Professzor úr, aki el akarta olvasni a könyvet, az eddig is hozzájuthatott, mégpedig 1300 oldalnyi felvilágosító jegyzet nélkül.
– A Mein Kampf hozzáférhetőségéről pontos adataink vannak: a náci párt, az NSDAP kiadója, az Eher Verlag a Német Birodalomban 1925–1945 között 12,4 millió példányban jelentette meg. További húsz országban napjainkig több százezres példányszámot ért el. A második világháború után az NSZK-ban betiltották a kiadását, de az antikváriumokban szabadon árusíthatták. A könyv 1933-tól „világ körüli útra indult”. A német illetékesek főleg az angol és amerikai fordításra figyeltek, mivel e két nagyhatalom döntő jelentőségű volt Hitler számára, aki attól tartott, hogy szembeszállhatnak európai expanziós terveivel. Az adott országokra vonatkozó kényesebb fejezetek fordítását a kiadó nem engedélyezte, így számos ország olvasói voltaképpen csonkított fordítást kaptak.
– Hitlert a gyorsan elvetélt 1923. novemberi müncheni puccsért öt év fogházra ítélték, de csak alig több, mint nyolc hónapot ült le Landsbergben, amely inkább szanatóriumhoz hasonlított. Ott írta fő műve első kötetét. Milyen fogadtatást kapott, amikor 1925 nyarán megjelent?
– Sokan várták, mert politikai szenzációnak harangozták be, de például a weimari köztársaság tekintélyes német és bajor újságjai szó nélkül hagyták. Az Eher Kiadó egyik reklámjában később azt írta, hogy „a rendszer sajtója agyonhallgatta”. Meglepő módon még a nemzetiszocialista Völkischer Beobachter is visszafogottan reagált. Érthetetlen módon a reklámdob sem volt sokkal hangosabb, mint az NSDAP szokásos publikációi esetében. A Mein Kampf első kötete 1925 júliusában – beharangozásához képest egyéves késéssel – került ki a nyomdából, kezdetben tízezer példányban. A weimari köztársaság politikai erői beállítottságuknak megfelelően viszonyultak a könyv megjelenéséhez: kritika és lelkesedés váltogatta egymást. 1926 végén a Mein Kampf második kötetének kiadása alig keltett visszhangot, amit a csökkenő értékesítési adatok is jeleztek.
– Kik olvasták a kor meghatározó történelmi személyiségei közül? Voltak-e olyanok, akik azonnal látták a veszélyességét?
– A második világháború előtt, majd később a világ sorsát kezükben tartó államférfiaknak cenzúrázatlan verziók álltak rendelkezésükre. Pontosan tisztában voltak Hitler szándékaival. Sztálin már korán kézhez kapta a könyvet, és sohasem kételkedett abban, hogy Hitler komolyan gondolja a benne leírtakat, ezért külpolitikájában a nyugati demokráciákhoz közeledett, útja a későbbiekben mégis a zseniális és szörnyű manőverhez, az 1939. augusztusi német–szovjet megnemtámadási egyezményhez vezetett. Roosevelt elnök 1933-ban szintén olvasta a Mein Kampfot, ráadásul eredetiben, hiszen folyékonyan beszélt németül. A későbbi – hiányos – amerikai fordításba beleírta: „Ez a megtisztított fordítás teljesen hamis képet ad arról, amit Hitler mond. A német eredeti egészen másként néz ki.” Eugenio Pacelli németországi nuncius – a későbbi XII. Piusz pápa, aki szintén jól tudott németül – 1934-ben olvasta a könyvet, és sokkolta annak tartalma. De csak halk kritikát fogalmazott meg a nemzetiszocializmus zsidóellenessége miatt. Dávid Ben-Gúrión, Izrael állam későbbi építőmestere 1934-ben így vélekedett a Mein Kampfról: „Hitler politikája az egész zsidóságot veszélybe sodorja.” Ezért a náci fenyegetésben a zsidók államteremtésre irányuló törekvésének megerősítését látta. Winston Churchill volt az egyedüli, aki teljes mélységében megértette a könyv szövegét: „A hitvallás és háború új Koránja volt: beképzelt, bőbeszédű és formátlan, de küldetéstudattól áthatva.” Felismerte Hitler vonzódását a totalitarizmushoz, a fajvédelemhez, az emberek megvetéséhez. Az emberi jogok tagadása meggyőzte őt arról, hogy vele semmiféle kapcsolatot nem lehet ápolni. Hitler ugyanis az 1930-as években az angolok behálózására törekedett, és politikájának többen felültek.
