– Sikere volt Szolnokon?
– Az ötödik munkám a Szolnoki Szigligeti Színházban. Jó a közönség, két remek egyfelvonásost, Karinthy Ferenc Dunakanyar és Molnár Ferenc Marsall című darabját rendeztem, kitűnő színészekkel dolgoztam, többek közt Mihályi Győzővel, akivel érdekes módon korábban nem találkoztam. Pedig ilyen színész valóban kevés van.
– Az életét a Magyar Televízióban töltötte rendezőként, és ott valóban a korszak minden színészóriása megfordult. Óriások voltak, vagy csak a nosztalgia láttatja így?
– Bizonyára van benne nosztalgia is, és nem kizárt, hogy hasonló tehetséges színésszel tele vannak a magyar színházak, csak nem ismerjük őket. Nem kapják meg a lehetőséget. A Magyar Televízióban eltöltött 45 évem alatt 91 tévéjátékot és filmet rendeztem, tehát évente egyet-kettőt, és nyolc sorozatot készítettem. Ezekben rengeteg színész megfordult, akiket megismert, megkedvelt a közönség. Az utolsó tévéfilmemet, A templom egerét 1998-ban forgattam Für Anikóval, Bodrogi Gyulával, Oszter Sándorral, Pápai Erikával és Kautzky Armanddal, aki akkor már ismert színész volt, és csodálkozott, hogy felvétel előtt többször is úgynevezett „szárazpróbán” próbálunk. Addig ugyanis ő nem játszott még tévéjátékban! Amikor a hetvenes években a Színművészeti Főiskolán Várkonyi Zoltán, Vámos László és Ádám Ottó tanították a színészeket, minden növendék évente öt-hat tévés vagy játékfilmes bemutatkozási lehetőséget kapott.
– Mások a mai színészek?
– Nem. Aki tehetséges és felkészült, szorgalmas, nem rosszabb, mint a régi nagy bölények, akik akármekkora zsenik voltak is, a munka során, amelyet nagyon komolyan vettek, mindig kedvesek, jókedvűek, fáradhatatlanok voltak. Megvolt bennük az alázat, hiányoztak a sztárallűrök. Sulyok Mária, Páger Antal, Ruttkai Éva vagy Tomanek Nándor soha nem mondott olyat, mint egy fiatal kolléga, hogy ő nem szokott próbálni, álljon be helyette más. Sokat dolgoztam Várkonyi Zoltánnal is. Amikor színész volt nálam, eszébe sem jutott, hogy felülbíráljon, megkérdőjelezzen mint rendezőt, miközben nagy intellektusú, fantasztikus rendező is volt. Márkus László, Garas Dezső, Szirtes Ádám soha nem csinálta kétszer ugyanazt, tehát tizenkétszer más volt a tizenkét próbájuk, és mindahányszor zseniális. A színésznek az egyénisége, a személyisége a fontos. A legnagyobbak nem játszanak, nem belebújnak a szerepbe, hanem úgy érezzük, hogy ők azok, akiket alakítanak! Páger Antal vagy Jean Gabin bármikor el tudta hitetni, hogy egyszer gróf, egyszer paraszt. Ez nem igyekezet, hanem tehetség kérdése. Ám a tehetség csak ötven százalék, a másik ötven a felkészülés, az alázat. Sok tehetséges színészt láttam, aki ennek hiányában elment a pálya mellett. A személyiségre visszatérve: Ingrid Bergman mesélte egy interjúban, hogy a kezdő színésznőket a hollywoodi producerek a katonák előtt, a fronton próbálták ki. Akiknek a katonák szívből, a legjobban tapsoltak, akiknek a legnagyobb sikerük volt, azokból csináltak színésznőt. Bergmannak óriási sikere volt. A személyiségében, az egyéniségében volt a titka, és persze a tehetségében.
– Egész életében tévéfilmeket készített, de kollégáival ellentétben soha nem próbálkozott játékfilmmel. Legfeljebb a színházba kalandozott el. Olyan nagynak érezte a két műfaj között a szakadékot?
– Nemeskürty István egyszer hívott, hogy rendezzek játékfilmet. Nem lett belőle semmi, de nem is ambicionáltam igazán. Egy mozifilmet jó, ha megnéz 8200 ember, de egy tévéjátékot, még ha nem főműsor is, látnak legalább egymillióan. A tévéjátékot általában kronológiában veszik fel, és ezt a színész szereti, mert tudja, hol tart, milyen szöveg- és képi környezetben jelenik meg, amit mond. A játékfilmnél leginkább a rendezőnek kell az egész birtokában lennie, így övé a teljes felelősség. A hatvanas-hetvenes években a két szakmát még nem tanították külön, én pedig ugyan 1972-ben film- és televíziórendezőként végeztem, de 1962-től már a Magyar Televízióban dolgoztam. Végigjártam a szamárlétrát, megismertem a televíziózás minden fázisát, ami remek szakmai gyakorlat volt. Dolgoztam Fábri Zoltán, Horvai István, Vámos László, Zsurzs Éva keze alatt is. Egyszóval nekem a tévézés volt mindig az álmom, és nem is csalódtam benne soha.
