina Kirchnertől. Dél-Amerika első fecskeként üdvözölte a jobboldali politikust, aki reményt adott Latin-Amerika konzervatív felének, hogy hamar itt lesz a fordulat. Argentína azonban az előző elnök gazdaságpolitikájának katasztrófát hozó irányítását követően ma sincs rózsás helyzetben. Időről időre felmerül az államcsőd lehetősége.
Tavaly decemberben megtörtént az immár második váltás Chilében, ahol Michelle Bachelet szocialista párti elnöknőt váltotta az államfői székben Sebastián Piñera, a jobboldal jelöltje.
Venezuela viszont nem hátrál meg: az április 22-én tartott előre hozott elnökválasztáson fölényesen győzelmeskedett az eddigi elnök, Nicolás Maduro. A hiba csak az, hogy az ő megválasztását nemzetközi kételyek övezik, csak egy maroknyi ország találta mindenben megfelelőnek a voksolást. Maduro az ellenzéki jelölteket hosszú börtönbüntetésre ítéltette, hogy ne tudjanak részt venni az államfőválasztáson, a pártszövetségeket pedig különböző jogi manipulációkkal helyezte a partvonalon túlra. Így maga aratott diadalt. A rendezésben ugyancsak kiváló Maduro eljátszotta, hogy „drónos merényletet” követtek el ellene. Valóban volt egy kis pukkanás, mintha valaki pezsgőt bontott volna. Korai volt az öröm, Maduro nem jelentette be távozását a végtelenségig lerongyolódott ország vezetői helyéről.
Április végén visszatért a sorminta: Mario Abdo Benítez nyerte a paraguayi voksolást, aki a jobboldali Colorado Párt színeiben, mégpedig igen szoros versenyben győzött a baloldal jelöltjével szemben. A Colorado politikai tömörülés igencsak biztosan áll Paraguayban, igaz, ebből Alfredo
Stroessner egyeduralmával 35 évnyi katonai diktatúra volt 1954-től 1989-ig. A jobboldali néppárt az elmúlt hetven évben csupán a 2010-es évek elején engedte ki egy ciklusra a hatalmat a kezéből.
Mexikó viszont elfordult a jobboldaltól. A harmadik választás lesz az igazi – mondogatta AMLO, azaz Andrés Manuel López Obrador, aki utoljára indult a legfőbb tisztségért, és most sikerrel járt.
A nagy északi szomszédjához, az Egyesült Államokhoz hasonló elnöke lesz Mexikónak, csak éppen kifejezetten baloldali. Az ellentétek vonzzák egymást, talán ebben bízhatunk, ha összevetjük Mexikóváros volt polgármesterét és Donald Trumpot. Ha az előző mexikói elnökkel, Peña Nietóval nem volt összhang, félő, hogy most még ideológiai különbségek is beárnyékolják a kapcsolatokat. AMLO legalább akkora populista, mint Trump, csak épp a másik oldalról, kampányában minden létező jót megígért a mexikói népnek.
Az észak-amerikai szabadkereskedelmi megállapodást az amerikai elnök szándékai szerint felül kell vizsgálni, kemény megbeszélésekre számíthatunk Washington, Ottawa és Mexikóváros részéről. Közben már állnia kellene a déli határvonalon húzódó kerítés egy szakaszának, ami csak a demokraták törvényhozási ellenállása miatt késlekedik. A hat méter magas acélelemek célja a Mexikóból érkező bevándorlók feltartóztatása. És ott van AMLO legkeményebb ígérete, hogy majd ő leküzdi a kábítószerkartelleket, feltartóztatja a kenőpénz terjedését. Ez az előző elnököknek sem sikerült. A tavalyi évben Mexikóban 26 573-an haltak meg a drogterjesztők és fegyveres erők összetűzéseiben. Átlagban naponta több mint nyolcvanan.
A májusi kolumbiai elnökválasztás szintén a jobboldali jelölt sikerét hozta. Iván Duque, akit a korábbi elnök, Álvaro Uribe is támogatott, a Nagy Koalíció Kolumbiáért jobboldali szövetség jelöltjeként indult. Az elemzők a baloldal befutására számítottak, de csalódniuk kellett. Duque eredeti foglalkozása ügyvéd, a kezdetektől ellenezte a békemegállapodást, amelyet ötven év polgárháború után az előző államfő, Juan Manuel Santos hozott tető alá a FARC, a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők gerilláival.
