És akkor, Bodrogkeresztúr és Rozika borai után, következhet Encs és az Anyukám Mondta. Az érkezés önmagában csoda. Az Anyukám Mondta olyan, mint Troppauer Hümér, a költő, már amennyiben igazat írt róla az édesapja, Rejtő Jenő, miszerint „a zord külső érző szívet takar”.
A zord külső az encsi főutca, arról középtájt jobbra, aztán valami Kádár-barokk lakótelep-szerűségen és egy rémes időkből ottfelejtődött hátsó udvaron át érkezik az ember az Anyukám Mondtába, benyit az ajtón, és ott áll Toscanában. Toscana első kézzelfogható jele a bejárat közelében elhelyezett sonkaszeletelő gépezet és a sonkák.
Rezeda Kázmér, aki műszaki analfabéta volt, és tényleg képtelen volt beütni egy szöget a falba, és ő volt az egyetlen gyerek széles e határban, akit soha nem érdekeltek még az autók sem, bár rengeteget játszott „autóskvártettet”, és pontosan tudta, hogy a „lótuszford” „mindent visz”, de ettől még hidegen hagyták az autók, a hetedik és nyolcadik általánosban megérkező gyakorlati foglalkozás nevű tanórákat pedig úgy élte meg, mint halálra ítélt az utolsó vacsoráját, csak az tartotta életben, hogy a gyakorlati órákat tartó Smatál Erzsébet tanárnő egészen mini köpenyben járt, és amikor lehajolt, vagy felült a tanári asztalra, akkor „kilátszott mindene”, ami akkor is egészen az ájulás határáig izgalmas tény volt, ha hetedik és nyolcadik általánosban a boldogtalan fiúgyermekeknek halvány fogalmuk sincsen arról a mindenről; ám ettől a ténytől függetlenül Rezeda Kázmér kizárólag Smatál Erzsébet tanárnő „mindenének” köszönhetően élte túl a kapcsolótábla-készítés leírhatatlan kínjait; és ettől a ténytől függetlenül Rezeda Kázmér, aki tehát műszaki analfabéta volt, rajongásig szerette a szép gépeket, s ha nem lett volna ily gyógyíthatatlan múltbéli csónakos és garabonciás, minden bizonnyal írt volna egy ódát az Anyukám Mondta sonkaszeletelő gépéhez, s mint egy legeslegeslegújabb kori Marinetti, úgy trónolt volna a futurizmus Anyukám Mondta-béli sonkaszeletelőjének trónusán.
Ami nagy marhaság lett volna, hiszen a futurizmus elborított már mindent, és az Anyukám Mondta volt a sziget, a menedék ebben az elborítottságban. Rezeda Kázmér éppen azért zarándokolt időről időre Encsre, hogy elbujdokoljon a futurizmus és a mindent elöntő elmebaj (fedőneve: „modernség”) elől, hogy betegye maga mögött az ajtót, és elmerüljön kicsit abban a felső-magyarországi Toscanában.
Azt kell tudni az Anyukám Mondtáról, hogy afféle régimódi, lelkes zsenik csinálják, éppen ezért minden ki van benne találva. S a minden felett lebeg a legnagyobb találmány: a tisztességes vendéglátás.
Meg a jó koszt. A jó bor. És Gianni Frasi kávéja.
Kezdjük a koszttal! Ha előételre vágyunk, háromféle ízelítőt választhatunk a kamrából, ahol akad Roberto Migliorati 24 hónapos sonkája és kézműves szalámija, van 18 hónapos pármai sonka is, meg coppa stagionata (más néven érlelt tarja), van gorgonzola és friss kecskesajt, és még parmigiano reggiano (24 hónapos), marinált olajbogyó, napon szárított paradicsom, marinált articsóka, továbbá cantabriai szardellafilé.
No, ebből lehet hármat választani, ezeket a sonkákat szeletelik a csodamasinán, és kemencében frissen sült grissinit, továbbá házi savanyákat hoznak melléje. Amit az ember megehet előételnek az Anyukám Mondtában, az másfelé a leves meg a főétel, oszt jól van.
– Ideje bort nézni – gondolta Rezeda Kázmér, mert mindig élvezettel lapozgatta az Anyukám Mondta kilencoldalas borlapját. Kizárólag a Tokaji borvidék borait szolgálják fel – már ami a fehérborokat illeti –, s néhány külföldi bort még.
Tokaj száraz borai közül kapható itt abaújszántói, erdőbényei, mezőzombori, mádi, legyesbényei, olaszliszkai, rátkai, tarcali, tállyai, tokaji, tolcsvai, sátoraljaújhelyi, vámosújfalui bor; akadnak organikus vörösborok – ezek közül Rezeda Kázmér Sagmeister 2015-ös kadarkájára esküdött.
