Soha nem gondoltam, hogy valaha a testtel és lélekkel fogok foglalkozni. Súlyilag. Pedig mostanában ezt teszem. Híztam három kilót. Jó, hogy itt vannak Zsuzsiék. Néztem azt a zavart, magyarázkodó arcot. A Mérnökúr műteremmel összekötött lakásában voltunk M.-ben. Zsuzsi a feleségem volt, az „ék” az ikreim, a Mérnökúr meg a sógorom.
A három kiló meg három kiló. Kicsit füllentek, de azt mondom, ezen a három kilón múlt a gyerekeim sorsa. Talán, ha nem hízott volna, hanem fogyott volna három kilót a sógorom, akkor talán rossz ómen lett volna az elrabolt gyerekeimet fogva tartania. Talán akkor lett volna esélyük a gyerekeimnek a normális gyerekkorra. De nem lett.
A fentebbi történetet egy Legújabb Barátom mesélte. Neki is ikrei vannak, mint nekem. Neki is lombikbébik, mint nekem. Tőle is elvették a gyerekeit, mint tőlem. Neki három kiló miatt, nekem nem.
Mostanában nagyon sok Legújabb Barátom van. Van, akit személyesen ismerek, van, akit nem. Amióta azzal foglalkozom, hogy a lombikfogantatás és születés után miként válhat a szerelem gyűlöletté, kegyetlenséggé, miért nem érdekli néhány anyát a gyermekük, gyermekeik sorsa, jövője, a leendő apátlanságuk, csak a valahonnan beléjük szövődő bosszúvágy, hogy anyák lettek, pedig nem akartak, és ezért az apa a felelős, aki mindenáron gyereket akart, neki ezért bűnhődnie kell, legyen magányos, földönfutó kutya, akinek nincs lelke, sintérek kergessék az utcán, vonítsanak az éjre teliholdkor, soha ne láthassák a gyereküket, dögöljenek meg, de hagyjanak valamit hátra, azóta nagyon sok Legújabb Barátom lett. Az ő történeteiket gyűjtöm egy távoli sebkönyv megírásához.
Négyszer vitte el a gyerekeket M.-be a feleségem, amíg én vidéken dolgoztam, négyszer hoztam vissza. Ötödször már nem mentem értük, gondoltam, a gyámügy és a jog segít, hogy visszahozzam az otthonukba őket. Nem segített.
Végre húsvétkor megengedték, hogy láthassam a gyerekeimet, ott is aludhatok, örültem. Akkor fogadott a jó hírrel a sógorom, hogy hízott három kilót, úgyhogy jó helyen vannak. Nem aludtam ott, koponyaröntgenre mentem másnap.
Húsvétkor. Pesten. Bűnös voltam. Meg mertem jegyezni, hogy kisfiam, olyan sovány lettél. A feleségem elkezdte püfölni a fejemet, a gyerekek ordítottak, a Mérnökúr meg csak nézte szótlanul. Lelketlen ember. Vártam a röntgenre, hoztak egy kisfiút, robbantósat játszottak a vonatsíneken. Mindkét lábát levágta egy vonat. Elsétált az élete. Én meg vekengek itt három kiló miatt.
Szíven szúrt, amit a Legújabb Barátom mondott. Az apámnak combtőből amputálták a jobb lábát. Megváltozott az életünk. Nem három kiló miatt.
Elkezdtem kutatni a test és a lélek súlyát. Eddig többnyire csak a test egészében gondolkodtam, egészben és részben csak ritkán. Mondjuk, elég furcsán nézne ki, amikor az orvos kérdezi, testsúlya mennyi? Mondanám, kilencven kiló, ebből az agyam ennyi, a szívem ennyi, a májam ennyi, jobbkezes vagyok, a jobb kezem ennyi, de ez nem számít, mert egy hónap alatt fogok hízni három kilót, hogy hová, azt még nem tudom.
Van egy kórboncnok barátom, néha kikérem a tanácsait halálosabb írásaimhoz, de most a net kézenfekvőbb volt. A láb a combbal való összekapcsolódás helyéig az emberi test súlyának negyedét teszi ki, írják egy helyen. Másik forrás szerint egy láb a test tizenhét és fél százalékát teszi ki. Nem tudom, hogy hány kiló volt az apám, amikor levágták a lábát, és azt sem, mennyi volt utána. A folytonos súlymérésekre viszont emlékszem, ahogy a hóna alatt próbálom egyensúlyban tartani, hogy ne rogyjon össze, a nővér meg tologatja a kilókat és dekákat, semmit nem ért, mert valahol az én súlyom egy része is benne volt apámban. Nem tudom, miért kellett mérni, úgyse hízott, az utolsó években már apró rákocskák faldosták mindenét.
