Huszonhat évvel ezelőtt és éppen Szent Istvánkor jelent meg Csurka István tanulmánya, amelynek címe talán még ma is megborzongatja azokat a hajdani politizáló kortársakat, akik az Antall-kormány elleni lázadás döbbenetes váratlanságával szembesültek, amikor fellapozták a Magyar Fórum ünnepi számát. Amely lap – ezt se feledjük el végleg – elvileg és félhivatalosan a Magyar Demokrata Fórum orgánumaként indult, de már a kezdet kezdetétől Csurka lapjaként működött.
Aki eléggé nagyvonalú szerkesztőként jó pár olyan cikket is hagyott megjelenni, amellyel az ilyen-olyan „radikális”, ám „jó magyar” szerzők kellemetlen belső konfliktusokat gerjesztettek. Erről nekem is vannak „búberzsenyes” emlékeim. Szerénységemnek, aki a Magyar Fórum főszerkesztőjének – Hitel-beli kollegájaként (sőt szerkesztőségi „elöljárójaként”…) is – „harcostársának” és barátjának tudta magát, sőt azzal is büszkélkedik – máig –, hogy az 1987-es lakiteleki sereglésre éppen ő hívta meg.
Hogy egy pillanatig se rejtsem véka alá a meg-győződésemet: Csurka Istvánt a rendszerváltoztató magyar értelmiség egyik legremekebb gondolkodójának tartom. Íróként is generációja élén kellene látnunk. Ha… Ha nem kellene megelégednünk réges-régi olvasói, színházlátogató emlékeinkkel, ha a halála óta eltelt évek áldatlan örökösödési cirkuszai nem akadályoznák meg novelláinak újrakiadását, darabjainak újbóli színrevitelét. És esszéinek, tanulmányainak kötetekbe rendezését.
Sokak élményét és véleményét osztom, állítva, hogy Csurka politikai eszmélkedőként olyan észleletek és állítások sorát közölte a magyar nyilvánossággal, amelyek megrendítően újszerűek voltak, sőt olykor vad fantazmagóriának tűntek, ám rendre beigazolódtak. Alapműnek vélem a Néhány gondolatot is. Mára ez a könyvméretű értekezés már régen nem originális szövegként él a köztudatban, hanem „hatásában” és „utóhatásában”. Ennek a politikai „következménynek” szerény mellékszálaként szabadjon pár mondatban a magam akkori személyes viszonyát felemlegetni Csurkához és tanulmányához.
A tanulmány megjelenésekor a Heti Magyarország főszerkesztője voltam, és – mint ilyen – a kormány törekvéseinek fenntartások nélküli támogatója. Abból a meggyőződésből, hogy két évvel a legsötétebb magyar félszázadot lezáró szabad választások után az egyetlen politikai lehetősége a nemzeti sajtónak az, ha a legmesszebbmenőkig szolidáris a törvényhozó többséggel és a végrehajtó hatalommal. Tekintve az államélet átalakításának elképesztő feladatait.
De munkálkodott bennem is – mint oly sok „emdefes”-ben – egy másfajta elkötelezettség is: a ragaszkodás azokhoz az eszményekhez és történelmi tanulságokhoz, amelyekről úgy véltük, hogy a nemzeti lét morális-mentális garanciái…, még akár esetenként a legkörültekintőbb és a haza dolgai iránt a legelkötelezettebb kormányzat egyes intézkedéseivel szemben is.
Ezt a belső dilemmát hozta felszínre és élezte ki – mondhatni, a végsőkig – a Néhány gondolat. Közbevetőleg még azt is megjegyezném, hogy ekkortájt még ahhoz a laza szerveződéshez is kötődtem, amely „nemzeti liberálisként” határozta meg magát a Magyar Demokrata Fórumon belül (1991 szeptemberétől), politikai platformot ugyan nem alkotott, de a nyilvánosságban vitt bizonyos szerepet. Mondanom se kell, hogy ebben a körben Antallhoz, Kulinhoz vagy ahhoz a Szabad Györgyhöz éreztem magam közelállónak, akitől a hatvanas években az egyetemen magát a magyar szabadelvűséget „megtanultam”.
S nem – mondjuk – a politikailag később teljesen elaljasodó Debreczenihez, a doktrinerségébe mind inkább belezakkanó Elekhez vagy a szerencsétlen sorsú Furmannhoz. S bármennyire súlyos taktikai hibának gondoltam is a Csurka-tanulmány megjelentetését, elfogadhatatlannak és soha meg nem bocsáthatónak a „náci” jelzőt, amellyel Debreczeni illette. (És ugyanez a véleményem azóta is mindazokról, akik ezt a minősítést használni merik.)