Iván Duque azt hangoztatta, hogy az utóbbi időben a FARC erői elvesztették minden hitelüket, egyszerű kábítószercsempésszé váltak. Jól példázza ezt a májusi választás, amelyen vezetőjük, Rodrigo Londoño, alias Timochenko a szervezet politikai szárnyának jelöltjeként alig pár százalékot kapott. A kampány alatt nemegyszer a volt gerillák a karhatalomhoz fordultak, hogy mentsék ki őket a választási gyűlésekről, mert a lakosság veszélyezteti a testi épségüket.
A békemegállapodás túl engedékeny volt irányukban, nemcsak politikai képviseletet nyertek a bogotái törvényhozásban, szabadon elvonulhattak közülük azok, akik nem vettek részt mészárlásokban, egy-két gyilkosság fölött meg szemet hunytak. Sőt az újrainduláshoz földet és kölcsönöket is kaphattak. Ezt – Duquéval együtt – több kolumbiai nem tudja megemészteni.
Így múlik el a világ dicsősége. A volt katonai diktatúrák után számos latin-amerikai országban előbb a jobboldal került hatalomra, majd a nép úgy gondolta, hogy ki kell próbálni a baloldalt is, mert olyan jól hangzó ígéreteket tesz. Aztán látták, hogy ez sem vált be, ezért jönnek vissza a jobboldali pártok képviselői. Jó lenne már, ha megállna ez a körforgás, és olyan erők jutnának pozícióba, amelyek nemcsak a saját zsebüket akarják degeszre tömni, hanem a néptömegek élethelyzetének jobbítására is többet szánnak. Ám erre még várni kell.
Mi lesz veled, Brazília?
A legjelentősebb elnökválasztásról, a brazilról még nem szóltunk, amelynek két fordulóját októberben tartják. A 200 milliós ország példátlan politikai és gazdasági válságon megy át. A parlamenti képviselők több mint fele ellen korrupció miatt indult vádeljárás. Két korábbi, baloldali elnökük rács mögött van. Megbízott elnökük, Michel Temer is abban hisz, hogy most már kihúzza ezt a kis időt. A politikai pártok szinte képtelenek olyan jelöltet találni, akinek neve bizonyosan nem merülhet fel a botrányokban.
Két héttel ezelőtt a Munkáspárt elnöksége megszavazta, hogy elnökjelöltjük az a Luiz Inácio Lula da Silva lesz, aki két elnöki periódust már letudott, és aki alig négy hónapja vonult börtönbe 12 éves büntetését letöltendő.
A Munkáspárt kiállhat a még mindig hihetetlen népszerűségnek örvendő Lula mögött, de szinte biztos, hogy az országos választási bizottság nem engedélyezi az indulását még úgy sem, hogy nem hagyhatja el a börtönét. Az alkotmány egyik pontja szerint, ha a személyt már másodfokon elítélték, akkor nem vizsgálhatják meg az indulás jogosságát.
A hajdani elnök, aki 2003 és 2011 között volt Brazília első embere, jelenleg az összes brazil közvélemény-kutató felmérései szerint az első fordulót toronymagasan, harminc százalékkal nyerné, a második menetben pedig dupla annyi szavazatot szerezne, mint bármelyik vetélytársa.
Mi lehet a Munkáspártnak a lehetetlen vállalkozással a célja? A nép választottját nem engedték győzni – ez a várható állásfoglalásuk, és megpróbálják hiteltelenné tenni az új elnököt és tevékenységét. Abban bíznak, hogy négy év múlva, a legközelebbi elnökválasztásra már Lula feltételesen szabadlábra kerülhet. Lula távolmaradásával két jobboldali jelöltnek lesz esélye arra, hogy beköltözzön az elnöki palotába.
Az egyik Geraldo Alckmin, aki egy kiterjedt jobbközép koalíció jelöltje, volt kormányzó. A másik jelölt lenne az igazi meglepetés, Jair Bolsonaro volt katonatiszt, aki nyíltan vállalja szélsőjobbos nézeteit. A brazil Trump szinte minden fellépésén ellő egy „jó poént”, amellyel kikezdi a nők, a homoszexuálisok és az indiánok érzékenységét. Huszonhét éve Rio de Janeiro egyik választókerületének parlamenti képviselője. Eddig semmi nem utal arra, hogy valaha is kenőpénzt fogadott volna el. Becsületes, ami ma nagy érték a brazil politikai életben.