A fegyverek sötét torkából az elmúlás ugat. A levegő száguldó acéllal van teli. Süvölt, sziszeg az ÁVH-s géppisztolyok magja; míg monoton kattog, vijjogva freccsen a hódító tankjainak kurta sorozata” – írta egy 21 éves fiatalember 1956 novemberében. Írásai megsárgult papíron egykori menyasszonya fiókjában lapultak évtizedekig. Írói szárnypróbálgatások, amelyek megpecsételték a halálos ítéletét.
Egy fiatalember megrázó történetét olvashatják, aki elég bátor volt ahhoz, hogy már kamaszfejjel szembenézzen és a saját eszközeivel szembeszálljon a legkegyetlenebb terrorral. Egy ifjú író történetét olvashatják, aki a szabadság csalóka reményének elvesztése pillanatában lelt rá a szerelemre. A szerelemre, amely soha nem teljesedhetett ki, hiszen a hatalom bitorlóinak vak dühe kioltotta életét, mielőtt családot alapíthatott volna. Menyasszonyát sem kímélte a megtorló gépezet, azonban a börtönévek megaláztatása eltörpült a valódi veszteség mellett: soha nem ment férjhez, egész életében gyászolta korán elvesztett szerelmét. A forradalom kevéssé ismert hősei közé tartoznak ők, akikre emlékeznünk kell, akiknek helytállása példát mutathat, erőt adhat számunkra is.
Tumbász Ákos 1935. április 9-én született értelmiségi családban, édesapja gimnáziumi magyartanár volt. A családi körben magába szívott klasszikus műveltség és tradicionális értékek arra predesztinálták őt, hogy eleve ellensége legyen annak a rendszernek, amelyet 1945 után irgalmat nem ismerő módon kényszerítettek rá a magyar társadalomra. Már gimnazistaként röpcédulákat gyártott, apró gúnyverseket fabrikált cukorkáspapírokra, mindez okot szolgáltatott a hatalomnak arra, hogy koncepciós perben tíz évre rácsok mögé zárják.
Letartóztatásának időpontja szimbolikus: Nagy Imre kormányra lépésének napján, 1953. július 4-én vették őrizetbe az alig 18 éves fiatalembert azzal a váddal, hogy országos összeesküvést szervezett és terrorcselekményt készített elő a népi demokrácia megdöntésének szándékával. Hiába az első Nagy Imre-kormány lazítása a mindennapi terroron, a koncepciós perek ideje korántsem járt le. Bár gimnáziumi tanulmányait idő előtt abba kellett hagynia, a börtönévek férfivá és gondolkodó emberré érlelték az ifjút: celláit többnyire a Grősz-per áldozataival osztotta meg, akiktől nemcsak emberséget tanulhatott, de tárgyi tudását is bővíthette.
A forradalom napjaiban jelentkezett a nemzetőrségnél, de mivel tűzharcba nem került, a barikádharcosokra mért klasszikus köztörvényes vádakat nem lehetett felhozni ellene, egyelőre nem üldözte őt a politikai rendőrség. Igyekezett normális kerékvágásba terelni életét. A forradalom napjaiban feltámadt remény elvesztése keserű ürességet hagyott ugyan maga után – amely érzést igyekezett is papírra vetni –, de a személyes szabadsága megmaradt.
Tumbász három év raboskodás után végre szabadlábon volt, és igyekezett mindent megtenni azért, hogy ez így is maradjon. Felkeresett egy ügyvédet, aki ígéretet tett arra, hogy elrendezi függőben lévő ügyeit, és nem kell visszamennie a börtönbe, azonban lépéseket mégsem tett ennek érdekében. Tumbász végül maga jelentkezett a Fővárosi Bíróságnál, ahol kapott egy ideiglenes szabadlábra-helyezési igazolást, és 1957 januárjában törvényességi óvást adott be korábbi ítélete ellen a Legfelsőbb Bírósághoz. Félbehagyott gimnáziumi tanulmányait is folytatni kívánta, szeretett volna leérettségizni, ezért keresett valakit, aki magánúton felkészíti a záróvizsgára.
Forró Marianna katolikus, mélyen hívő és vallását rendszeresen gyakorló ember volt, akit az ötvenes évek elején szintén elért a Rákosi-terror. Polgári származása és megingathatatlan istenhite miatt a rendszer számára eredendően ellenségnek minősült. 1956 novemberében Forró Marianna oktatni kezdett egy börtönviselt fiút kémiára, fizikára és algebrára, és a közös tanulásokból nagyon hamar gyengéd szerelem bontakozott ki: 1957. február 27-én Tumbász Ákos eljegyezte Mariannát. A jövő közös tervezgetése helyett azonban a bujkálás várt rájuk. Dacára a beadott törvényességi óvásnak 1957. március 1-jén Tumbász Ákost kereste a rendőrség édesanyja lakásán, hogy hátralevő büntetése kitöltésére visszaszállítsák a börtönbe. A fiú illegalitásba vonult.
