A szponzoroknak kiszolgáltatott kutatók egy része bármi áron eredményt produkál, de olyanok is akadnak, akik dúskálnak a javakban, mégis a tilosban járnak. Némileg érthető, hiszen a tudományos életet is uralja a versenyszellem. Minél több idézettséget hozó folyóiratban minél többször publikálj, mert akkor könnyebben kapsz támogatást, gyorsan jön a világhír, két kézzel kapnak utánad a konferenciaszervezők – ez a versengés időnként a kutatási eredmények meghamisításához vezet.
A Magyar Tudomány című havilap a dél-koreai Hvang Vuszuk példáját vette elő. A Szöuli Nemzeti Egyetem ünnepelt és pénzzel bőségesen kitömött biotechnológia-professzora 2006-ban megbukott, mert beigazolódtak az ellene csalás és kutatási vétség miatt emelt vádak. 2004-ben és 2005-ben a Science-ben megjelent publikációban valótlanul emberi őssejtek sikeres klónozásáról számolt be. Az utólagos szakmai ellenőrzés számos hamisítást talált, így a közleményeket visszavonta a Science, Hvangot pedig elbocsátották egyetemi állásából. A botrányt elemző szakértők egy része a cikkeket közlő Science-re hárította a felelősséget.
A lap ezért saját bizottság felállítása mellett döntött, a vizsgálat eredményeként szigorították a lektorálási folyamatot: ettől kezdve jóval több figyelmet szenteltek a kiemelt társadalmi fontosságú (például a klímaváltozással vagy az emberi egészséggel kapcsolatos) publikációknak, illetve azokra a cikkeknek is, amelyek komolyabb pénzügyi haszonszerzés lehetőségével kecsegtetnek.
A világ másik vezető tudományos folyóirata, a Nature sem mentes a botrányoktól. A lapban 2014 elején japán kutatók arról számoltak be, hogy eljárásukkal egerek véréből embrionális őssejtekhez hasonló, úgynevezett pluripotens őssejteket állítanak elő. Mivel kétségek merültek fel az eredmények hitelességével kapcsolatban, kutakodni kezdtek, hamar megállapítva, hogy a kutatás vezető szerzője meghamisította az adatok egy részét. A két tanulmány egyik társszerzője, Szaszai Josiki öngyilkos lett.
Százéves csalás vádja alól tisztázták szakemberek 2016-ban Arthur Conan Doyle írót, akiről sokáig úgy gondolták, részese volt a huszadik század egyik legnagyobb tudományos átverésének, a piltdowni ember később egyértelműen csalásnak bizonyuló felfedezésének. 1912. december 18-án a lapok világszerte címoldalon tálalták a szenzációs sztorit, miszerint megtalálták az ember és a majom közötti hiányzó láncszemet – írta meg 2016-ban az origo.hu –, amely bizonyítja Charles Darwin evolúciós elméletét.
A brit földrajzi társaság londoni tanácskozásán be is mutatták az emberi koponyát és a majomszerű állkapocscsontot a fogakkal, az előembernek pedig az Eoanthropus dawsoni nevet adták felfedezője, Charles Dawson után, aki állítása szerint a sussexi Piltdownban találta egy sódergödörben. A „Dawn man” pedig csaknem harminc évre elfogadott tagja lett az emberfélék családjának.
Az 1916-ban elhunyt amatőr régész felfedezését az 1940-es évek második felében kezdték komolyan megkérdőjelezni, 1953-ban pedig egyértelműen megcáfolták, bizonyítva, hogy a koponya középkori embertől, az állkapocscsont pedig orangutántól származik. A szakértők szerint az átverés a leletekkel előálló Charles Dawson műve volt. Korábban sok embert meggyanúsítottak a hamisítással, köztük a Sherlock Holmes-regényeknek a lelőhely közelében élő és spirituális nézetei miatt a tudósok által gyakran gúnyolt szerzőjét. A vádak szerint Arthur Conan Doyle bosszúból akarta megtéveszteni a tudósokat. Nem ő volt.
Máig ható jelentőségű Stanley Milgram amerikai pszichológus esete, aki a Journal of Abnormal and Social Psychology folyóiratban 1963-ban megjelent cikkében a hatalommal szembeni engedelmességet vizsgálta. A Yale Egyetemen 1961–62-ben folytatott kísérleteiben azt találta, hogy az emberek többsége nem riad vissza a kínzástól és a gyilkosságtól sem. (Ha egy kérdésre rossz válasz érkezett, áramütést kapott a tévesztő, aki valójában színész volt, és csak eljátszotta, hogy az életéért könyörög.) Az utólagos elemzés kiderítette – erről idén nyáron számolt be a hazai sajtó –, hogy szándékosan publikáltak valótlan adatokat.
Milgramék szerint az emberek java bármeddig elmegy társai kínzásában, valójában a résztvevők kétharmada nem lépett át bizonyos határt. Egy másik amerikai pszichológus, Philip Zimbardo is sáros. Az ő nevéhez kötődő, jól ismert 1971-es kísérletet a Stanford Egyetemen végezték diákok bevonásával. A diákok egyik fele rab lett, másik fele börtönőr. A pszichológiakönyvekből tudjuk, hogy a börtönőrök kegyetlenkedni kezdtek, a rabok pedig az idegösszeomlás jeleit mutatták. Utólag kiderült, hogy a részvevőknek megmondták, hogyan viselkedjenek, különben a kísérlet nem működik.
