A hideggel, az éhezéssel, a betegségekkel kellett megküzdeniük azoknak a felfedezőknek, akik az elmúlt évszázadokban nekivágtak az északi vidéknek, hogy tengeri átjárót találjanak a jégmezőkön. Sokan megfagytak vagy éhen haltak közülük, a kor hősei voltak.
A XIX. század közepétől rendszeres expedíciókat indítottak azért, hogy ráleljenek a rövidebb tengeri útra, amely Európa és Ázsia közt majd felére csökkentheti a távolságot, mint a jelenleg használt átjárók, a Panama- és a Szuezi-csatorna. Számos próbálkozás már száz éve sikerrel járt, de mind a mai napig csak a nyári hónapokban és rövid időre használhatók az átjárók. Évente úgy negyven-ötven hajó szeli át északon a jeges vizeket. Ez, ha a világkereskedelemre kivetítjük, elhanyagolható.
A meteorológusok az évszázad közepére jósolják azt az időszakot, amire az északi átjárók hajózhatóvá válnak. A felmelegedés a Földön átlagban az elkövetkező évtizedekben két Celsius-fokkal emeli meg a hőmérsékletet, de a sarkkörön lesznek olyan helyek, ahol hat fokkal kúszik magasabbra a hőmérő higanyszála. A tengerszint emelkedése is hozzájárul a fokozott olvadáshoz. Hatalmas jéghegyek válnak le, mint például az elmúlt héten Grönlandról.
2050-re – ha a szakértők nem tévednek nagyot – a világkereskedelem 15 százaléka az északi tengeri átjárókon bonyolódhat le. Mindkét átjáró – az északnyugati és északkeleti – hajózható lesz. Az északnyugati Alaszka partvidékén található, míg a északkeleti Szibériához közel vezet el.
Miért lesz ennek különleges jelentősége? Egyrészt a távolság: a Panama- vagy a Szuezi-csatornán keresztül haladva egy konténerhajó Londonból Jokohamába tartva 21 vagy 23 ezer kilométer utat kénytelen megtenni a célállomásáig. Az északnyugati átjárón ez a táv 16 ezer kilométer, míg az északkeletin kétezer kilométerrel kevesebb.
Ha átlagosan nézzük az Európa és Ázsia közti távot, az óriási teherhajók úgy két héttel kevesebb idő alatt tehetnék meg ezt az utat. Ez nemcsak időnyereséget és üzemanyag-spórolást jelentene, hanem környezeti szempontból sem mellékes: ezek a hajók egy nagyváros gépkocsijai által kibocsátott káros anyagot pöfékelnek a légkörbe. De erről keveset beszélünk, mert ez a fogyasztói társadalom velejárója.
Az Északi-sarkkal határos országoknak elemi érdekük, hogy minél nagyobb szeletet hasítsanak ki maguknak a több mint 21 millió négyzetkilométeres területből. Az ENSZ tengerjogi bizottságának keretében folyik a különböző tudományos igények felülvizsgálata. A világszervezet nem dolgozik valami gyorsan, úgy mondhatnánk, megfontolt, tíz-tizenöt év múlva várható eredmény.
És ez akkor sem lesz kötelező érvényű, csupán ajánlásként fogadható el. Valószínűleg ez a nyilatkozat azt fogja javasolni, hogy üljenek le a felek, és próbáljanak megállapodni. Ami ugyancsak nem megy majd viharos sebességgel, hiszen államhatárokat kellene kijelölni.
Ráadásul a XXI. század Eldorádójáról van szó. Olyan területről, amely, mint láttuk Norvégia esetében, ha kellő mélységbe fúrunk, önti az olajat. Nem véletlenül van Oslónak a világon az egyik legnagyobb devizatartaléka. Az eljövendő nemzedék jólétéről folyik majd az alku. Most a felek az együttműködésre hajlanak, de ez bármelyik pillanatban megfordulhat. Csak nehogy az ENSZ tétlensége, megszokott lassúsága miatt bontakozzon ki egy újabb világégés! Ugyanis a Földön a jéghegyek alatt felgyülemlett vagyonnál jóval kevesebbért is tört már ki véres háború.
Az egész folyamat 2007-ben kapott egy váratlan lökést: az Északi-sark alatt 4200 méteren egy orosz tudományos tengeralattjáró kitűzte az orosz nemzeti lobogót. Nyilvánvaló, hogy mit akartak ezzel üzenni. Volt egy kis „haragszom rád”-érzés az öt versengő ország között, de aztán jött a nagy felismerés, hogy elég nagy ez a terület, meg az alatta lévő kincs mennyisége olyan hatalmas, akár – ha megoldást találnának egymás között – meg is osztozhatnának rajta.