– Ez a valaha legnagyobb példányszámban megjelent német nyelvű könyv, amelyet Hitler egyebek közt azzal a céllal írt, hogy megteremtse anyagi függetlenségét. Ez busásan bejött neki.
– Igen, a Mein Kampf megírásának fontos motivációi közé tartozott a saját jövedelem biztosítása. A hadseregtől való 1920. március 31-i elbocsájtása után Hitler nem rendelkezett rendszeres jövedelemmel. 1921 első felében írt a Völkischer Beobachter pártlapba: A. H. szignóval kereken negyven cikke jelent meg, amelyekért tisztes honorárium járt. A korai 1920-as években főleg vendégelőadói díjazásból, valójában azonban a jobb müncheni társaság tehetős szimpatizánsainak adományaiból élt, akik politizáló szórakoztatóként hívták meg szalonjaikba. A pénzadományoktól való függés nem tetszett Hitlernek. Landsbergi fogsága alatt lehetősége nyílt egy jól eladható könyv megírására. Néhány év múlva bizalmasa, Julius Schaub árulta el, hogy Hitler a Mein Kampfot csak „pénzszerzési propagandairatnak” szánta. Hasonlóan vélekedett Gottfried Feder, legfontosabb politikai támogatója is: „Hitlernek dolgoznia kell, írnia, hogy pénzt csináljon”, mivel adóssága volt. A Mein Kampfból származó bevétele jelentősen meghaladta a 12 millió birodalmi márkát. Még nagyobb bevétele – minimum ötvenmillió márka – volt az arcképével nyomtatott bélyegekből, a személyiségjogok használatából. Azonkívül ő és meghatalmazottai: Martin Bormann és főadjutánsa, Julius Schaub fértek hozzá a német gazdaság Adolf Hitler-adományához (Adolf Hitler Spende), ahhoz a különadóhoz, amelybe évente a legtöbb vállalkozó bértömegének fél százaléka került, s ahova 1945-ig irdatlan összeg, 700 millió márka folyt be. Az összeg Hitler és a meghatalmazottak szabad rendelkezésére állt.
– Professzor úr, kérem, foglalja össze röviden a Mein Kampf lényegét!
– Az 1925-ben megjelent első kötet zömmel életrajzi, ezért később a külföldi kiadók is hátrébb sorolták megjelenését, hiszen inkább Hitler politikai krédója érdekelte őket. A Beszámoló című első részben a szülői házban töltött éveket írja le, majd bécsi tartózkodása és ottani általános politikai megfigyelései következnek: főleg a szociáldemokrata párt tevékenységének megismerése és értékelése, illetve a zsidóság szerepe és összefonódásuk a szociáldemokrata mozgalommal. A világháború című fejezetben kifejtette, hogy a háború elkerülhetetlen volt, és nem Ausztria sorsáról volt szó, hanem a német népéről. Ő pedig nem akart a Habsburg-monarchiáért küzdeni, de a Német Birodalomért akár hajlandó lett volna meghalni. E részben fejtette ki elképzeléseit propagandája elveiről, írta le frontélményeit. A háború után katonai elöljárója parancsára kapcsolódott be a Német Munkáspárt tevékenységébe, majd alakította át 1920 februárjában Nemzetiszocialista Német Munkáspárttá. A nemzetiszocialista mozgalomról szóló második kötet 15 fejezete részletesen tárgyalja a világnézet és párt, az állam és állampolgárság, a népi állameszme, a rohamcsapatok, az SA jelentőségét. A keleti tájékozódás és keleti politika fejezetben egyértelműen kifejtette, hogy „ha Európában új területről és új termőföldről beszélünk, akkor csak Oroszország és az azt környező államok felé tekinthetünk”.