Az ilyen publikációk ellen a tudományos élet a peer review, azaz a kollegiális lektorálás intézményével védekezik. A kutatási eredményeket a terület szakértői vizsgálják át, akik eldöntik, hogy a tanulmány publikálható-e, esetleg át kell dolgozni, vagy mehet a kukába. Ám ez sem hoz mindig eredményt, ahogy az Kakuk Péternek a Magyar Tudomány című lapban megjelent tanulmányából kiderült. A Journal of Enzyme Inhibition and Medicinal Chemistry nevű, nemzetközileg is elismert folyóirat főszerkesztője, Claudiu Supuran az egyik tanulmány kapcsán furcsa dologra bukkant.
Az egyébként színvonalasnak tűnő munkára 24 órán belül megérkeztek a szakmai lektorok által visszaküldött értékelő vélemények. Supuran levélben kérdezte meg a szerzőt, hogy szerinte mivel magyarázható ez a rendkívüli sebesség. Meglepődött a válaszon: a szerző elismerte, hogy a publikálni kívánt tanulmányaihoz számos szakmai lektori anyagot ő maga készített. Egyszerű dolga volt: sok rangos kiadó és folyóirat a tudományos cikkek kezelését szinte kizárólag elektronikusan intézi.
A szerkesztők általában megkérdezik, felkérik a cikket beküldő szerzőt, amennyiben tud, esetleg ajánljon a tanulmány szakterületén otthonosan mozgó, szakmailag elismert potenciális lektorokat. A szerző élt ezzel a lehetőséggel, de hamis identitású e-maileket hozott létre sokszor ismert kutatók nevét felhasználva, így a lektorálásra felkérő levelek hozzá vagy közeli kollégáihoz érkeztek be. A csalás 2012-es kiderülését követően 28 cikket vontak vissza, egy szerkesztő pedig lemondott.
„A tudományos publikáció válságban van. A kutató kötelessége, hogy eredményeit szakmája megfelelő fórumain közzétegye. Ezzel, úgy vélem, mindenki egyetért, de ha továbbgondoljuk, akkor súlyos kérdésekbe ütközünk. A nagy kiadók szemérmetlenül növelik profitjukat, és sokszor kétszer is fizetünk nekik, egyszer mint szerzők, egyszer mint olvasók” – hangoztatta a Magyar Tudományos Akadémia májusi közgyűlésén Lovász László elnök, aki elismerte, a jelenlegi válságot nagymértékben maguk a kutatók okozzák.
Egy előléptetésnél, pályázatnál kényelmesebb a munka tartalmának megismerése és megítélése helyett a cikket megjelentető folyóirat impaktfaktorát megnézni. Így aztán a magas presztízsű folyóiratokban való közlésért sokat kell költeni, és a szerzők mindent meg is tesznek, hogy ezt az árat ki tudják fizetni. Ez a helyzet nem fog egyik évről a másikra megváltozni, de fokozatosan segíteni kell azt, hogy az értékelések, bírálatok inkább a tartalomra koncentráljanak, mint a formai jegyekre.
Az első olyan intézményt 1992-ben hozták létre, mely kifejezetten a kutatási csalások megelőzésével, kezelésével, számon tartásával és a jelentett ügyek kivizsgálásával foglalkozik. Ez a Kutatásintegritás Hivatala (ORI – Office of Research Integrity) nevet viseli az Egyesült Államokban. Évente körülbelül száz-kétszáz esetben bizonyosodik be a kutatási csalás, ami az ország méretéhez és kutatói számához viszonyítva megnyugtatóan alacsony szám.
Magyar kutatók, egyetemi emberek trükközésére ritkán derül fény – és arra nagyon kevés a példa, hogy valaki tudatosan hamisított volna. Az elmúlt években a magyar történettudomány talán legellentmondásosabb személyiségének, Thaly Kálmánnak (1839–1909) a nevét emlegették – bizonyítva, hogy nem csak a természettudósok járnak tilosban. Thaly már 25 évesen az Akadémia levelező tagja, rengeteg könyvet és tanulmányt írt, és számos kuruc kori levelet talált, amelyek egy részéről a XX. század elején kiderült, hogy saját műveit közölte kuruc kori versként. Az azonban csak a 2000. év környékén vetődött fel, hogy történelmi forrásokat is hamisíthatott. A Zrínyi Miklósnak tulajdonított úgynevezett nádori levélről a 2014-ben elhunyt R. Várkonyi Ágnes történész kimutatta: olyan részleteket tartalmaz, és úgy van megírva, hogy az nem jellemző Zrínyire. (A levelet Thaly Kálmán „találta”.) Láng Benedek, a Műegyetem professzora tavaly arról beszélt lapunknak, hogy a levél több különböző Zrínyi-szövegből „összefércelt” munka. Lehet, hogy Thaly alkotása.