Tehát – „súlyos taktikai hiba”. Erre kétféle válaszom volt. Az egyik az, hogy 1993 júniusában a párt választmányában jómagam is megszavaztam Csurka kizárását a Magyar Demokrata Fórumból. A másik viszont az, hogy a lapom szerzőit és cikkíró vendégeit nem engedtem, hogy csatlakozzanak ahhoz a kórushoz, amely itt elvi alapon, ott meg idétlen szervilizmussal rikoltozta a hallalit Csurka politikai megsemmisítésére.
És csak két hónappal ezután kértem föl nagyszerű rokonomat, Borbándi Gyulát, hogy vonja meg – félig Münchenből, félig Budapesten – a kormány két évének mérlegét, aki ezt a maga kiegyensúlyozott módján és az európai összefüggésekre is kitekintve meg is tett. S hogy a kört bezárjam: sok évvel később, 2009 szeptemberében mindezt a nyilvánosság előtt is elmondtam, kicsit meakulpázva, kicsit „a túl jón és rosszon” fesztelenségével ama „mártélyi kezdeményezés” alkalmával, amelyet Csurka hívott össze. Avégett, hogy alapítsunk új pártot (Magyar Megmaradás Közössége), amely a Fidesszel azonnal lépjen választási szövetségre. No, ezt leszavaztuk. De… Megint ez a csurkai „de”.
Ennek az ötletnek volt egy olyan mögöttese, amely máig a magyar belpolitika meghatározó eleme. S amely az akkori kampány idején nem volt „főhangsúlyos”. A kétharmad. Csurka úgy vélte, hogy egy új szerveződéssel ehhez járulhat hozzá. Mert egy szimpla választási győzelem kevés. Kevés – ha csak a 92-es Néhány gondolat igénybejelentéseire gondolunk. És éppen ebben a kettősségben vélem tetten érni a politizáló Csurka mentalitását. A napi realitás és a jövővízió kettősségében. Amelyhez mindig ott voltak az érvek a magyar sorskérdések múltbeli eseményeiben.
És ezért tartom megőrizendőnek a Néhány gondolatot. Mert ma is van szellemi érvényessége, sőt egyes pontjait reálpolitikai érvnek is ítélhetjük. Tudom, hogyne tudnám, miféle vádakat gerjesztett maga ellen, nem is indokolatlanul, ám ezeket a vádakat is érdemes negyedszázad után a valódi súlyuk szerint értékelnünk. De ahogy felépíti az értekezést… Szinte a XIX. századi nagy magyar esszéírók körültekintésével, szellemi igényességével és nyelvi pontosságával. Ahogy számba veszi és egymásba játszatja a helyzet összetevőit a közelmúlt motivációival, a gazdaságot a lélektannal, a személyeket a tettekkel, ahogy a szöveg szerkezetét megalkotja: csupa hullámzás, megtorpanás, felívelés. És mindez a hangoltságban: az elégiától az indulatkitörésekig, nagy íróhoz és kiemelkedő gondolkodóhoz méltóan.
Régi papírjaim között kutakodva került most újra kezembe ez a tanulmány. De itt van sok más is. Itt van az „alapmű”, amelyre a Néhány gondolat hivatkozik: Lakitelek „dokumentációja”. Amelynek – emlékezünk még erre? – az alapeszméje az volt, hogy minden, amit „szellemi örökhagyói rábíztak” e nemzetre: az a feladat nem lehet kevesebb, mint a magyarság sorskérdéseinek megoldása. És a Néhány gondolat most egyszerre idézte meg szerzője lassan tovatűnő alakját meg persze a kort, ahol-amelyben szerepet kellett játszania.
És a kulcskérdése éppen ez a kései emlékezőnek: miféle szerepet talált és tudott betölteni Csurka István? Miféle méltó és közhaszonnal járó szerepre adott neki lehetőséget kora? Mitől fosztotta meg? Szerepének (netán szerepeinek) kialakításában mekkora a hányada az alkatnak, és mekkora a körülményeknek? És folytathatnánk. És még az is mily csábító lenne, ha értekezésének egyes pontjait megfeleltetnénk a mai aktualitásokkal, mert azért ez az ország ma is az az ország, amelyik volt 1992-ben. Hát még a környezete…
Másik nagy író-esszéistánk, sokunk valahai mestere, Csurka István kortársa (akivel volt, hogy egyszerre vendégeskedtek itt, pestújhelyi házamban), akit a rendszerváltozás eseményei a másik oldalra sodortak, de akire szintén kötelességünk emlékezni, Mészöly Miklós így ír 1985-ben „álom és való” örök dilemmájáról a politika erőterében: „Ha a célvilág irreálisnak tűnik, gondoljuk meg: Jerikó realistái joggal mosolyogtak a város falai alatt elvonulók szüntelen kürtölésén – hat napig… Csakhogy mindig egy hetedik nap állítja élére a realizmus és idealizmus kérdését.”