Amíg Az ébredő Erő szinte szolgaian követte az 1977-es Egy új remény cselekményét, Rian Johnson rendező új utakra kormányozta a világ leghíresebb, bődületes elvárásokkal körülfont franchise-át.
Johnson az ötletgazda George Lucas óta elsőként írt és rendezett egyedül egy Star Wars-filmet, ráadásul Az ébredő Erő nosztalgiamenetelését kellett valahogy folytatnia. Sikerült neki.
Az utolsó Jedik cselekménye egy űrbeli hajszát követ végig: a gonosz Első Rend flottája a fogyatkozó és egyre nagyobb bajban levő Ellenállás maradványait kergeti, miközben a főbb szereplők különböző helyeken azon fáradoznak, hogy fordítsanak ezen a vesztes helyzeten, közülük pedig Az ébredő Erőből megismert Rey (Daisy Ridley) a remeteként élő Luke Skywalkert igyekszik meggyőzni arról, hogy térjen vissza, hiszen szükség van legendákra, a Jedikre a harcban.
A rendező szerencsére sokkal fontosabbnak tartotta a karakterábrázolást és a tényleges történetmesélést, mint a nosztalgikus visszakacsintásokat és a rajongók kiszolgálását.
Dráma, látványos űrcsaták, feszültség és néhány csavar is akad a történetben, ám a bő két és fél órás játékidőbe tuszkolt rengeteg esemény nem megy a film lelkének rovására.
Merthogy az van neki: Az utolsó Jedik legnagyobb pozitívuma, hogy a sorozat újraindítása óta legyártott filmekkel ellentétben több mint remekül jövedelmező termék. Nincs benne görcsösség, és noha tiszteli az eredeti trilógiát, kész a megújulásra.
Van persze a filmben pár nevetséges butaság, például amikor valaki szkafander nélkül lebeg az űrben, és nemhogy a tüdeje nem robban szét, de haja szála sem görbül, vagy amikor szintén az űrben a gravitáció segítségével potyogtatnak bombákat egy másik hajóra.
De hát egy olyan világban, ahol sziklahalmokat emel fel valaki az elméje erejével, és eltávozott mesterek hologramjai segítenek irányt mutatni az életben, ne is várjunk tudományos korrektséget!
A képi megoldások szemet gyönyörködtetőek, a rendező igazán jól bánik a terekkel. Az utolsó Jedik legnagyobb erénye azonban nem is a pazar látvány, hanem az, hogy úgy szövögeti a szálakat, hogy a hosszú játékidő dacára sincsenek üresjáratok. Van humora, miközben a tempó egy pillanatig sem áll le.
A Csillagok háborújáról ugyan sosem a briliáns színészi játék jut az eszünkbe, hiszen korábban még az olyan nagyszerű karakterszínészek, mint Liam Neeson, Samuel L. Jackson vagy Natalie Portman is elvéreztek a statikus kirakatszerepekben, az új trilógia esetében viszont egészen más a helyzet.
Mark Hamill (Luke Skywalker) csapzott, mogorva öreg Jediként jobb, mint valaha, az egy évvel ezelőtt tragikus hirtelenséggel elhunyt Carrie Fishert (Leia Organa) pedig szívszorító nézni annak tudatában, hogy többé már nem láthatjuk viszont.
A legnagyobb súly viszont Rey (Daisy Ridley) és Kylo Ren (Adam Driver) karakterein van, a köztük kialakuló bizarr kötődésen és az őket szétfeszítő kételyeken. Mindketten keresik az útjukat, és próbálnak felnőni a náluk hatalmasabb, ideologizált előképekhez.
Sötétség és fény: Ridley továbbra is tökéletes választásnak bizonyul, olyannyira illik ebbe a világba, mintha rá írták volna a szerepet. A Han Solo és Leia sötét oldalra áttért fiát alakító Driver pedig a hisztis kamaszként viselkedő Kylóból egy összetett, kételyektől gyötört, vívódó és esendő gonoszt gyúrt, aki uralja a filmet. A két karakter közös jelenetei valóságos érzelmi hullámvasútra ültetik fel a nézőt.
Még a kisebb szerepekben is Oscar-díjasok tűnnek fel (Benicio del Toro és Lupita Nyong’o), a legpozitívabb új arc viszont a Kelly Marie Tran által alakított karbantartó lány: azt üzeni, hogy nem csak a vakmerő, nagyszájú pilóták vihetnek véghez nagy tetteket.
Az utolsó Jedik pedig pontosan erről szól: reményt ad, hogy bárkiből lehet hős, a Csillagok háborújában pedig még több van, mint amennyivel egy jóleső nosztalgiahullám szolgálhat a nézőnek.
(Csillagok háborúja, VIII.: Az utolsó Jedik. 2017, 152 perc. Rendező: Rian Johnson)