Ahogy mondani szokták, az utolsó hónapokban már csak hálni járt belé a lélek. A kezeim között halt meg. Ültem mellette a szirénázó mentőben, kérdeztem, fáj, a szemével, már csak az mozgott, mutatta, nem. Hogyne fájt volna, az utolsó morfiuminjekciót már nem tudták beadni neki, a vénái szétfolytak, mint valami kiáradt, hömpölygő, vérző Styx. Fél óra vizsgálat után betolták apámat egy üres szobába.
Egyedül maradtunk. Anyám törülgette a homlokát, én fogtam az egyetlen megmaradt lábfejét, csöpögött belé az infúzió, száján volt az oxigénmaszk, csak a cső végén nem volt palack. Nem tudom, mennyi idő telhetett el. Vártunk. Az a túlélőoxigén csak nem jött.
Kimentem a recepcióhoz, mondtam, maszk már van, palack nincs, nem szeretném, hogy hat év életigenlés és szenvedés után az apám egyszerűen megfulladna. Keressek orvost, mondta egykedvűen a nő. Nem hinném, hogy egy orvosnak lenne a dolga egy rohadt palackot hozni, visszamentem inkább. Jóanyám beszélt hozzá. Aztán egyszer csak megmozdult a lába, mintha görcsbe rándult volna, rúgott egyet, aztán még egyet, végül a harmadikat, az utolsót. Szerintem meghalt, suttogta csendesen Jóanyám. Megjött egy ápoló, hozta a palackot lelkesen. Nyugodtan adjon másnak levegőt, mondtam, és álltunk ott csöndben, magunkban maradva, s bennem a kétellyel, vajon tényleg meghalt-e az apám, nem láttam kiszállni belőle a lelket.
Az ember szeret mindent megmérni. A lehetetlent is. Miért pont ne akarta volna az emberi lélek súlyát is megmérni. Az emberi lélek huszonegy gramm. Lehet, hogy kicsit több, kicsit kevesebb, de azoknak, akik hisznek abban, hogy a léleknek van súlya, a huszonegy gramm az etalon.
Egy amerikai orvos, Duncan MacDougall, egy ezerkilencszázhétben publikált tanulmányában állítja, szerinte hiteles kutatásokon és méréseken alapuló bizonyításokkal, hogy az emberi léleknek a súlya huszonegy gramm. MacDougall tüdővészes betegeket kezelt, ami abban a korban nemigen volt gyógyítható. Kísérleti alany így volt elegendő. Az orvos hitt a mérhető lélek elméletében. Hat emberen végezte el a hírhedtté vált kísérletét.
Segédeivel együtt a haldoklót ipari mérlegre fektették, ne szépítsük, úgy, mint egy döglött disznót, megmérték a súlyukat, és így várták a halálukat. Abban a pillanatban, amikor úgy vélték, a beteg már meghalt, megmérték újra a súlyát.
Huszonegy gramm volt általában a különbség. Orvostudományi és teológiai körök is kétkedésüknek adtak hangot, de a sajtó már akkor akkora hatalom volt, hogy máig az a hit terjed, hogy a lélek huszonegy gramm.
Lelketlen kutya vagy, szokták néha mondani az emberre. Nos, MacDougall tizenöt kutyán végezte el ugyanazt a kísérletet, amelyet az embereken, és megállapította, hogy a kutyák a halál pillanatában nem vesztettek a súlyukból, ezzel erősítve meg azt a vallási meggyőződést, hogy az állatoknak nincs lelkük.
Nagyon fáj, mondta a Legújabb Barátom. Még mindig nem láthatom a gyerekeimet. De küldjek pénzt. Arra még jó vagyok. Én, lelketlen kutya. Mindig így lesz ez? Próbáltam nyugtatni, a testen belül a fájdalom körülbelül 110 m/s sebességgel terjed. Szokjon hozzá, hogy nem lüktető fájdalmat fog érezni, hanem állandót, életfogytig tartót. És magára fog maradni, akárcsak én, és még több százezren. A jog már elfelejtett minket. Ne féljen, a gyerekeink is el fognak. És hízni fognak. Nem három kilót. Hanem sokszor hármat. Az lenne baj, ha nem úgy lenne.
Na, megyek dolgozni, mondta. Kibővítettem Mengyelejev periódusos rendszerét. Nem csak oxigén és hidrogén kell az emberi léthez. A fájdalom vegyjelét keresem.
Néztem a Legújabb Barátomat, amint elindul a Muzsikus cigányok parkja felé.
Néztem hatalmas hátát, állítólag abba szeretett bele a felesége. Lassan bicegett, akárcsak én szoktam. Talán valami keserves hegedűszó járja át a testét és a lelkét, vagy csak száztízzel hasít bele a fájdalom.