Sigmar Gabriel volt német külügyminiszter, a Német Szociáldemokrata Párt volt elnöke megírta visszaemlékezését. Leírja a Fordulat a világpolitikában, több felelősség a bizonytalan időkben című, napokban megjelent könyvében, hogy a történelemben soha nem ment ilyen jól Németországnak, határai mentén csak szövetséges és semleges államok vannak.
A pártpolitikában mindenütt a világban, így Németországban is, teret veszítettek a hagyományos nagy pártok. A világrendből világrendetlenség lett, és erre ugyanúgy nincs felkészülve az emberiség, mint arra, hogy a fejlett világban néhány éven belül a munkahelyek 25 százaléka automatizálva lesz, magyarul a képzett és nem a képzetlen munkaerő kerül előtérbe.
Európa vezető hatalma Németország, és nincsenek orientációs kapaszkodói sem a gazdaság, sem a biztonság, sem a migráció kérdésében. Németország esetében a harc az emberek lelkéért folyik, írja Gabriel, és felteszi a kérdést, vezető hatalom legyen-e Németország Európában, vagy pedig vonuljon vissza.
Az Egyesült Államok, Kína és Japán után Németország Földünk negyedik gazdasági hatalma, de ezzel együtt is csak a világ GDP-jének 3,4 százalékát és a lakosság 1,1 százalékát adja.
Óriási migránstömeg jelent meg Európában 2015-ben. Az előrejelzések tévesek voltak, Németország úgy érezte, hogy XX. századi történelmi múltja miatt kényszerhelyzetbe került a migránsokkal. Összesen négy-hatezer bevándorlóra számított – ennek csaknem negyvenszerese érkezett meg. Az egyetlen német párt, amely kezdettől fogva ellenezte a migránsok befogadását, az a bajor CSU volt. A migrációval kapcsolatban Sigmar Gabriel leírja, hogy már 1990-ben 154 millió migráns volt a Földön, ez a szám tíz évvel későbbre 21 millió fővel növekedett, majd 2013-ra elérte a 232 millió főt. Én teszem hozzá, hogy a migránsok többsége nem hagyta el a térségét, és ritkán ment át másik kontinensre.
Meglepő fordulat: egy vezető szociáldemokrata politikus visszaemlékezésében úgy fogalmaz, hogy az Orbán Viktor magyar miniszterelnök által épített kerítés biztosította a lélegzetet a berlini kormány számára. Gabriel könyvének egyik legfontosabb megállapítása, hogy nincs német külön út, és ahányszor Németország külön utat próbált járni, az mindig világháborúhoz vezetett.
Érdekes elemzés, hogy amíg 2015-ben és 2016-ban a német lakosság a migránsok mellett volt, azóta a közhangulat megfordult. Gabriel leírja és elemzi, hogy az első nyílt összecsapás a két konzervatív párt, a CDU és a CSU között a migránskérdés kapcsán volt. Szinte hihetetlen, hogy egy szociáldemokrata politikus azt vallja, hogy a bejött migránsok 0,3–2,3 százaléka kaphatna menekültstátuszt. Időleges tartózkodási engedélyt a migránsok 17–40 százaléka szerezhetne. Dobrindt és Söder, a CSU politikusai úgy fogalmaztak, hogy legyen konzervatív forradalom, mivel Merkel túlzottan liberális és szociáldemokrata irányba ment.
A migránsválság kapcsán a Német Szociáldemokrata Párt az európai külső határok védelme ellen, míg Gabriel a határok védelme mellett foglalt állást. A migránsválság csak 2016–17-ben a menekültek eltartása (1,4 millió fő) miatt 21 milliárd Euróba került a német költségvetésnek. Gabriel javasolja, hogy Kínához hasonlóan az Európai Unió is dolgozza ki Afrika-programját. Nyíltan kimondja, hogy Németország pótlólagos munkaerőt igényel, de a képzetlen, nyelvet nem beszélő migránsok erre alkalmatlanok. Összefoglalójában Sigmar Gabriel megemlíti, hogy Sikorski lengyel külügyminiszter 2011-ben úgy fogalmazott, hogy kevésbé félnek a német hatalomtól, mint a német inaktivitástól.