Tumbász Ákos naivan hitt abban, hogy nem kell visszamennie a börtönbe, így eszébe sem jutott, hogy külföldre meneküljön. Még akkor sem kért segítséget a szökéshez, amikor Nyugatról illegálisan hazaérkezett régi rabtársa, Bartakovics József azzal a megbízatással, hogy egykori politikai elítélteket cikkek írására buzdítson. Ettől az időponttól Tumbász rendszeresen küldte írásait a Nyugaton megjelenő Nemzetőrnek.
Bartakovics Czermann Lajoson keresztül vette fel a kapcsolatot Tumbász Ákossal, aki szintén rabtársuk volt Várpalotán és Vácott. Czermann 1956 novemberében kapott egy hivatalos igazolást arról, hogy további intézkedésig szabadlábon maradhat, így megpróbált visszailleszkedni a civil életbe. Munkát vállalt, és megnősült, a családi életet azonban csak néhány röpke hónapig élvezhette. 1957. július 5-én őrizetbe vették hátralévő büntetésének kitöltésére. Letartóztatása előtt azonban még akaratán kívül elindított egy lavinát, amely többedmagával végül a bitófára juttatta.
Czermannt felkereste egy emigráns magyar, akivel korábban közösen dolgoztak egy munkatáborban. Azzal a megbízatással érkezett, hogy az ENSZ magyar ügyet tárgyaló bizottságának információkat gyűjtsön egykori politikai elítéltektől. F. Nagy Csaba, a küldönc valójában a Belügyminisztérium ügynöke volt, akit azzal a céllal építettek be a menekültek közé, hogy az emigráció vezető személyiségeinek közelébe férkőzve adatokat szerezzen.
A feladatot kiválóan teljesítette, és megbízása lehetőséget szolgáltatott arra is, hogy a belügy felügyeletével, de tulajdonképpen aktív beavatkozása nélkül kiépüljön egy „kémhálózat”, amelyre megfelelő pillanatban lecsapva meggyőzően lehet bizonyítani a hazáját eláruló ellenforradalmár képét. A politikai rendőrség tisztjei bíztak abban, hogy az ügynök „képes lesz magához húzni az ország területén működő több illegális kisebb szervezkedést, amelyről nincs tudomásunk”.
Az ügy valóban országos méretűre kerekedett. Gödöllőtől Pécsig találtak embereket, akiket valamilyen módon kompromittálni tudtak, ráadásul menet közben több beszervezett ávós ügynököt is felhasználtak a kivitelezésben. Használható bizonyíték a gyanúba sodort csoport ellen azonban nem született, hiszen egyik megkeresett személy sem volt hajlandó kémadatokat gyűjteni. A belügy egyre türelmetlenebb volt, F. Nagy Csabának lépnie kellett, így erőszakos fellépése arra késztette az egyik érintett volt politikai foglyot, Lukács Lászlót, hogy a tettek mezejére lépjen. Lukács egy decemberi este elhívta Tumbász Ákost Csepelre.
Nem közölte vele, pontosan mik a tervei, csak egy kis segítséget kért tőle. A fiú a Csepel Vas- és Fémművek bejárata előtt várakozott Lukácsra, amíg az elintézett valamit odabent. Aztán egy csomagot adott át a fiúnak azzal a kéréssel, hogy egy ideig őrizze azt meg. Tumbász Ákos nem tudta pontosan, mi van a csomagban. Néhány nap után Lukács jelentkezett nála, és elvitte a rejtélyes holmit F. Nagy Csabához, és úgy tüntette fel, mint hírszerzési szempontból fontos információkat tartalmazó dokumentumot.
A tárgyalás során végzetes bizonyítékként szolgáló híranyag nem volt más, mint a csepeli üzem belső használatú telefonkönyve. Bár a szocialista Magyarország ipari titkairól sokat nem árultak el az abban szereplő adatok – ezt a nyomozati szervek is tudták, hiszen engedélyezték az ügynöknek, hogy azt Nyugatra vigye –, a kirendelt szakértő, vagyis Lóránt Endre, a Kohó- és Gépipari Minisztérium pártitkára szerint mégis alkalmas volt arra, hogy kikövetkeztessék belőle a gyár szervezeti felépítését.
A koncepció kész volt, a letartóztatások és a kihallgatások rövid idő alatt megtörténtek. 1958. június 23-án már átadták a nyomozati iratokat a Budapesti Katonai Ügyészségnek. Kilenc gyanúsított ellen emeltek vádat, az ügyben szereplő ügynökök számára azonban legendát gyártottak, vagyis hivatalosan leválasztották ügyüket a Lukács László és társai elleni nyomozásról, és körözési parancsot adtak ki ellenük. Kivonásuk alibije a szökés volt.