– A bírálók szerint az első kötet számos valótlanságot tartalmaz. Mondana erre néhány példát?
– Hitler olyan élettörténetet talált ki, amely politikailag hasznos volt számára. Eközben nem a kisebb hibák érdekesek, hanem a tudatos hamisítás. A városi és vidéki munkásság érdekében kifejtett politikusi tevékenységének hihetővé tétele érdekében azokat az egyszerű viszonyokat hangsúlyozta, amelyek között fiatalkorát töltötte. Anyagi helyzetét is súlyosabbnak láttatta, mint az valójában volt, nem a keserű szegénység volt az osztályrésze. Élte világát, rendszeresen járt operába és kávéházba. Ezután jött a hajléktalanlétbe való alámerülés, amelyből levelezőlap-festői tevékenységével kászálódott ki. Háborús élményeinek leírása is zömében a fantázia szüleménye. Heroizálta „tűzkeresztségét”, csak egyetlen rohamban vett részt, majd átkérte magát küldöncnek. Egyetlen szót sem vesztegetett az 1918. augusztus 4-én kapott első osztályú Vaskereszt kitüntetésére, amelyet állítólag gyakrabban osztogattak a front mögötti törzseknél, mint elöl, a lövészárokban. „Óvatossága nagyobb volt, mint becsvágya” – írta róla egyik katonatársa. Ráadásul a kitüntetés felterjesztője egy zsidó tartalékos hadnagy volt; később ezzel sem szeretett volna dicsekedni.
– A keleti élettérnél is gyakrabban történik utalás a könyvben Hitler zsidógyűlöletére. Sejthette-e valaki mondjuk 1933 elején, hogy a nácik eljutnak a „végső megoldáshoz”?
– Az antiszemitizmus Hitler világnézetének magva volt, amely 1919 tavaszán kezdődött a müncheni tanácsköztársaság és jobboldali barátai hatására. 1933 után – a szervezett munkásmozgalom szétzúzását követően – a nemzetiszocialisták a „zsidókérdés” felé fordultak, és a félmillió német zsidó, a lakosság 0,8 százaléka, „nemkívánatos” lett Németországban. 1933-ban még nem lehetett látni, hogy eljutnak a „végső megoldásig”. Erre csak a második világháború alatt került sor. A németországi zsidók 1939 elejétől 1941 októberéig úgynevezett kivándorlási illeték fejében még elhagyhatták az országot; ezzel a lehetőséggel 300 ezren éltek. 1940 júniusában felmerült a Madagaszkár-terv, amely szerint Európa „zsidómentesítése” érdekében négymillió zsidót a francia trópusi gyarmatra telepítenének, amelyet Franciaország átadna Németországnak. Göring utasítására 1942. január 20-án Heydrich vezetésével összeült a Wannsee-konferencia a „zsidókérdés végleges rendezésének” koordinálására. A holokauszt nem hirtelen kezdődött, hanem fokozatosan fejlődött ki a náci rendszer bürokratikus és pártszerveinek korántsem egységes, sőt részben ellentmondásos zsidópolitikájából. Intenzitása a háború alatt egyre nőtt.
– Hitler zsidó- és bolsevizmusellenessége jól ismert. Ám ön a Rubiconban megjelent írásában keresztényellenességről is szól, sőt egyenesen azt állítja, hogy a zsidók megsemmisítése után a keresztények következtek volna.
