Az 1897-ik évi nyár vége felé, vándormadaraink költözése idején, itt a főváros környékén dolgozó munkások egy gólyát ejtettek foglyul, a mely levágott szárnyaival el nem költözhetvén, Szobon, Gregersen gazdaságán tölté át a telet, hol a nagyobb hidegek ellen a kacsákkal egyetemben a takarmánynak használt istállóban talált magának helyet. A tavasz eljöttével a nagy és tágas kert lett volna az ő birodalma, ha ugyan itt magát megbecsülte volna.
A kertész állítása szerint azonban több kárt tett mint hasznot, amennyiben vakondok vadászása közben – mert itt ez volt az ö kedves foglalkozása –, a szőnyegnövényeket és veteményeket annyira kitépte és tönkretette, hogy ennek következtében ki kellett tiltani. A mi gólyánk tehát ismét előbbi helyére, a baromfiudvarra került, ahol pompásan érezte magát az egész nyáron át és itt éli még ma is világát.
Az idei nyáron nemcsak az apró háziállatokkal barátkozott meg, hanem a legjobb egyetértést, sőt egyes esetekben bizonyos felsőbbséget tudott kivívni magának a felsőbbrendűek fölött is, amely lassanként fokozódva, most már – mondhatni – majdnem egész zsarnoksággá fajult. Hanzi ugyanis – mert így nevezték el – rövid idő alatt annyira megszokta helyzetét és megismerte környezetét, hogy nem félt, úgyszólván, senkitől és semmitől. Együtt járt-kelt a tyúkokkal és kacsákkal nemcsak az udvaron, hanem később az utcán és a közeli földeken is.
E nagy barátkozás azonban nem volt állandó és folytonos, hanem egyes esetekben meg is szakadt, amikor azután a többi teleptársak bizony elégszer kikaptak, míg a Hanzi kívánta helyzethez ők is hozzá nem szoktak. Evés idején ugyanis, avagy ha ingerelték, legott felmondta a jó viszonyt, sőt mintegy követelte, hogy ilyenkor ő legyen úr a portán.
Az ő különleges ételéhez nem volt szabad nyúlni senkinek, még akkor sem, ha már jóllakott, ott őrizte tovább a maradékot, vagy kicipelte az utczára a farakás közé, hol társai nem juthattak hozzá; ő ellenben bátorságot vett magának kóstolgatni mindenikét, még a sertésekét és a házőrző kuvasz kutyáét is. Evés idején jaj volt annak a kacsának, amelyik hozzá mert közelíteni, úgy nyakon csípte, megrázta és eldobta jó darabra, hogy szegény szárnyasnak legott elment a bátorsága, sőt talán még az ételvágya is.
Meghunyászkodott előtte még a Vitéz kuvasz kutya is, amely pedig megkötött állapotban sem tűrt meg közelében állatot, különösen akkor, ha enni kapott. Hanzi kivétel volt nála is. Mikor a cseléd délnek idején levitte a kutya ételét, többször láttuk, hogy a gólya, ha itthon volt, és talán nem kapott délelőtt a konyháról elég bélhulladékot, azonnal a fazék mellett termett és szegény kutya az ételétő félreállva, sóvárogva ugyan, de nyugodtan tűrte, míg az ő zsarnoka a kedvére való darabokat kihalászta.
Ételneműekben különben eleinte nem válogatott, utóbb azonban már ezekben is tett kiváltságot. Tavasszal a kertben egyebeken kívül a vakondokot szerette, ha foghatott, később a békát már nem ette meg. Az állati bélhulladék lett kedves eledele, ezt annyira megszerette, hogy utóbb és még most is, ha nem kap belőle eleget, önkényileg maga szerez magának egész egyszerűen úgy, hogy egy-egy kisebb szárnyast, különösen a csirkét egyenesen főbe koppintja és kész a pompás falat, melyet egyszersmind azon mód el is fogyaszt.
Érdekes és jellemző e gólya viselkedése az emberekkel szemben is, kiket teljesen megszokott mind a háznál, mind kint az utcán, hol kénye-kedve szerint sétál. A járókelőknek a legtöbb esetben magoknak kell előle kitérni, mert ő bizony nem áll félre útjából avagy helyéről még az emberfiának sem. Ha próbálták kitéríteni, még neki állt feljebb, mert legott készen volt a csípéssel.
Ismeri is jól nemcsak a falubeli, hanem a szomszéd nép is, akik sokszor csodálták szinte flegmatikus természetét, avagy bátorságát, mellyel a gyermekeket üldözte. Megjegyzendő ugyanis, hogy a pajkos parasztgyermekek iránta legnagyobb ellenségeskedéssel viseltetnek. Mihelyt meglát egyet akár az udvarból, akár kint az utcán, azonnal utána megy, hogy a rajta elkövetett ingerkedésért avagy bántalmazásért elégtételt vegyen. És e tekintetben ismerő tehetsége is kiváló, amennyiben meg tudja különböztetni, ki bántotta.
Az idei nyár folyamán teljesen kinővén csonka szárnya, kíváncsi voltam, vajon a költözés idején el fog-e repülni többi társaival, minthogy azt mondják, hogy az ilyen rab gólyában is megvan a vágy átszállni ama szebb hazába, hol a pálya nincs elzárva, s a szabadság honja kéklik. A mi Hanzink erre még csak nem is gondolt, hacsak azt nem vesszük ilyen vágyakozásnak, hogy a költözés ideje alatt próbálgatta szárnyait, legtöbbször azonban abban állt a mulatsága, hogy kirepült a ház előtt lévő farakásra s onnan tekintgetett a közeli szép Duna-tájra, természetesen ekkor is fél lábon állva.
Ekként, ha igaz az, a mit a nép róla tart, hogy mikor a gólya fél lábon áll, azon gondolkozik, vájjon melyik házra szálljon, akkor a mi Hanzink ezen nagyon sokat és sokszor tűnődhetett, mert a legtöbbször így állott és álldogál még most is itt maradva árvaságban a vele élő háziállatok bánatára és kárára, de az emberiségnek talán hasznára azért, hogy a hozzáfűzött néphitet be is váltsa.
(Természettudományi Közlöny, 1898. december 1. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)