A magyar vörösek közül felettébb nehéz volt választani, hiszen lapult a pincében egyebek mellett Heimann Barbárja, Ráspi Gneisz Kékfrankosa a messzi 2007-ből és St. Andrea Merengője, Rezeda Kázmér pedig már régen elhatározta, hogy egyszer St. Andrea pincészetét is el kell vigye magával a halhatatlanságba.
S persze a borlap többi része a kései szüretelésű édeseké s az aszúké, ott van egyebek mellett Orsolyák Attila kései furmintja vagy Demeter Esztere, s hogy el ne feledkezzünk a szamorodnikról valahogy, gyorsan említsük meg a Disznókő száraz szamorodniját és Szepsy édes szamorodniját 2012-ből!
Szamorodni a szlávból ragadt itt a mi nyelvünkben, annyit jelent: „ahogy termett”. Szamorodni nélkül nincsen Tokaji borvidék, miképpen és nyilvánvalóan aszú nélkül sincsen.
Tizenkilenc különböző aszú kínálja magát az Anyukám Mondta borlapján, és Rezeda Kázmér nem merészelt soha rangsort felállítani közöttük, mert az aszú az aszú. Az szent dolog. Ugyan ki merné összevetni mondjuk az 1972-ben palackba került ötputtonyos aszúbort a Lenkey 2003-as, ötputtonyos muskotályosával? Na ugye…
Ezen az estén Rezeda Kázmér a Bodrog Borműhely Lapis Hárslevelűjét választotta indulásnak a kicsike sonka, kecskesajt és olajbogyó mellé. És ez a választás egyszerűen tökéletes volt!
– Jól indul – gondolta Rezeda Kázmér, és Latinovits Szindbádjának módjára lapozott bele a főételekbe. Levest is akart, no de melyiket, ugye, ha olyasféle levesek vannak, mint lecskés bableves, zempléni bárányleves savanyú káposztával vagy húsleves házi tésztával? Ezen a napon a lecskés bab győzött, ami olyan, mint a rendes bab répástul, zellerestül, csak van benne kicsike kockatészta, vagyis hát lecske.
És általában az volt a helyzet, hogyha volt bableves, akkor Rezeda Kázmér azt választotta, feltéve, hogy nem volt krumplileves, mert akkor meg azt, ha a katzenjammer dörömbölt, akkor viszont húslevest. Nem olyan bonyolult dolgok ezek. Ami bonyolult, az az, hogy a főételnek beillő előétel s a pompás leves után mi következzék.
Mert itt van, ugye, a „kis adag ételek” fejezet az étlapon, ami önmagában egy külön világ. Hallgassák csak: hízott kacsamáj házi brióssal, fügével; borjútatár házi mustárral; lassan sült malacfej; toszkán pacal házi kenyérrel. Ezek titokzatoskodnak ebben a fejezetben.
És az őszinte igazság az, hogy Rezeda Kázmér bolondja volt az Anyukám Mondta fügével kínált kacsamájának is meg a borjútatárjának is – így aztán ez utóbbit választotta.
Várakozás közben hosszan töprengett a borokon, majd úgy határozott, hogy ezen az estén egyelőre érvényben marad legkedvesebb mondása, miszerint „járt utat járatlanért el ne hagyj!”, szóval maradt a hárslevelű is. A borjútatár olyan volt, de olyan… És az este ezen a ponton mindig felágaskodik, és harcba indul a józan ész ellen.
A józan ész ugyanis határozottan állítja, hogy nem lehet többet enni, és kész. Ám az este meg az étlap és a hely szelleme csak kajánul vigyorog, és kézbe veszi ismét az étlapot!
Ekkor már nem a maga ura az ember. Az irányítást átveszi a borjúfartő és bríz (búzarizottóval, vajas zöldségekkel és pecsenyelével), szárnysegédnek ott van a lassan sült malac (váll-lapján véres hurka, házi nudli, fehérboros káposzta), a nehéztüzérséget a zempléni szarvas vezeti (házi pappardellével, gombákkal, parmigianóval), ám a józan ész ellen vívott végső hadjárat táborszernagya a ragacsos oldalas a grillről.
– Tulajdonképpen ide kellene költözni egy jó hónapra – gondolta Rezeda Kázmér, hogy legyen elég idő mindenre. Aztán rendelt egy ragacsos oldalast, melléje Heimann Barbárját – ha már, ugye –, aztán kijött egy Istenhegy Töppedt Szőlők cuvée, mert sokat ígért a neve, desszertnek pedig egy Világbéke, és direkte nem árulta el Rezeda Kázmér, hogy az micsoda, aki kíváncsi rá, zarándokoljon el az Anyukám Mondtába – legalább egy kávéra!
Csak vigyázzon, mert nem lehet csak úgy beesni ám oda! Hetekre előre le van foglalva minden asztal! Sopronból, sőt Németországból is járnak állandó vendégek. Meg mindenhonnan. Encsre. És ezen mindig jólesően elmosolyodott Rezeda Kázmér, mert hát olyasféle „nacionalista” ember volt. Vagy mi a fene…
Vége