Hosszú utat kellett megtennie a szinkronizálásnak ahhoz, hogy eljusson a művelettől a művészetig. Dallos Szilvia könyvében ezúttal a hazai szál történetét követjük nyomon, amely 1935-től, az első magyar szinkronizált film létrejöttétől számíthatja kezdetét.
Amióta a szinkronizálás megszületett, ellenzők és pártolók tábora kíséri azt, ezernyi érv és ellenérv ütközött össze miatta. Legutóbb tavaly, amikor ismét fellángolt Magyarországon a vita, hogy szükség van-e ilyen szinkrondömpingre, vagy inkább a feliratos filmeket kellene jobban előtérbe helyezni, többek között az idegennyelv-tudás csekély szintje miatt.
Egy dolog nem vitatható: a magyar szinkron világhírű. Azt viszont kevesebben tudják, hogy minek köszönhető a hírnév, és mekkora munka van emögött. Dallos Szilvia, az egyik legtöbbet szinkronizáló – és oktató – színésznő remekül ismerteti ezt a nyolcvan esztendőt is meghaladó történetet a technikai, szakmai háttérrel együtt.
Izgalmas sztorikra épülve tudhatjuk meg a mostani aktualizált és javított kiadásból, hogy miként fejlődött a szinkronizálás jelenlegi szintjére, hogyan csiszolódott, és milyen módon nőtte ki magát a filmművészet sajátos ágává. Rendezők, dramaturgok, hangmérnökök, vágók, asszisztensek, gyártásvezetők és a szinkronizálást segítő, egyéb feladatokat ellátó munkatársak tanulták meg ezt a szakmát magas szinten.
Nagynevű színészek juttatták el az „iparágat” játékukkal művészi fokra, olyannyira, hogy számos esetben a magyar szinkron jobban sikerült, mint az eredeti színészi produkció. A közönség pedig a mozi vászna vagy a tévé képernyője előtt már csak akkor lepődik meg, ha nem szinkronizálva kapja a filmet. A néző hozzászokott a magas művészi színvonalhoz, megtanulta az alkotók nevét, tudja, hogy ki kinek a magyar hangja, és a legnagyobb dicsérettel akkor illeti a szinkront, ha úgy vélekedik: észre se vettem, hogy szinkronizálva van!
A könyvben végeláthatatlanul sztoriznak az alkotók, akik a legtöbbet tették és teszik a magyar szinkronért. Korabeli beszámolók alapján újra felelevenednek azok történetei is, akik már nincsenek köztünk: többek között Márkus László, Garas Dezső, Sztankay István és Zenthe Ferenc mesél szakmai kalandjairól. De szép számban megszólalnak azok is, akik bármilyen módon, akár egy cseppet is részt vettek a magyar szinkron hírének öregbítésében.
Sok-sok oldalon keresztül vallanak magukról, munkájukról és a mesterség helyzetéről. A mostani színészek a régi nagyágyúkhoz hasonlóan alázattal dolgoznak a stúdiókban, csak éppen egy felgyorsult, más követelményeket támasztó világban.
Aki szeret betekinteni a kulisszák mögé, aki érdekes történetekre vágyik, annak pazar és letehetetlen olvasmány ez a könyv.
(Dallos Szilvia: Magyar hangja – A szinkronizálás története. Nap Kiadó, Budapest, 2018, 238 oldal. Ára: 3300 forint)