– Ha lenézünk a pákozdi dombokról, milyen kilátás nyílik ma a csatatérre?
– Ez az emlékhely 170 éves múltra tekint vissza, hiszen azokon a dombokon állhatott Móga János altábornagy 1848. szeptember 29-én, amikor felvonult hadseregével. Móga kopasz térséget láthatott, akkoriban a síkon nem voltak fák, csak legelő. A csatatér a Velencei-tó partján feküdt, kedvező helyen. De kik is néztek farkasszemet Jellasics támadó alakulataival? Egyebek között a budai helyőrség olasz ajkú ezredei, a vezénylő parancsnokok többsége németül beszélt. Ami nem furcsa, hiszen az áprilisi törvények alapján császári parancs volt arra, hogy a Magyarország területén állomásozó alakulatok az aktuális kormány alárendeltségébe kerüljenek. Súlyos dilemmát jelenthetett ez minden védelmet ellátó katona számára, hiszen ők a császárra esküdtek fel, miközben ugyancsak a császári lobogó alatt érkezett meg az ellenséges haderő… Furcsa csata volt a pákozdi, valószínűleg ez az oka annak, hogy akik megélték, örültek, hogy nem bizonyult olyan véresnek – de eredményesnek igen! Ugyanakkor szimbolikus jelentősége is óriási, hiszen a független magyar haderő megalakulásának pillanata is, és megmutatta, hogy ez a haderő képes erőként felvonulni egy eszme mellett. Az idegen ajkú katonák mellett ott voltak a forradalmi magyar egységek.
– A szabadságharcba fordult 1848-as márciusi forradalom egyik legnevezetesebb csatája a pákozdi: a kicsi összecsapása a hatalmas birodalommal. Ez a harc alig egy évvel később szinte történelmi szükségszerűséggel torkollott egyszerre pusztító és dicsőséges vereségbe. Hol van ma a helye a közemlékezetben Pákozdnak és a többi 48–49-es ütközetnek? Méltó módon kezeljük ezeket a dicsőségeket és vereségeket?
– Ahogy a törvény is fogalmaz: vannak olyan szimbolikus helyeink, amelyek a nemzeti tudatba történelmi fontosságuk miatt épültek be. Az elmúlt nyolc évben ezeket a jeles helyszíneket nemzeti emlékhelynek nyilvánították, amelyekből ma 17 van, ebből hét Budapesten. Mint például a Hősök tere vagy maga a fő nemzeti emlékhely, a Kossuth tér, melyhez ünnepek, nemzetünk sorsfordító napjai, szép és véres pillanatok egyaránt kötődnek.
A temetők is – köztük a Fiumei úti sírkert vagy az 1956-os mártírokat rejtő 301-es parcella – egy-egy esemény jelképeként jelennek meg. Pákozd a magyar honvédség és vele az egész nemzet szimbolikus helyszíne, hiszen a nemzeti honvédelem itt meg tudta mutatni magát azzal, hogy megnyerte első csatáját, bizonyította a nemzet életerejét, így megkezdődhetett a szabadságharc. És Pákozd azért is különleges, mert már korábban is megjelölték, ha úgy tetszik, politikai hatásra. 1951-ben a magyar honvédség a csata napját, szeptember 29-ét a néphadsereg, majd a fegyveres erők napjává tette. Persze sokféle mendemonda kapcsolódik ahhoz, hogy miért éppen ezt a napot választották…
– Miféle mendemondák?
