Az első világűrbe juttatott űreszköz a szovjet Szputnyik–1 műhold volt: 1957. október 4-én állították pályára Bajkonurból, alacsony pályája miatt három hónap múltán megsemmisült a légkörben. Az 1957. november elején indított Szputnyik–2 belsejében egy konstrukciós hiba miatt a hőmérséklet elérte a 40 Celsius-fokot, így a feltételezések szerint Lajka kutya, az „űrutas” csak négy-öt órát élhetett benne. A műhold 162 nappal a start után belépett a Föld légkörébe, és elégett.
Ettől kezdve évről évre egyre több rakétát indítottak útnak – van, amelyik űrhajóst vitt fel, van, amelyik csupán műholdat. A feleslegessé vált űreszközöket – feltéve, ha maradt üzemanyag, és a kommunikáció sem szűnt meg – irányítottan visszavezetik. Többségük a légkörben elég, amelyik nem, az általában az óceánok mélyére süllyed. Így történt ez a Mir űrállomással, ennek maradványai a Csendes-óceán déli részén fejezték be küldetésüket.
A Holdra először 1969 júliusában lépett az ember, összesen tizenketten mondhatják el magukról, hogy cipőjük a Hold felszínétől lett poros. Utoljára 1972-ben, s azóta legfeljebb szondák csapódtak a felszínébe, mint 2012-ben. Ott is maradnak, amíg el nem takarítják. Ez azonban nem jellemző – a Holdon több mint 180 tonna űrszemét gyűlt össze: járművek, modulok, napelemek, amerikai zászlók, golflabdák, kalapácsok, gereblye, hátizsák, törölköző és Charlie Duke űrhajós családi fotója. Duke 1972. április 20-án járt ott.
A Marson is letette névjegyét az emberiség. Szondák, marsjárók, különféle leszállóegységek találhatók a felszínén. Az amerikai Spirit landolása után öt évvel elakadt a homokcsapdában; 2009 májusa óta nem tudott elmozdulni a laza talajból, ahová kerekeivel beásta magát. Feladatát beteljesítette, új adatokkal gazdagította a tudományt, de már csak egy nagyon bonyolult, működésképtelen szerkezet.
Két bolygóval odébb szintén megjelent az ember. A Cassini űrszonda tavaly szeptemberben a Szaturnusz gázlégkörében semmisült meg – húsz évvel az elindítása után. Nem egyedül ment, szondapárja, az európai Huygens 2005. január elején simán leszállt a bolygó egyik holdjának, a Titannak a felszínén.
Van olyan ember alkotta tárgy, amelyik több mint negyvenöt éve kalandozik az űrben. A Pioneer–10-et 1972. március 3-án indították el a Cape Canaveral bázisról. Másfél évvel később 200 ezer kilométerre közelítette meg a Jupitert, később felfedezte a Jupiter mágneses terét és gyűrűit. Energia híján fedélzeti műszerei 1997. március 31-én beszüntették a működést, de a szonda folytatja útját, és röpke kétmillió év múlva megközelíti a 68 fényévre lévő Aldebaran csillagot. Készítői arra is felkészítették, ha netán értelmes élőlények találnák meg: a fedélzeten aranyozott alumíniumlemezt helyeztek el, amely a Naprendszerről, Földünkről és az emberiségről tartalmaz fontos információkat. Bár nem működik, inaktívan is hasznos információkat visz rólunk.
Ahogy azt az 1977-ben útnak indított Voyager–1 amerikai űrszondával is megtették: a fedélzetére egy aranylemezre gravírozott fényképekből, illetve hangrögzítésből álló üzenet került. Az űrszonda az elmúlt negyven évben meglátogatta a Jupitert és a Szaturnuszt, részletesen lefényképezte e két bolygó holdjait; 2017 augusztusában 141 csillagászati egységre (21,5 milliárd km) járt. A Voyager–1 az úgynevezett „stagnálási zónán” halad keresztül, amelyben a napszél és a csillagközi gáz keveredik. Ezt a Naprendszer határvidékének tekintik. Most is kiválóan működik, rádiójeleket akár 2025-ig sugározhat.
Messze nem ilyen távolra megy a múlt héten útnak indított elektromos autó. A huszonegyedik század eddigi legerősebb hordozórakétája, a Falcon Heavy vitte fel a Tesla Roadster sportkocsit, néhány száz kilónyi ingyenreklámot, vagy ha úgy tetszik, űrszemetet.
A szuperrakétát gyártó űrcéget és az elektromos autókat készítő vállalkozást ugyanaz az ember irányítja: Elon Musk. (Az elektromos autóba „utast” is ültettek, az űrruhába öltöztetett Starman nevű bábut.) A Tesla a Mars és a Jupiter között keringhet egészen addig, amíg nem találkozik egy kisbolygóval. Illetve addig sem, mert a mikrometeoritok és a napsugárzás jóval hamarabb, akár egy-két éven belül megsemmisíti.
A világűrt az 1957 óta végrehajtott mintegy 5300 indítás népesítette be emberkéz alkotta eszközökkel és azok törmelékeivel. Az ilyen objektumok 58 százaléka származik a Föld körül keringő űreszközök fedélzetén bekövetkezett robbanásokból (közel 300 eset).