– A nagyjátékfilm kimaradt, de az operarendezés még összejöhet.
– A trubadúrt, a Rigolettót szívesen rendezném, de más romantikus operát is, mert a zene szeretete olthatatlan bennem, ám nem valószínű, hogy ez megadatik. A Sybillt rendeztem Miskolcon, ami nagyoperett, már majdnem opera, de mégsem az. Az operában bizonyosan nem magamat szeretném megvalósítani, hanem a zene, a színpad érdekelne: Rigoletto nem énekelne zakóban, lenne púpja, Gilda nem hajléktalan prostituált lenne, és abban az időben játszódna a történet, ahogy Verdi azt megírta. Szerzői filmet sem készítettem soha, eszembe sem jutott. Engem az írók, az irodalmi alapanyag vezettek.
– Kérdés, mi a közönség igénye, mit fogad szívesebben.
– Nem hiszem, hogy a közönség változna. Szereti, igényli ma is a magyarul beszélő filmeket, a magyar műveket és magyar színészeket. Bródy Sándor, Nagy Lajos, Molnár Ferenc, Szabó Magda nem mennek ki a divatból. Sőt a színészek is szeretik, ha közérthető a történet, és lehetőleg kronológiai rendben halad, nem értelmetlenül összekutyulva, zavarosan. Ők is kívánják és imádják a jó történetet, amelyiknek van eleje, közepe, vége, amelyben van konfliktus, karakterek és izgalom. Egy Molnár Ferenc-mű ma is érvényes, élvezhető és közérthető, pedig egy évszázaddal korábban játszódik. Ezt a legnagyobb rendezők is tudják. Szabó István, akit nagyra tartok, nem véletlenül nyúlt Szabó Magdához vagy Móricz Zsigmondhoz. A jó forgatókönyvre persze szükség van. A mi időnkben ezt még nem tanították, mentünk a saját fejünk után. De ma is azt vallom, hogy ha az ember szereti, amit csinál, ha a színész élvezi a munkát, akkor a végeredmény a közönségnek, a nézőnek is tetszeni fog. Ez nem azt jelenti, hogy elég az, ha mindenki jól érzi magát a forgatáson. Várkonyi Zoltántól, Keleti Mártontól, Ádám Ottótól, Lengyel Györgytől azt is megtanultam, hogyan kell a színészekkel bánni, vezetni, helyzetbe hozni őket, a bizalmukat kiérdemelni.
– Mennyire szakma és mennyire művészet a rendezés?
– Nincs művészet, ha nincs mögötte tudás, tanulás, felkészültség, rendezői elképzelés. Én minden munkám előtt alaposan felkészülök, és még a próbák megkezdése előtt mesélek a színészeknek a darabról, a forgatókönyvről, a történetről. Maximalista vagyok, szeretek mindent jól megoldani, a tökéletesre törekedni. Ezt talán az édesapámtól örököltem. Alaposan utánanézek mindennek, történelmi háttérnek, annak is, ha olyan kifejezéseket, szavakat találok, melyeket nem ismerek, vagy nem vagyok tisztában a jelentésükkel. Előfordult egy színházi rendezésem alkalmával, hogy az olvasópróbán a ruhás kislány végighallgatta a darabról a mondandómat, aztán odajött hozzám, és megkért, hogy máskor is jöhessen, mert olyan érdekeseket mondtam. Persze nem én, hanem a darab volt érdekes, lenyűgöző.
– Ma már legendák keringenek a Magyar Televízió egykori drámai osztályáról. Itt születtek azok a tévéjátékok, amelyekre nemcsak nosztalgiával gondolnak, hanem amelyeket újra és újra meg is néznek az emberek. Szabadság volt a diktatúrában?
– Egyetlen filmet rendeztem politikai megrendelésre, az egyik pártkongresszusra, Döme Piroska Asszony a viharban című regényéből. A könyv Kádár fiatalkoráról szólt. Megpróbáltam ellenállni, kifogást találni. Nyolcmillió forint volt rá, mondtam, hogy ez kevés, ennyiből nem lehet megcsinálni, erre adtak rá tizenkettőt. El is készült. Tolnay Klári, Avar István, Márkus László, Piros Ildikó játszottak benne. Nem vagyok rá büszke, de azt látom, hogy ma is ismétlik, és ma is vállalható. Egyébként valóban szabad kezet kaptunk, Prekop Gabriella dramaturggal mindig jó irodalmi anyagot, érdekes írásokat kerestünk, sokszor a folyóiratokból. Abban az időben a drámai osztály 24 rendezőjéből talán kettő volt párttag. Sokunkat felkértek, hogy lépjünk be a pártba, de tudtommal a létszám nem változott. Valóban műhelymunka folyt az akkori drámai osztályon: vitáztunk a forgatókönyvekről, az elkészült művekről, a megvalósításról. Nem mondom, hogy nem voltak köztünk, akik hűek voltak a rendszerhez, de a választás és a munka szabadságát megkaptuk. Nem tettek erőszakot rajtunk, nem kényszerítettek olyan művek elkészítésére, amelyeket nem akartunk leforgatni. Ez nagymértékben egyik főnökünknek, Szinetár Miklósnak volt köszönhető. Magam nem voltam a hatalom kegyeiben, de nem nyomtak el.