Azóta inkább az együttműködés érvényesül az északi sarkkör kérdésében, ám a probléma geopolitikailag igen érzékeny. Most a pályázók zöme inkább kivár. Egyrészt a felmelegedésre, hogy valamivel kellemesebb időt varázsoljon a térségben.
Másrészt arra, hogy az ENSZ hozzon valamilyen döntést, harmadrészt pedig időt kell hagyni a tudósoknak, hogy olyan gépeket fejlesszenek ki, melyek megbirkóznak az északi hideggel. Az Oroszország és a Nyugat közti együttműködésre 2015-ben, a Krím félsziget bekebelezése után kikerült a felirat, hogy „ideiglenesen zárva”, de például ez nem gátolja meg a csendes közeledést ebben a kérdésben.
Először 2014-ben Dánia – szinte mindenkit meglepve – terjesztette be igényét az Egyesült Nemzetek Szövetségéhez, amely a kontinentális talapzat határait hivatott meghatározni. De mit keres Koppenhága az északi póluson? Dánia Grönland révén tart igényt a méretét vagy hússzor meghaladó, majd 900 ezer négyzetkilométeres területre. Az oroszok által 1948-ban felfedezett – tenger alatti – Lomonoszov-hátság a kulcsszó ebben a kérdésben.
A dánok szerint ez a földrajzi vonulat folyamatosan összeköti Grönlandot – amely a Dán Királyság felségterülete – az Északi-sarkkörrel. Ha ezt be tudja bizonyítani Koppenhága, akkor igényt tarthat a területre, és a határaitól számított 370 kilométeres övezetben gazdasági tevékenységet folytathat. Oroszországra sem kellett sokat várni. Tudományos dokumentációjával azt próbálta igazolni, hogy a nagy északi területből 1,2 millió négyzetkilométer Moszkváé, benne az Északi-sarkkal.
Milyen érvekkel álltak elő? Az oroszok a tenger alatti Lomonoszov- és Mengyelejev-hátságra alapoznak. Ezek szerintük Szibériából és Eurázsiából indulnak el, és a tenger alatt húzódva az északi sarkkör talapzatát adják. Norvégia a Spitzbergákkal indokolja a kapcsolatot az északi pólussal. Kanada az Ellesmere-szigeteknél találta meg a kötést a sarkkörhöz, míg az Egyesült Államok számára egyértelmű, hogy Alaszka az Arktisz része. Tehát mindegyik fél fenntartja kizárólagos igényét az Északi-sarkkör bizonyos területeire.
Ez az öt ország, amely a legnagyobb hanggal harcol az északi jussáért. A háttérben próbál meghúzódni – méreteiből és súlyából adódóan ez nehezen megy neki – Kína, amely hamarosan a világ első számú gazdasági hatalma lesz. Peking ebben az északi kérdésben is türelmes, előrelátó álláspontot képvisel, miközben nyomja előre a sakktáblán a gyalogjait. Az ENSZ-bizottságban előbb megfigyelői státuszt töltött be, majd rendes tag lett, és ebben az évben elnököl az északi sarkkör problémáival foglalkozó testületben. Természetesen területi igényeket nem fogalmazott meg, ő más stratégiával akar megkerülhetetlen szereplővé válni az északi térségben.
Az viszont nem kérdéses, hogy a távol-keleti óriást is érinti az északi átjárók ügye, hiszen Kína számít a fő exportárukat kibocsátó országnak. Ezért aktív szerepet játszik abban, hogy mely vizek lesznek a jövőben nemzetközi hajózási útvonalak, ugyanis a kínai áruk fele tengeri úton ér célba.
Peking egy éve hozta nyilvánosságra tengeri stratégiáját, amely modulként illeszkedik a 2013-as selyemút elképzeléséhez. Nemcsak szárazföldön, hanem hajóval is el kell érnie az olyan jelentős piacokat, mint India, Afrika vagy Európa. Már ebben a dokumentumban megnevezi az északkeleti átjárót, amelyet Nyugat-Európa irányába Oroszországgal közösen akar fejleszteni. Ezáltal négy-ötezer kilométert spórolna minden hajóúton. Eszerint Peking nem bízik az északnyugati átjáró minél előbbi használatában. Nyilván ez a döntés politikai motivációkkal is bír, az orosz együttműködést gyümölcsözőbbnek, megbízhatóbbnak és tartósabbnak látják Kínában.