Sigmar Gabriel végig negatívan viszonyul Trump amerikai elnökhöz. Ugyanakkor kiemeli, hogy a Trump-féle politika előjelei már Clinton és Obama alatt érezhetőek voltak. Véleménye szerint az, hogy az új amerikai elnök felmondta a közös hadgyakorlatokat Dél-Koreával – arra hivatkozva, hogy az túl drága az USA számára –, elgondolkodtatta Kínát és Észak-Koreát az amerikai szándékokat illetően, másrészt egyértelművé tette a NATO számára, hogy az USA átértékelte eddigi transzatlanti politikáját, és szükséges az európai védelem létrehozása. Gabriel úgy fogalmaz, hogy Trump nem partner, hanem parancsolni akar a világban, és erre példaként hozza fel, hogy az egyik korábbi NATO-csúcson a montenegrói miniszterelnököt egyszerűen félrelökte.
Az európai együttműködés Trumppal nem megy, globális szinten az USA nélkül viszont lehetetlen. Az Egyesült Államok évtizedeken át úgy határozta meg önmagát, hogy transzatlanti nemzet, ugyanakkor Obama volt az első, aki – figyelembe véve a spanyol ajkú, az ázsiai és az afroamerikai lakosság számának gyors növekedését – már úgy fogalmazott, hogy az USA csendes-óceáni nemzet. Ez alapvető stratégiai fordulatot jelent.
Gabriel lényegi megállapítása, hogy Fukuyama, az egyik legnagyobb politológus egyszerűen tévedett. Nem igaz, hogy a szabad versenyes kapitalizmus győzelme megszünteti az ellentéteket, és mindenütt győz a béke. Ugyanakkor elemzi az Európai Unió katonai kiadásait is. Megállapítja, jogos az USA igénye, hogy a NATO tagállamai a nemzeti jövedelemből két százalékot fordítsanak katonai kiadásra. Az Európai Unió gazdasági teljesítménye nagyságrendileg megfelel az USA teljesítményének, ugyanakkor az unió összkatonai kiadása az amerikainak mintegy ötven százaléka, de hatékonyságban annak csak 15 százalékát éri el.
Számomra a könyv egyik legérdekesebb fejezete, amikor Sigmar Gabriel azt elemzi, hogy Németország az Európai Unió nettó nyertese. Javasolja, hogy Németország teljesítse az USA által követelt kétszázalékos katonai kiadást, de úgy, hogy az két részből tevődjön össze: másfél százalék legyen a hagyományos katonai kiadás, fél százalékot pedig fizessen be az Európai Unióba az ottani védelemre.
Gabriel újra azt a szófordulatot használja, amelyet 2018-ban a müncheni Wehrkunde biztonságpolitikai fórumon elmondott beszédében, hogy a vegetáriánus Európa a húszabálók – az USA, Kína, Oroszország – hálójában fekszik.
Néhány elemzése elgondolkodtató, így az, hogy az iraki háború nélkül nehezebben született volna meg az Iszlám Állam, kiemeli Bolton mai amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó felelősségét, és hangsúlyozza, hogy nem erősödött volna meg ennyire Irán sem.
Az Európai Unió eladósodott ugyan, ez a GDP 86 százaléka, de ugyanez az adat az USA esetében 108, Japán esetében pedig 235 százalék. A jövőben Európa stabilizációja Németországon múlik, Berlin nem válhat Weimarrá. Sigmar Gabriel kiemeli, hogy 8,6 millió ember van Németországban, akinek a nyugdíja kevesebb mint havi 814 euró, vagyis a szegénységi szint alatt él.
A könyv szerzője számára rokonszenves Macron francia elnök azon elképzelése, hogy meg kell tartani Európa gazdasági szuverenitását az USA ellenében is. Ugyanakkor nem ír arról a szerző, hogy ezt Macron német pénzen, francia vezetéssel képzeli el. Gabriel tétele, hogy a jövőben kétsebességes Európai Unió lesz, és az sincs kizárva, hogy az unió szétesik.
A könyv jó, izgalmas, sok olyan beszélgetés olvasható benne a világ vezető államférfijaival, amelyekhez az olvasó egyéb csatornákon nem jutna hozzá. Ugyanakkor a szerző nem hozza szóba, hogy az SPD-nek egy év alatt három elnöke volt, a harmadik, Nahles jelenleg a politikai túlélésért harcol, végül Gabriel egyetlen megjegyzést sem ír le az őt megbuktató Schulz-cal kapcsolatban…