Magyarországon a titkosszolgálati sajtóbefolyásolás csak az 1956-os forradalom leverése után kapott jelentősebb szerepet. A Rákosi-rendszer idején a nyílt megfélemlítés és a terror alkalmazása az újságírás szerepét és helyét is egyértelműen kijelölte: szinte kizárólag csak pártpropaganda jutott el a nyomdákig.
Jelentősen változott azonban a sajtó szerepe Kádár regnálása idején. Kádár tudatosan szakított a sztálinista idők terrorjával és a nyílt személyi kultusszal, hatalmát furfangosabb, manipulatívabb eszközökkel, játszmákkal biztosította, amelyben a nyugati közvélemény megnyerése sarkalatos kérdésnek számított, hiszen a fejlett kapitalista országok felé való nyitás a gazdaság állapotának és az emberek közérzetének javulásához vezetett. A társadalommal való „kiegyezés” egyik alapja volt.
A játszma sikerrel járt: a Nyugat elhitte a „gulyáskommunizmusról” terjesztett félinformációkat, és Magyarország a keleti blokk legszalonképesebb országa lett a hetvenes évekre. Ha a hatalom megszilárdítása érdekében folytatott befolyásolási politikáról vagy a társutas értelmiség felhasználásáról beszélünk, akkor nem Rákosi, hanem Kádár volt Sztálin legjobb tanítványa.
Ma már közismert, hogy a bolsevik ideológia megszületésétől fogva tudatosan használta fel a tömegtájékoztatást saját céljaira, hatalomra kerülése után pedig elsőként emelte profizmusra az írott, majd az elektronikus média felhasználását világuralmi törekvéseinek érdekében. Sztálin számára a befolyásolás legfőbb célpontja a nyugati társadalmak voltak, amelyekhez elsősorban a társutas értelmiségen – írókon, publicistákon, filmeseken, képzőművészeken, filozófusokon – keresztül jutott el.
A média egyre nagyobb szerepet kapott a világpolitikai játszmák során: remekül használta fel céljaira mindkét szocialistának nevezett életellenes diktatúra, de nagyon hamar felmérte jelentőségét a magát polgári–liberális demokráciaként definiáló világ is. A szovjet titkosszolgálat elősegítette a különböző civil egyesületek, szervezetek alapítását Nyugaton, amelyek meghatározott célcsoportok megnyeréséért feleltek.
Ebből a törekvésből természetesen az újságírók sem maradtak ki: 1946-ban Koppenhágában – szovjet sugallatra – létrehozták a Nemzetközi Újságíró-szervezetet (NÚSZ), amely a világbéke jegyében azt a célt tűzte maga elé, hogy egyetlen közös szervezetben egyesítse a világ összes újságíróját.
A legtöbb nyugat-európai újságíró-szervezet csatlakozott az elképzeléshez, ám a szovjet érdekek erőszakos érvényesítése miatt hamarosan szakításra került sor: 1950-ben távozott a demokratikus országok képviselőinek többsége, így a szovjet irányítás akadálytalanná vált, és a NÚSZ lett a hidegháborús szembenállás első „frontvonalainak” egyike.
A szervezeten belül az egyik legaktívabb tagságot a Magyar Újságírók Országos Szövetsége képezte, jelentősége 1957-től kezdődően emelkedett látványosan a nemzetközi szervezetben. A forradalmat követő hetekben a NÚSZ jelentős anyagi támogatást juttatott el a MÚOSZ számára azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy ezzel is segítse a „konszolidációt”, vagyis a Kádárhoz hű újságíróbázis megteremtését.
Siklósi Norbert volt felelős a tisztogatásokért, akinek irányításával elérték, hogy 1966-tól a MÚOSZ mindenkori főtitkára a NÚSZ alelnök-kincstárnoka lett, ezzel belépett a szervezet legfontosabb tisztségviselői közé, akinek ráadásul pontos rálátása volt a NÚSZ pénzügyeire is.