– A technika sokat fejlődött. Le tudna még ülni a tévéjáték rendezői székébe?
– Bizonyára el kellene magyarázni néhány technikai dolgot, de meg tudnám csinálni. Csakhogy eszembe sem jut. Nem mennék kuncsorogni senkihez, hogy dolgozhassam. Nagyon megalázó lehet, és korábban sem tettem. Mindig felkérésre dolgoztam, ma is csak akkor megyek, mint most Szolnokra, ha hívnak. Hetvenhat évesen már nem állok neki karriert építeni. Feleki Kamill, aki atyai jó barátom volt, mesélte, a János-kórházban ült, amikor eltoltak előtte egy félig élő embert, aki felismerte, és azt kérdezte tőle: Művész úr, tetszik még játszani? Mert ha igen, akkor majd elmegyek, megnézem. Mikor? – gondolta Feleki! Nincs panaszra okom. Minden héten előveszik valamelyik filmemet az archívumból, és leadják az M3 vagy az M5 csatornán. Ezek az opusok nem fércmunkák, hanem időtállóak és értékesek. És a csodálatos színészek: Gobbi, Márkus, Tordy, Básti, Tomanek… Ez az igazi elégtétel, és nemcsak nekem, hanem mindazoknak a kollégáimnak, akik ezeket készítették. A tíz-tizenhárom éves unokáim, amikor nagy ritkán megnézik egyik-másikat, azt mondják, ezek egészen nézhetők! Ez az igazi elismerés és elégtétel. Vajon a ma készült filmeket húsz-harminc év múlva vetítik-e? És nézik-e?
– Napi érdekességű darabok, kétségtelen. Ez a televíziózás jövője?
– Bizonyára lesz reneszánsz, a jégkorszak után is jött a felmelegedés. Most mindent gyorsan kell csinálni, a sorozatkészítés gyakorlatilag favágás, a mívességre nincs igény vagy idő. Nem is tudom, hogy a rendezőknek ezekben mi a szerepük. Ilyen is kell, persze, de azért jó lenne mellette valami más. Én rendeztem az Öregberény sorozatnak mind a 21 részét, nem vagyok rá a legbüszkébb, de az emberek még ma is évente megnézik, élvezik, és hálásak érte, mert írók írták, és történeteket mesél el kiváló színészekkel. Amikor karácsonyonként műsorra tűzik a Charley nénje című munkámat, kicsit restelkedem, meg büszke is vagyok. És sajnálom, hogy nem csinált senki újabbat, jobbat azóta sem.
– Mit szokott nézni a tévében?
– Sportot, zenét és régebbi tévéjátékokat. De le a kalappal a török sorozatok előtt. A filmtechnika, a trükkök, a snittelés, a dramaturgiai felépítés, a ruhák, a helyszínek – mind profi munka. Jók a szerepek, a színészek. Nem véletlen, hogy sikeresek.
– Van még kapcsolata a Magyar Televízióval?
– Két évig dolgoztam a Montágh Testületben. Szakvéleményt mondtunk egy-egy produkcióról, képernyősről. De minek? Szinte semmi eredményét nem láttuk, csak azért voltunk, hogy ilyen is legyen! Aztán vége lett, ezt követően megszakadt a kapcsolatunk. Ez már nem az én világom. Az én időmben még nem hangozhatott volna el az a mondat, hogy „lázadás tört ki Burkina Fasorban”. Komoly szakmai ismeretről tesz bizonyságot… Hol a bemondók főnöke? És az milyen, hogy Ady Endre Érdmindszenten született? Ismeri még valaki Az Értől az Oceánig verset?
– Mi a véleménye a zaklatási ügyekről? Egykor a Magyar Televízió volt az ismertté, híressé, keresetté válás egyetlen lehetősége. Ön pedig ott, szereposztó rendezőként, az egyik nagyhatalom. Lennének a mostaniakhoz hasonló történetei?
– Fiatal, egészséges férfiember voltam, imádtam a szép nőket, pláne a színésznőket, de ezzel az ötven év alatt soha nem éltem vissza. Ám tudok kollégákról, akik bizonyos szolgálatért cserébe ígértek szerepeket! Mindig voltak és lesznek nők, akik a szépségükkel, az alakjukkal próbálják kompenzálni a tehetségük hiányát, de ilyen előfordul a művégtaggyárban és a cipőgyárban is. Kétségkívül a színészet prostituált szakma: vannak, akik szerepért, darabért, filmért bármit megtesznek. Ezért én a nőket nem tudom megvetni. A férfiakat azonban igen, akik ezt kierőszakolják vagy kihasználják. Gusztustalan, aljas dolog. De a mostani botránysorozat felfújt, túllihegett.