A Budapesti Katonai Bíróság 1958. szeptember 30-án és október 1-jén tárgyalta az ügyüket Csohány László hadbíró százados vezetésével. Lukács Lászlót mint a per elsőrendű vádlottját halálra, Czermann Lajost és Tumbász Ákost életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. Tumbászra szervezkedésben való tevékeny részvételért és bűnsegédi minőségben elkövetett hűtlenség miatt szabták ki a büntetést. Forró Mariannára két év letöltendő szabadságvesztést mértek.
A Legfelsőbb Bíróság – Sömjén György őrnagy elnökletével – elutasította a fellebbezéseket, illetve egészen pontosan az ügyvédek visszavonták az enyhítésért beadott kérvényeiket, az ügyész pedig elfogadta az elsőfokú ítéletet – bár eredetileg halált kért Tumbászra –, így az elsőfokú ítélet 1959. január 7-én jogerőre emelkedett. Lukács Lászlót 1959. január 13-án kivégezték. A fiatal pár elszakadt egymástól, de azzal a hittel vonultak a celláik falai közé, hogy a távoli jövő még közös boldogságot tartogathat számukra.
Forró Marianna egészen szabadulásáig nem is tudta, hogy ez a reménysugár milyen hamar kialudt. A forradalom leverése utáni vérszomjas bosszú elérte a vőlegényét is. A legfőbb ügyész, Szénási Géza nem tartotta megfelelőnek a jogerős bírósági döntést, túlságosan enyhének ítélte meg azt, és 1959. március 25-én törvényességi óvást nyújtott be ellene.
A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma még ugyanezen a napon – az alapos megfontolásnak még a látszatát is kerülve – a jogerős ítéletet megváltoztatta, és Tumbász Ákost, valamint Czermann Lajost halálra ítélte. Az ítéletet a Kozmai utcai börtön vesztőhelyén 1959. március 28-án végrehajtották. Tumbász Ákos 24 éves volt.
Tumbász Ákos halála még a hatalom logikájából nézve is alig értelmezhető. A forradalom emlékezetének bemocskolása, a névtelen pesti srácok köztörvényes bűnözővé, csőcselékké való aljasítása lehetett az egyetlen indíték, amiért érdemes volt ekkora energiát fordítani a fiú kompromittálására. A Nyugatról érkezett felkérés remek lehetőséget teremtett az állambiztonságnak arra, hogy lejárassa a társadalom előtt a magyar politikai emigrációt, előre érvénytelenítse az ENSZ különbizottságának jelentését, mindeközben pedig – a sztálinista idők szellemét idézve – lerántsa a leplet egy nemzetközi összeesküvésről, amely a népi demokrácia létét veszélyezteti, de ezzel egy kalap alatt bosszút is álljon a forradalom néhány névtelen hősén.
Gondosan ügyelve arra, hogy a névtelenség meg is maradjon, hiszen minél kevesebb a hős és a mártír, annál nehezebb a forradalmi emlékezet életben tartása. A nyomozati iratokból nem tudjuk kiolvasni, hogy mekkora szerepe volt a halálos ítélet meghozatalában Tumbász költői vénájának, de semmiképpen nem szolgált volna előnyére a kádári hatalomnak, ha az amúgy is súlyos legitimációs problémával küzdő vezetés ellen – ráadásul éppen a véres hatalomátvétel időszakát megjelenítő – szuggesztív hatást gyakorló írások látnak napvilágot. Pedig születőben volt egy regény, ötvenhat regénye.
Tumbász Ákos nem volt istenáldotta költőzseni, mint Petőfi Sándor, de az 1956-os forradalom és szabadságharc ismert arcává válhatott volna, azzá, aki meg- és átörökíti a pillanatnyi boldogságot és a lesújtó kiábrándultságot. Ahogy az 1848-as szabadságharcot Petőfi verseiből és Jókai regényeiből ismerjük igazán, és ezeknek az alkotásoknak köszönhetjük, hogy nemzedékeken keresztül őrizni tudjuk őseink szabadságszeretetének tüzét, így válhatott volna akár Tumbász készülő műve az 1956-os forradalom emlékezetévé.
1849 után megszülethetett A kőszívű ember fiai, 1956 után azonban ellehetetlenítették az irodalmi alkotások megjelenését, nemcsak megfélemlítéssel és cenzúrával, de adott esetben gyilkossággal is. A forradalmárok arc nélküli tömeggé váltak az elhallgattatás éveiben, így a mi kötelességünk emlékezni és emlékeztetni rájuk. Tumbász Ákos sorait idézve: „Ők már nem élnek, csupán az emlékük. Az viszont örök lesz, ezt is megígérjük.”
A szerző történész