Poszttraumatikus stressz. Gyakori jelenség háborúból hazatérő, borzalmakat átélt katonák, tragikus balesetek elszenvedői és családon belüli erőszak áldozatai körében. Stresszokok lehetnek egyszeriek vagy többszöriek, rövidek vagy elhúzódóak, mint a kétszeri bukás a KRESZ-vizsgán. Váratlan, sokkoló kudarcélmény. Persze önkéntelenül is feldereng a hipotalamuszomban a magától értetődő kérdés: nem lehet, hogy egyszerűen csak tényleg ennyire hülye vagyok? Hogy nem megy, nem nekem való, és nem áll rá az agyam?
Az új rendszer rémes, idegesítő a maga hatvan másodperces érintőképernyős-válaszadós stresszfaktorával, és nem is lehet százszázalékosan felkészülni, hiszen lehetséges kérdéskombinációk tízezrei jöhetnek szembe. A gyerekként 142-esnek mért IQ viszont úgy tűnik, hogy ma már nem tartogat Mensa-jegyet, ha egy egyszerű elsőbbségadás kifog rajtam.
Akinek cirka másfél évtizeddel azután jut az eszébe jogosítványt szerezni, hogy megtehette volna, az persze csak magára vessen. Egy 16 éves forma kissrácnak bő tíz perc kellett az összes kérdés kipipálására. Apu kinn várja, visszaszállnak a kapu előtt várakozó gyöngyházpiros BMW X7-be. Talán a motiváció hiányzik. A BKV gyűlölete és a hektikus budapesti közlekedés, valamint a sűrűbben természetbe menekülni akarás és önállóságvágy nem elég? Kéne még mellé tenni egy automata csodaautót, egy városi terepjárót (már ez a szókapcsolat is paradoxon, nem igaz?), hogy aztán állhassak a dugóban álmos szerda délelőttökön, amikor már vagy még beállt a város, és azon morfondírozhassak, hogy el kéne költözni vidékre.
De az is lehet, hogy talán eljött a pillanat, amikor már nem tudom felvenni a versenyt egy 16 éves tanulási képességeivel és villámgyors reakcióidejével, ahogy harminc felett két kiló leadásáért sem elég már egynapos laza léböjtöt tartani, hanem két hónap kőkemény edzés és diétázás után talán megmoccan majd fél deka. Bevallom, eddig csak a mandarin nyelv fogott ki rajtam, bár az is inkább a lustaság számlájára írható.
Amikor több tízezer kandzsi bemagolása után is ötféleképpen lehet ejteni minden egyes szótagot, amelyek aztán rossz hangsúlyokkal egészen mást is jelentenek, a magabiztos rendelés álomképe egy kínai étteremben több mint reménytelen. A sarki büfében így marad az édes-csípős-savanyú zselében úszó panír, míg a hátulsó teremben boldogan pörgetik a tradicionális, csak rokonoknak és kínai étlapot olvasni tudóknak elkészített házi koszttal megrakott asztalközepeket.
Poszttraumatikus stressz. Horowitz szerint a trauma feldolgozása öt fázisból áll: elsőként megdöbbenés, sírás (pipa), majd következik az elkerülő viselkedés (pipa), ami később ingadozásba csap át, végül pedig az áhított integráció. Most valahol az elkerülő sunnyogásnál tarthatok: bejelentkezem a vizsgára, majd átteszem, lemondom, és megint bejelentkezem. Három, évtizedek óta vezető ismerősömet kértem meg, hogy töltsön ki egy-egy online KRESZ-tesztet, mindhárom megbukott rajta.
Kiutakat és magyarázatokat keresek: mégis honnan rögzülne például az, hogy a gyalogosnak elsőbbsége van a zebrán, vagy hogy a kerékpáros csak akkor mehet járdán, ha nincs bicikliút, és különben is: csak óvatosan, hogy ne veszélyeztesse a gyalogosokat? Miközben a valóság az, hogy a sofőrök inkább ütnek el, mint hogy lefékeznének a zebra előtt, a járdán száguldozó biciklisek elől pedig a természetes szelekció elvei alapján kell elugrani és elrántani a kutyát. A jobbkéz-szabály amolyan iránymutató, a több évtizedes, mélyen rögzült bunkóság felülírja a szabályokat.
Akut poszttraumatikus stressz szindrómáról akkor van szó, mikor a tünetek kevesebb mint három hónapja állnak fenn, krónikusnak akkor nevezzük, amikor a traumát követően már több mint három hónapja kísértenek minket a rossz álmok. Ideje bejelentkezni vizsgára.