– Szent Mihály napján volt a csata, és az ötvenes évek elején szintén Mihálynak hívták a honvédelmi minisztert, Farkas Mihályt… A másik mendemonda szerint mivel akkortájt nem igazán szerettük Titót, a jugoszláv kommunista vezetőt, közrejátszhatott az ünnepnap kijelölésében az is, hogy szeptember 29-én vertük meg a horvát Jellasics vezette alakulatokat, ami intő jelképként is szolgálhatott Titóék felé… Egy biztos: 1951-ben a Magyar Néphadsereg obeliszket emeltetett a Mészeg-hegyen, a pákozdi csata síkja fölött. A rendszerváltás után, 1992-ben a honvédelem új ünnepnapot jelölt ki magának, május 21-ét: ugyanis 1849. május 21-én Buda várának bevételével az a nagyszerű helyzet állt elő, hogy történelmünkben talán egyetlen napon Magyarország területén szinte az összes váron magyar zászló lobogott. 1992-től azonban a pákozdi emlékhely, mely korábban a hadsereg központi megemlékezésének színhelye is volt, átkerült a helyi önkormányzathoz. 1998-ig, a 150-es évfordulóig ez a magára hagyott terület lepusztult. S a gondozatlanság méltatlanná tette arra, hogy a 150. évforduló megünneplésének helyszínéül szolgáljon. Éppen húsz éve döntött úgy a honvédség akkori vezetése, hogy nem óhajt visszajönni ide, inkább a felszámolást javasolja. Milyen felfogás az, kérdem én, hogy egy hely eltakarításával annak emlékezetét is el lehet takarítani! A pákozdi győztes csata! S annyi vesztes csatánk volt, amelyeknek mind az az üzenetük, hogy akik elvesztették ezeket a csatákat, azok sokszor nem voltak eléggé felkészülve, ezért bizonyultak gyengébbnek. 1951 és 1992 között magyarok millióit „programozták be” arra, hogy szeptember 29-e a fegyveres erők és Pákozd napja – ezt a tudást akarták feladni! Pedig az a győzelem nem egy politikai rendszer értéke, hanem a nemzeté. Megint évtizedekre lett volna szükség ahhoz, hogy a társadalomban elültessenek egy új ünnepet. Civil kezdeményezésre „menekült meg”, majd alakult át emlékparkká.
– Ha már a folytonosságról és a megszakítottságról beszélünk: ön a Kádár-korban is hivatásos tisztként szolgált, és a rendszerváltás után is. Hogyan változott – ha változott – egy magyar katonatiszt viszonyulása a hazafiasság kérdéséhez?
– Nyolc éve vagyok nyugállományú tiszt. Persze, része voltam a korábbi néphadseregnek, és büszkén vállalom, hogy akkor is a hazámat szolgáltam. Természetesen akkoriban máshová tették a politikai hangsúlyt, de mi azért voltunk felelősek, hogy sorkatonáinkat felkészítsük, emberségesen gondoskodjunk róluk. Az első lépcsős nagykanizsai elit ezred tisztje voltam, és akkoriban hosszú időt kellett együtt tölteni a katonákkal. Rájöttem arra, micsoda különbségek vannak az állományban. Voltak olyan embereim, akik nem tudtak leírni a nevükön kívül semmit. És sokat töprengtünk, ha hiszi, ha nem, hogy miképp lehet rajtuk segíteni. Én például kemény fedeles mesekönyveket gyűjtöttem, és katonáimat abból tanítottam írni, olvasni, mivel sok kép volt bennük, és kevés szöveg… Sokszor eszembe jut, hogy ezek az egyszerű emberek hasonlóak lehettek azokhoz, akik Pákozdnál vagy más frontvonalon harcoltak. A katonai emlékpark nem másnak állít emléket, mint annak a sok százezer magyar férfinak, aki az elmúlt 170 évben valaminek – a hazának, az istennek, a királynak – a nevében és érdekében tette azt, amit tett. És amire föleskették őket, azt becsülettel megcselekedték. Engem feleskettek a szocialista haza védelmére, ami Magyarország védelmét jelentette. Az emlékpark kialakításánál is azt tartottuk szem előtt, hogy lehet olyan helyzet a világban – persze ne legyen! –, amikor ugyanazt kell tennünk, mint elődeinknek. Vagyis fegyveres erővel meg kell védenünk a hazát és a békét. Most a támadások ellen kerítéssel védekezünk, ahogy otthon is állítunk kerítést, jelezve ezzel, hogy ami azon belül van, az a miénk. Valamikor igenis szükség van arra, hogy kerítést húzzunk föl, jelezve: eddig, és ne tovább!