Az elmúlt években Kína láthatóan tevékeny gazdasági szerepre tört Izlandon és Grönlandon. Ez utóbbi szigetre, amely 57 ezer lakosú, Peking a bányászati beruházásaihoz ezrével telepít be kínai munkavállalókat. Ezenfelül turisztikai vállalkozásokat is alapít. A központi szerepet Kína északi stratégiájában Izland játssza. Több mint öt éve működik a 320 ezer lakosú szigeten a Kínai Befektetési Bank, amely támogatja a kínai vállalkozásokat. Nemcsak Oroszországgal kötött Peking megállapodást a sarkköri kőolaj- és gázkitermelésről, hanem Izlandon is rendelkezik ilyen koncessziókkal.
Ha kitörne egy atomháború az amerikaiak és az oroszok közt, a rakéták – a legrövidebb úton – e térség felett repülnének céljuk felé. Ez az északi sarkkör vitathatatlan stratégiai jelentősége. A katonai nagyhatalmak közül az egyik, ha valahol a jégmezőkön tudná felállítani rakétaelhárító rendszerét, akkor több ezer kilométerre északra helyezhetné el a védekezését.
A nagyobb északi-sarki területre ácsingózók közt négy ország NATO-tagállam, míg az ötödik nem, ez Oroszország. Ám Moszkva a haderő-telepítés terén mégis előnyre tett szert. Az Egyesült Államok azonban erre is ügyel: a hidegháború óta 48 amerikai–kanadai radarállomás van az oroszokra állítva. „Gyakorlatilag itt semmi sem változott, mert továbbra is állandó veszélyt jelentenek” – mondta el a neve nélkül nyilatkozó kanadai katona a Figaro francia napilapnak.
Tavalyelőtt Oroszország megrendezte első északi hadgyakorlatát, amelyen főleg repülőgépek vettek részt. Moszkva az északi sarkkörön túl is a „lágy erő”, a soft power taktikáját alkalmazza. Mindenféle látványos felhajtás nélkül, csendben, de tartósan erősíti katonai jelenlétét.
Azért változott a hangnem a Kremlben: 2015-ben például Dmitrij Rogozin akkori miniszterelnök-helyettes, a nagy hatalmú orosz hadiipari komplexum feje – diplomáciai botrányt kavarva – azt javasolta, hogy a Krím mintájára foglalják el a Moszkva által az északi sarkkörből követelt részt. Csak most zöld ruhába bújtatott katonák helyett fehér álcaruhásokkal.
Természetesen a Kreml „lágy erő” politikájának nem felelt meg egy ilyen erőfitogtató lépés. De azért létrehoztak egy egész északi sarkkört átfogó, független katonai központot. Az északi tengerek környékén hat orosz katonai bázis építése folyik, mégpedig a legújabb rakétaelhárító fegyverekkel felszerelve.
Negyven jégtörőjük tartózkodik a térségben, köztük a legmodernebb, egy katonai atomjégtörő. Egyet korábban eladtak kínaiaknak, de mintha más – az érdeklődésen túl – az északi területek birtoklásáért nem akarna ilyen nagy befektetést eszközölni. Pedig lehet, hogy később ez még fájni fog nekik.
Háborítatlan
Mekkora vagyonról is van szó, amely a zord északi táj alatt nyugszik? Amerikai kutatók tíz évvel ezelőtti közlése szerint a Föld akkori, még feltáratlan kőolajkészletének 13 százalékát, a földgáz 30 százalékát gyanítják az északi sarkkör alatt. Azóta ezeket a számokat használja a nemzetközi sajtó. Bárhogy nézzük is, ha az előrejelzések beigazolódnak, ez hatalmas vagyon, amelyre egy vagy több nemzet ráteheti a kezét. Ha varázsütésre elapadnának a Földön az olajkutak, ez a mennyiség, mintegy 90 milliárd hordó, három évig elég lenne a világ teljes ellátására. Az ENSZ-hez küldött orosz beterjesztés szerint a kőolaj- és gázvagyon hetven százaléka nekik jutna. Ez olyan lehetőség, amelyre ugranak a különböző nemzetközi olajcégek, amelyek lobbistáikkal ott vannak a versenybe szálló kormányok mögött. A nagy olajkitermelő vállalatok már megjelentek a térségben. Oroszország Murmanszkban hatalmas cseppfolyósgáz-kikötőt épített.
A háborítatlan mélység az előrejelzések szerint számtalan földfémet rejt, amelyeknek ma oly nagy keletjük van a számítógépiparban. De akit hidegen hagy a korszerű technika, talál itt „hagyományos” kincseket is: arany, ezüst is előfordul bőven. Egyesek azt sem zárják ki, hogy az északi póluson jelentős gyémántlelőhelyre bukkanhatnak. Kiváló lehetőség van cink, réz és ólom bányászatára. Ám továbbra is van egy probléma, a hideg, amely az ember számára már-már elviselhetetlen: mínusz negyven fokban kellene végezni valamilyen munkát. Meg kell várni a robotokat, amelyek átvehetik az ember helyét.