Kacutosi Dzsicukavának az előző éjszakájából csak zavaros emlékek maradtak meg. Emlékszik egy londoni bárra, ahol jó pár whiskyt benyakalt, aztán egy másikra, ahol kedves fiatal lányokkal italozott. De aztán snitt. Bizony megesik ez komoly embereknél is, hogy elvesztik a mértéket. A 42 esztendős japán a komolynál is komolyabb ember: utasszállító repülőgép pilótája, akit másnap reggel indulásra készen várt a Heathrow reptéren a Boeing 777-ese.
Az egyenruhát rutinból magára öltötte, megigazította a nyakkendőt. Belőtte a tányérsapkát az egyenes irányba: indulásra kész! Összeszedte a koordinációs készségét, egyik láb előrelép, majd követi a másik. Menni fog ez – összegezte a feladatokat magában.
A repülő legénysége úgysem szól semmit, nem fogják beköpni, dehogy ártanának a főnöküknek. Ha feljutott a gépre, a pilótaülést vízszintesközeli helyzetbe hozza, és durmol jó pár órát. Itt az ideje, hogy a másodpilóta gyakorolja a repülést, amúgy robotpilótával mennek majd az egész úton. Tokióba érkezve már hetykén száll le a gépről, ekkorra már kialudta az előző napi megpróbáltatásokat, amelyekből csupán emlékeztetőnek egy kis fejfájás maradt. Ez volt Kacutosi terve.
A buszsofőrrel azonban nem számolt. Reggel literszámra öntötte magára a kölniket, hogy azzal elnyomja az alkoholt párologtató testszagot, egyre viszont nem gondolt: valamivel el kellene fednie a kilégzés „illatát” is.
A gépjárművezetőnek egyből megcsapta az orrát az az összetéveszthetetlen szag, amely csak ittas emberből áradhat. Feltűnés nélkül értesítette a rendőröket, akik meg is jelentek a busznál. Hamar Kacutosi szájába került a szonda, amely a megengedett érték majd tízszeresét mutatta. Letartóztatták, valószínűleg egy darabig nem vezet gépet.
Ilyen esetek évente tucatjával fordulnak elő, amikor egy repülőgép-pilóta felönt a garatra, és illuminált állapotban akar gépet vezetni. Felmerül a kérdés, vajon miért nem teszik minden alkalommal kötelezővé a véralkoholszint-mérést, amikor tucatnyi, sőt több száz utas életéért felelős valaki. Gyanítom, hogy valószínűleg a nagy hatalmú pilóta-szakszervezetek követelése volt ez, természetesen az emberi jogok kiterjedt figyelembevételével, hogy ne lehessen kötelezővé tenni a szondázást. Így viszont marad egy jó szimatú buszsofőr?
Képzeljünk el egy hatalmas gépet, amelyen 510 millióan utazunk. Mondjuk legyen neve is, Európai Unió. Sajnos a vezetője beteg ember. Isiászos.
Ez komoly betegség, néha hetekig minden mozdulat fáj. Jean-Claude Juncker tényleg beteg, de a kórlapján nem az említett gerinc környéki fájdalom áll az első helyen. Nem isiászos, hanem iszákos. Mégpedig annyira, hogy ennek jeleit időről időre szállítja is. Ezt tudták róla megválasztása előtt is, mégis őt nyomták előtérbe az unió döntéshozói. Esetleg úgy gondoltak, hogy ilyen nyűglődő szervezetet egy „beteg” is elirányít? Az Európai Bizottság elnöke a mandátuma szerint még egy évig hivatalában marad. Vajon mi kell az őt ilyen pozícióban tartóknak, hogy esetleg egy kiemelt eseményen bizonytalan lépései közben elvágódjon, és ne tudjon felkelni? Milyen következtetéseket vonnak le vajon ebből a nagy tekintélyű tárgyaló felek? Ez az egész történet rávilágít az Európai Unió jelenlegi helyzetére, amely hamis, képmutató és önámító.
Adjunk még egy esélyt Junckernek, azaz hármat. Csakúgy mint a brüsszeli központ alkalmazottai, legyen szó takarítónőről, portásról, biztonsági személyzetről, a jelentős események előtt ő is fújja meg a szondát, hogy ne okozzon galibát. Ha háromszor elszíneződik, mehet fel a személyzeti osztályra a munkakönyvéért. Aztán meg visszavonulhat a luxemburgi „hegyekbe”, tölthet magának akár több pohárkával is, és történelmi könyveket olvashat.
Kezdetként javasolnám neki az Erdély elcsatolásáról szólót.