A NÚSZ a szovjet titkosszolgálat egyik fontos fedőszervezete volt, és mint ilyen jelentős illegális gazdasági tevékenységet végzett. Központja 1947-től Prágában volt, és a bársonyos forradalom után a csehszlovák kormánynyilatkozatok és sajtóértesülések határozottan állították, hogy a NÚSZ terroristakiképző központot működtetett az országban, tagjai között nyüzsögtek a KGB-nek dolgozó hírszerzők, és ezzel egy időben óriási gazdasági visszaélésekre is fény derült.
A különböző fedőcégek létrehozásával termelt vagyon egy részét embargós technológiák beszerzésére fordították, de jutott belőle a nyugati kommunista pártok támogatására is. A kérdéses összeg pedig minden képzeletet felülmúlt. Szállodaláncok üzemeltetésétől szoftverkereskedelemig széles körű tevékenységet folytattak, amelynek profitja 1989-ben meghaladta a 200 millió koronát, amely korabeli értéken közel 640 millió forintot jelentett.
Ezenkívül a hetvenes évektől a csehszlovák állam évi több millió koronával támogatta a szervezet működését, valamint jelentős külkereskedelmi tevékenységet folytattak, természetesen vám- és adóterhek megfizetése nélkül. A gazdasági visszaélések miatt 1990-ben nyomozást indítottak a szervezet ellen, amely során sikkasztás és hűtlen kezelés miatt letartóztatták a NÚSZ igazgatóját, ifjabb Miloš Jakešt is, Csehszlovákia Kommunista Pártja egykori vezetőjének a fiát.
A prágai vállalatnak természetesen Budapesten is létezett kihelyezett tagozata, ez volt az Interpress Nyomda és Lapkiadó Vállalat, amely a pártállami idők legnépszerűbb magazinját, az Interpress Magazint, közismert nevén az IPM-et jelentette meg egészen a kilencvenes évek elejéig.
Az alapítólevél szerint 1970. december 21-én jött létre a vállalat. Tevékenységi körét elég tág keretek között határozták meg, így a nyomdai és kiadói tevékenység mellett szinte bármi belefért, amivel a NÚSZ csak foglalkozni kívánt Magyarországon vagy máshol. Szociális intézmények fenntartása, filmek gyártása és forgalmazása, a NÚSZ által fenntartott „haladó újságírói mozgalmak” támogatása és önálló külkereskedelmi jog gyakorlása konkrétan meg nem határozott termékekre ugyanúgy szerepelt a cég feladatai között, mint a NÚSZ kultúrpolitikai feladataival kapcsolatos ügynöki tevékenység és az alapító döntései szerinti alkalmi tevékenység.
Az 1975 januárjában útjára indult legendás magazin médiatörténeti jelentőséggel bírt, legalábbis ami az olvasottságát illeti. Főszerkesztője Ivanics István volt, aki nyilván nem a véletlen szerencse folytán került ebbe a pozícióba. Saját elmondása szerint korábban a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség (DIVSZ) lapjának, a Világ Ifjúságának főszerkesztője volt, amely szervezet maga is a bolsevik befolyásolás és propaganda egyik tömegszervezeteként jött létre a második világháború után.
A NÚSZ és a DIVSZ egymás testvérszervei voltak a végcélok tekintetében, és minden bizonnyal nemcsak a célok, hanem a módszerek is nagyon hasonlatosak voltak egymáshoz. 1975-től tehát Ivanics nem a világ ifjúságának, hanem a világ újságíróinak egyesüléséért dolgozott, és ehhez az általa szerkesztett folyóirat hatalmas vagyont termelt a NÚSZ számlájára.
A lap szédületes karriert futott be. Az első évben az impresszumban még nem volt feltüntetve más, csak Ivanics István neve, azonban a népszerűség emelkedésével párhuzamosan megjelent a tényleges szerkesztőbizottság is, akik a prágai és a budapesti lapokhoz közösen adták a nevüket: dr. Milan Codr, Greguss Ferenc, Ivanics István, dr. Lőrincz Irén és Jaroslav Pikous. A bizottság két csehszlovák tagja nem civilként vett részt a munkában, a csehszlovák állambiztonság emberei voltak. Felelős kiadóként Stark György, az Interpress igazgatója szerepelt.
