A kis Tócó vizének hatalmas medrét mutogatom a hollandi tudósnak. Érdekes geológiai kép. A hatalmas folyómeder alatt búvik alá a városi futóhomok a vastag lősztakarónak. A löszt kemencetapasztani hordják, a fenekét agyagból verik, úgy sül jó foszlós kenyér benne. A vízmeder partján történelem előtti szép kerek halmok gyönyörű rendben ülnek egymás mellett. Ezek a dombok szolgáltak települőhelyül azoknak a népeknek, melyek a történelem előtti Debrecen népei voltak. A lakhatás első feltétele volt mindig a víz. A bőven termő löszplatón vakítóan fénylenek a kis, rendes tanyák. Tisztaságot hirdeti mindenik. ,,Olyan tiszta kis tanyák, akár csak Hollandiában” – jegyzi meg látható örömmel a hollandus. A tanyák mellett téli takarmány.
A föld népe dolgozik. Töri a rögöt, hiszen szántani nem lehet. Nem vár tovább. Tart a fagytól. Hasítja az érckemény földet. Vet, pedig azt sem tudja: arat-e jövőre. ,,Ilyen a paraszt nálunk is és mindenütt – szól ismét a hollandus. – Ő nem forradalmaskodik, dolgozik. Ebben van a nemzet ereje nálunk is és úgy látom: Önöknél is.”
Közben érdeklődik a birtokmegoszlás felől. „Itt kis- és középbirtok van. A régi debreceni polgárok fejlett szociális érzékére vall, hogy egész 1854-ig senki 90 holdnál nagyobb birtokot nem vehetett, ha zsákkal állt a pénze is.” Ezért volt a város gazdag, lakosai megelégedettek. Ami pár nagybirtok van, csak azóta történt gazdasági eltolódásra vall. A hollandi érdeklődése egyre nő. A Cuca szélen a kettős eke nagy darabokban szaggatja fel a kemény földet. Hiába engedik rá a hengert, nem töri meg, pedig egy zsák búza van a hengeren és két fiú ül rajta. A rögbe vetett mag pedig sohasem kél ki. Két jól fejlett fiatal parasztfiú nagy fejszével, teljes erejével töri a rögöt. Nekigyürkőznek, izzadnak erősen a vénasszonyok nyara hevétől. ,,Így segít magán a magyar paraszt, szembeszáll a nagy természettel, hogy munkájának gyümölcsét lássa” – figyelmeztetem. ,,Νο, ilyet még sohasem láttam” – feleli külföldi útitársam.
A nagy, százméter széles, öreg Máté úton, mely maga is látványosság, apró csoportokba szaggatva sétálnak a marhák hazafelé. Elől egy magyarjuh-csoportra akadunk. A juhász jön előtte, vezeti a kiéhezett nyájat.
A sodrószarvú, nagybundájú fekete és fehér juhok érdekes képet nyújtanak. „Ezek Ázsia széléről valók. A Kaukázusban vadon is élnek” – ragadja meg a szót a hollandi. ,,Már hogy az ősapái élhettek olt, mert ezeket a Hortobágy szülte és nevelte s még egy ilyen nyár el is temeti” – világosítom fel. Utána a szilaj marhák jönnek. Félnek az embertől, félnek a kocsitól. Kikerülik, megugranak előle. Borzasok, bágyadtak szegények. Hogyne, hiszen már májusban leégett előlük a legelő. Azóta avaron tengődnek. A Hortobágyra ilyen magyar fajta jószág való, mely ,,az éhséget és fáradságot; hideget, meleget nemesen tűri” – mint ahogy Bölcs Leo görög császár honfoglaló őseinkről már ezer éve megírta.
Se vége, se hossza a hazatérő jószágnak. Búsan bandukolnak, nincs kedvük legelni. Valami jobb legelőre vágynak. A tanyák ritkulnak. Csak az olykor feltűnő délibáb csoportosítja egy időre össze. ,,Ni az falu! Hogy hívják, hol van a térképen? – kérdi kíváncsian. ,,Csak lassan. Erős tévedés. Az egymás mögött fekvő tanyákat hozta elénk a délibáb.” „Ott meg tó van, miféle tó?” – kérdé ismét. ,,Αz is csalódás: a délibáb csinálja a vizet. Az idén csak a kutak fenekén van víz, de ott se sok.” Végre kiérünk a végtelen pusztára. Nincs egy fa, egy bokor, csak pirosra sült ritka alacsony fű jelzi, hogy itt valamikor jobb világ lehetett. ,,Εz a puszta. Látja ott azokat a különböző alakú fehér foltokat? Az a szíksóval telített föld. Ott nem terem fű. Most nincs rajta víz sem. Még a szíksó sem virít most ki hajnalonként, hogy zsíros szóda helyett felhasználhatnánk s ezzel is javítanánk a valutát.”
Ez a föld keményebb, mint a világváros aszfaltja. A könnyű kocsi, mint a golyó, görög. Az út tényleg jobb, mint a városban. Emitt, ahol a nyáj legel, egy őstemető. Közelben népek tanyáztak. Háború, kolera elpusztította a falut. A temetőben sem maradt nyugta a csendesen nyugovóknak. Sírdombjaikat feldúlták kegyetlen kezek, temetési díszüket megmentette a tudománynak a városi múzeum. Bár szegények voltak, halottaik szemére pénzt tettek, hogy könnyebben átjuthassanak a túlvilágra. Útravalónak egy jó bögre ételt tettek lábuk fejéhez. Olcsó ékszereiket, a gyöngyöket karjukra, bokájukra csavarták. A pénzt és bögrét, gyöngyöt megtalálták, a kosztot megette a halott elől az idő. A hollandus meghatottan áll e temetők felett. Csak ennyit mond: ,,Népek keletkeznek, népek pusztulnak el.” Az őszi napfény szokatlan hévvel tűz le. A hortobágyi meteorológia állomás 767 millimétert mutat, a hőmérő 21 Celsiust, holott az éjjel + 2,2 Celsiusra szállt le. Délután egy óra van. Egy felhőfoszlány sincs az égen, az eső- és nedvességmérő alacsony. Nincs még kilátás sem esőre. A jövő még bizonytalanabb a kétségbeejtő jelennél.
(Ecsedi István: Hortobágyi életképek, 1927)