– A pákozdi emlékparkban nemcsak 1848-cal és nemcsak Pákozddal találkozhatunk, de jelen van az első világháborúnak, a Don-kanyar tragédiájának és az ötvenhatos szabadságharcnak az emlékezete is. Olyan hadtörténeti mozzanatok, amelyek így vagy úgy, de állásfoglalásra késztetik a magyar látogatókat. Ön lát esélyt konszenzusra történelmi sorsfordulóinkban?
– Ha úgy vesszük, Móga altábornagy ugyanezt a dilemmát élte át a pákozdi síkon: neki ugyan kit kellett védenie? Fölesküdött a császárra, és szolgálta a hazáját. Kérdezem én: ki cserélt mundért és zászlót ebben a helyzetben? Ő biztosan nem! 1914 és ’18 között a magyarok a királyért és a hazáért indultak harcba távoli frontokon, és becsülettel helytálltak. Ezeket a katonákat aztán 1918 őszén kivagonírozták Kelenföldre, és közölték velük, hogy nem akarnak többé katonát látni, ahogy a Károlyi-kormány idején Linder Béla hadügyminiszter mondta. Mit tehetett volna a doni harcos? Maradt volna itthon, ne vonult volna be, és lövette volna agyon magát a hadbírósággal? Ha nem lesz ezekben a kérdésekben konszenzus, az felér a nemzeti öngyilkossággal.
– Ön szerint tanítható a hazafiság?
– A hazafiságot egész nemzetünknek kell tanítani. Mást sem kell tennünk, mint körbenézni, és elmesélni azt a történetet, amely a családunk története. Az én apám ott volt a Don-kanyarnál. Nagyapám ott volt az első világháborúban. Az ő nagyapja ott volt, amikor Damjanich beszorította az ellenséget a mocsárba a Zagyva és a Tisza összefolyásánál. Mindezt onnan tudhatom, hogy volt, aki elmesélte. Ezeket a történeteket csak akkor tudjuk átadni, ha a gyerekeinket időben szólítjuk meg. Hozzánk az emlékparkba évente több tízezer diák jön. Nem igaz, hogy őket nem érdekli a történelem. Csak hitelesen és nem személytelenül kell beszélni róla. Ezért is hoztuk létre azt a programot, amelynek mottójául Bella István Halotti beszéd című verse első sorát választottuk: „Gyere, fiam, menjünk el apámhoz.” A szülő, nagyszülő mutassa be, hogy mi történt, ingyen beléphet az emlékparkba, csak meséljen a gyerekeknek egy-egy ott látható mozzanatról. Nem egy olyan nagyszülővel találkoztam, aki ünneplőben érkezett, és ünneplőbe öltöztette az unokáját is, és ott sírtak együtt a parkban.
– Sok olyan gyászmunkánk van még, amelyet nem végeztünk el sem együtt, sem külön-külön…
– De ezt ne várjuk mástól! A családnak kell elvégeznie, az állam csak segíteni tudja ezt a munkát. Ezért akartunk Pákozdon az emlékezésnek méltó helyet biztosítani. Hiszünk abban, hogy a hiteles helyet hitelesen be lehet mutatni. Ha valaki letekint a Mészeg-hegyről, azt láthatja, milyen csodálatos ez az ország. Azt a velencei-tavi tájat tekintheti meg, ahol Gárdonyi Géza született, az Eger várát védő Dobó István imájának, az egyik legszebb hazafias eskünek a megalkotója; azt a vidéket, ahol Vörösmarty Mihály, a Szózat költője meglátta a napvilágot. Az emlékhelytől pár száz méterre húzódik az az út, amelyen valószínűleg Árpád vezér is érkezett, őelőtte azon jártak a római légiók, de azon özönlöttek be a török hódítók és az oroszok, és részben azon közlekedünk ma is. Ezt nevezzük a nemzedékek láncolatának. És ha ezt a láncolatot nem húzzuk elég erősre, akkor miért várunk el szolidaritást? Miért várjuk el, hogy bárki kitartson az elődeinél, és elhiggye, hogy ők is ugyanúgy jót akartak, mint ahogy én is jót szeretnék tenni? És akkor joggal kérdezhetjük, lesz-e, aki majd emlékezik ránk, lesz-e, aki kilátogat sírunkhoz, és lesz-e, lesz-e, lesz-e…