Becslések szerint az egy centiméternél nagyobb Föld körül keringő darabok száma 750 ezer körül lehet – olvasható Both Előd írásában. A Magyar Űrkutatási Iroda korábbi igazgatója szerint az Európai Űrügynökség (ESA) évente átlagosan tizenkét alkalommal kénytelen valamelyik űreszköze pályáját módosítani egy-egy űrszeméttel való ütközés elkerülése érdekében. A közvéleményt a Föld felszínére lehulló űrhulladékdarabok jobban izgatják.
A néhány méteres objektumokból átlagosan hetente egy lép a légkörbe, míg kisebb objektumok közül naponta kettő semmisül meg. Az esetek nagy részében az űreszköz a légkörben elég, a mégis lezuhanó darabok mintegy háromnegyede pedig értelemszerűen a tengerekbe esik. Annak a valószínűsége, hogy a lezuhanó darab valakiben kárt tegyen, nagyságrendekkel kisebb a hétköznapi élet szokásos veszélyeinél. A villámcsapás okozta haláleset 60 ezerszer valószínűbb.
Az említett Mir űrállomást baj nélkül visszahozták az orosz irányítók, de olykor mégis előfordul, hogy irányíthatatlanul lép a légkörbe az egykori műhold, kutatólabor. 1962 szeptemberében például valami lezuhant az égből a Wisconsin állambeli Manitowoc városában.
A fémdarab egykor az 1960-ban Föld körüli pályára küldött Szputnyik–4 műhold része volt. A számítások szerint a héttonnás Szputnyikból mindösszesen mintegy 45 kg maradt meg a földet érés pillanatában.
Az első amerikai űrállomás, a Skylab hatévnyi szolgálati idő után 1979 júliusában tért vissza a légkörbe – ami az égésből megmaradt, az az ausztráliai sivatagba csapódott. A zuhanás közben levált kisebb darabok szétszóródtak. 1980-ban a szovjet Kozmosz–749 szonda egy darabja zuhant le egy dél-angliai golfpályára – „új lyukat” ütve a talajba. Idén március végén egy kínai űrállomás okozhat hasonló élményt: a 2016 óta nem működő Tienkung–1 (Mennyei Palota–1) 8,5 tonnás kínai űrlabor döntő része elég, de kisebb-nagyobb darabjai elérhetik a felszínt.
Létezik olyan nemzetközi egyezmény, amely korlátozza, hogy mit juttathatunk ki a világűrbe, és mit nem? Ez az ENSZ 1967-es alapelvszerződése – tudtuk meg Both Elődtől –, de ez a korszellemnek megfelelően elsősorban a tömegpusztító fegyverek világűrbe telepítésének tilalmát hangsúlyozza. Magától értetődő, hiszen a 60-as években ez volt a fő probléma, és még csak nem is álmodtak arról, hogy egyszer majd magáncégek saját eszközeiket – akár reklámcélból – fel tudják küldeni az űrbe.
„Jelenleg nincs olyan műszakilag és gazdaságilag hatékony megoldás, amellyel el lehet távolítani a már meglevő űrszemetet. Bár egy sor megoldással kísérleteznek, még egyik sem működik, illetve nem alkalmas a probléma általános kezelésére” – tájékoztatott Frey Sándor, az űrvilág.hu szakportál főszerkesztője.
Az űrügynökségek jó ideje arra ügyelnek, hogy lehetőleg ne növekedjen az űrszemét. Ezért olyan nemzetközi szabályokat követnek, amelyek szerint például a hordozórakéták kiürült utolsó fokozatait lehetőség szerint visszairányítják a légkörbe, az alacsony pályán keringő műholdak élete végére tartalékolnak hajtóanyagot, hogy mielőbb beléptethessék azokat a légkörbe. Magasabb pályákon az üzemidő végén megemelik a pályamagasságot, hogy a később érkező új műholdakkal való ütközést elkerüljék. A műholdakból kikapcsolás előtt kiengedik a megmaradó hajtóanyagot, és teljesen lemerítik az akkumulátorokat, hogy megelőzzék az esetleges robbanást a fedélzeten, ami megsokszorozná az űrszemétdarabok számát. Ezek ugyanis az ütközések miatt veszélyesek. Ha egy akár néhány centiméteres vagy még kisebb, de nagyon nagy sebességgel becsapódó törmelékdarab eltalál egy működő űreszközt, akkor az tönkremehet, szerencsétlenebb esetben maga is szétdarabolódhat.
Nagyon is gyakorlati problémáról van szó: 2009-ben összeütközött két műhold, az akkor már nem működő orosz Kozmosz–2251 és egy amerikai magáncég tulajdonában lévő Iridium–33. Valóságos törmelékfelhő keletkezett. Az ESA műveleti igazgatója, Rolf Densing joggal kifogásolta tavaly, hogy sem az USA, sem több európai ország nem avatja be a többi űrnemzetet abba, hogy merre járnak a használaton kívüli műholdjaik, illetve azoknak milyen darabjai sodródnak Föld körüli pályán.
A meggypiros Tesla ilyen gondot nem okoz, nem növeli a Föld körüli űrszemét mennyiségét, hiszen legfeljebb a Marsba csapódhat.