A folyóirat annak köszönhette népszerűségét, hogy – legalábbis látszólag – politikamentes, színes, igényes kivitelű magazinként jelent meg, amely tökéletesen hiányzott a magyar standokról, ráadásul az első pillanattól kezdve kapitalista típusú üzletpolitikával indult, hiszen pénzt kellett termelnie, így betöltötte a magyar reklámpiacon tátongó űrt is.
A példányszám a nyolcvanas évek közepén érte el csúcspontját, ekkor 170 ezren olvashatták egyszerre a magazint, de hamarosan megjelent a gyermekeknek szánt Alfa című újság is, amelyet szintén közel 100 ezres nagyságrendben adtak ki. A nagy népszerűség nagy nyereséget is hozott, Ivanics szerint 1988-ra már ötvenmillió forintos hasznot termelt az IPM, amelynek teljes összege egészen 1987–1988-ig a NÚSZ számlájára folyt be.
Az eddig példaként említett gazdasági tevékenység jelentősége azonban minden bizonnyal eltörpül a sajtó manipuláló, véleményformáló ereje mellett. Bár én a hatvanas évekre teszem a magyar újságírók nyugati szerepvállalásának kibontakozását, már az 1956-os forradalom utáni hetekben megkezdődött a kádári rezsim mosdatása a szabad világ sajtójában.
1957 februárjában, amikor a megtorlások még éppen csak megkezdődtek Magyarországon, egy osztrák újságíró arról nyilatkozott, hogy a helyzet már a normálishoz közelít hazánkban, és Kádár jellemének makulátlanságáról beszélve megjegyezte, milyen tragikus a pártfőtitkár kényszerű helyzete, hiszen a szovjet hadseregre támaszkodva kellett kormányra kerülnie, és „aggodalmát fejezte ki afölött, hogy Kádár Jánosnak lesz-e elég ereje ahhoz, hogy a maga elgondolásait érvényesíteni tudja a régi funkcionárius apparátussal és a véleménye szerint a Szovjetunióban újjáéledő sztálinizmussal szemben”.
Az ember nehezen tudja higgadtan olvasni ezeket a sorokat, hiszen rendkívül megtévesztő módon tálalja azt az igen egyszerű tényt, hogy a törvényes magyar miniszterelnököt idegen fegyverek segítségével távolította el Kádár a hatalomból. Láthatjuk, hogy már 1957 elején elkezdődött az a nagyszabású munka, amelynek eredménye a „gulyáskommunizmus”, a „legvidámabb barakk” és a „puha diktatúra” fogalmainak kánonba iktatása lett.
Az érintett magyar újságíróknak nagy szerepük volt és van abban is, hogy a baloldali értelmiség szerte a világon mind a mai napig elnézően tekint a Kádár János által megteremtett sajátos szocializmusra, elfeledkezve a rendszer születésének véres körülményeiről, és arról, hogy egy diktatúra akkor is diktatúra marad, ha a társadalom – megszenvedve az elnyomást és a terrort – belefárad a folytonos küzdelembe, és szótlanul betagozódik a rendszer mindennapjaiba.
A korabeli manipuláció mára történelemhamisítássá vált, hiszen átvettük és szinonimaként használjuk a kádári időszak leírására ezeket a fogalmakat.
A manipuláció pedig minden bizonnyal folytatódik, hiszen Udo Ulfkotte könyvét olvasva tudhatjuk, hogy a titkosszolgálati módszerek azóta sem változtak sokat.
(Folytatjuk)
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (1.) – Hírszerzők versenye
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (2.) – „Alkotmányos költségek”
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (3.) – Az offshore kezdetei
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (4.) – A Waltham és a Videoton kooperációja
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (5.) – Manipulált rendszerváltás
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (6.) – „Lopok, csalok, hazudok”