– Heinrich August Winkler Németország modern történetét taglaló munkájában új információként kifejti, hogy Hitler háború utáni célja a kereszténység végleges meghaladása volt. Ez volt Hitler „titka” és megvalósulatlan célja, nem csupán a zsidók megsemmisítése. A főhadiszállásán feljegyzett monológjainak visszatérő témája a zsidóság történeti szerepe. Hitler szerint a kereszténység mindent elpusztító bolsevizmus volt. Pál az őskereszténységgel forradalmasította Róma csőcselékét ugyanúgy, mint később ez Oroszországban történt. A kereszténység ezer évvel késleltette a germán világ felvirágzását. Ezért a „végső győzelem” után szándéka szerint példátlan méretű kulturális forradalom következett volna, amelynek célja a közel kétezer évvel korábban indult hibás történelmi folyamat korrigálása. Hitler nem állt volna meg a zsidóság kiirtása után, s a kereszténységre is sor került volna.
– Milliók kiirtása, a második világháború áldozatai és a mérhetetlen szenvedés ellenére mégis létezik Hitler-mítosz. A napokban kell döntenie a német alkotmánybíróságnak arról, engedélyezi-e egy német szélsőjobboldali, neonáci párt működését. Mivel magyarázható ez?
– Feltehetően azzal, hogy a Hitler-kép 1945 után az NSZK-ban többszörös változáson ment keresztül. A németek kezdetben a nácizmus bűneiért egyedül Hitlert hibáztatták. 1959-ig démonizálták és bűnbaknak kiáltották ki Hitlert, de a hidegháború és az újjáépítés érdekében rövidesen fel kellett hagyni ezzel. Fő műve, külföldön a „nácik bibliájaként” aposztrofált könyve nem jelenhetett meg az NSZK-ban. Eközben azonban a múlt nem akar elmúlni, s máig nagy nemzeti probléma a vele való megbirkózás. Az NDK-ban viszont kijelentették, hogy „ők a jobbik Németország”, ahol a Hitler-ellenes ellenállók élnek. Így a náci múlt náluk egyáltalán nem lett „kihordva”.
– Van-e egyáltalán értelme, hogy ennyit foglalkozzunk Hitlerrel?
– A huszadik század gyilkos politikusgarnitúrájában Hitler a civilizációs korszaktörés szimbolikus figurája. Kevés múlt századi politikai vezető volt népe körében annyira népszerű, mint Adolf Hitler az 1933-as hatalomátvételt követő évtizedben. A személye iránti lelkesedés nemcsak azokat hatotta át, akik nácinak gondolták magukat, hanem olyanokat is, akik kritikusan szemlélték a rendszert. Személyes népszerűsége és a karizmájába vetett hit elősegítette, hogy 12 évig hatalmon maradhasson. A rendszer folyamatosan jelentős népi támogatással számolhatott. Politikai, erkölcsi és katonai kudarca végén azonban még saját népe elpusztításától sem riadt vissza. „Vele éltél, vele halsz” – szuggerálta a goebbelsi propaganda az összezavarodott tömegeknek. „Ne féljünk Hitlertől! Ha már egyszer megközelítjük, leleplezhetjük” – írja Guido Knopp könyvében. Ahhoz, hogy el tudjuk felejteni, először meg kell érteni. Minél távolabbra menekülünk tőle, annál makacsabbul ragaszkodik hozzánk. Tehát meg kell ismerni. Megismerni a korabeli német viszonyokat a versailles-i békeszerződés után, a weimari köztársaság alkotmányosan beépített gyengeségeit, más nagyhatalmi törekvéseket és hatásukat a nemzetközi kapcsolatokra a két világháború között, a külföld felelősségét mozgalma tolerálásában, a gazdasági válság németországi hatásait, pártja és személyes törekvéseit és taktikáját a hatalom megszerzése érdekében. Meg kell ismernünk Hitlert: dokumentumokkal, objektív elemzésekkel. Ez nem jelenti nézeteinek rehabilitálását, csupán megismerését. A történeti kutatásnak szabad légkörre és gondolati bátorságra van szüksége, nem korlátozhatják hetven év után is tabuk és sérelmek. S akkor majd nem félünk Hitlertől.