A közvéleményben uralkodó elképzelés szerint Amerika – a filmek által sugalltan – vezet a világon fegyveres gyilkosságokban. Ez nem igaz, kicsiny közép-amerikai államokban arányaiban évente több embert ölnek meg, mint a hatalmas észak-amerikai országban.
Van viszont egy halálok, amelyben a „vetélytársak” meg sem közelítik az amerikai rekordot: ez pedig az ópiumszármazékok túladagolása. A közelmúltban elhunytak közül, hogy csak a legismertebb neveket említsük: a zenész Prince vagy hollywoodi színészsztárok, mint Philip Seymour Hoffman vagy Heath Ledger. Ők mind gyógyászati célból felírt szerből szedtek be olyan dózist, amely az életükbe került.
Az Egyesült Államokban naponta átlagban 175-en halnak meg – javarészt receptre felírt – ópiumféleségek túladagolásában. Évente ma már tartósan többen hatvanezernél. Ez a tűzfegyverek által megölteknél négy-négy és félszer több, és kétszeresen meghaladja azoknak a számát, akik a világ vezető országában közlekedési balesetben haltak meg.
A vietnami háborúnak, amely a hatvanas-hetvenes években az Egyesült Államok fegyveres részvételével csaknem tíz esztendeig zajlott, összesen 58 ezer amerikai katona áldozata volt. Ha ehhez hozzáadjuk a legutóbbi iraki összetűzésben meghaltak számát, amely 4500, akkor is a túladagolásban meghaltak „győzedelmeskednek”.
Az amerikai társadalomnak évente el kell viselnie ezt a veszteséget, amely mára olyan járvánnyá nőtte ki magát, mint az 1990-es években a crackszívás vagy az AIDS terjedése volt. 2010 és napjaink között több mint félmillió amerikai távozott idő előtt az életből, szinte alig van család, mely ne gyászolna vagy ne ismerne ilyen áldozatot.
Elgondolkodtató adat: az Egyesült Államok, amely a Föld összlakosságának öt százalékát adja, a világ ópiumalapú gyógyszertermelésének nyolcvan százalékát fogyasztja el.
Nem az utóbbi években lett ilyen nagyságrendű az effajta gyógyszerek elterjedése. Az államokban 1999-től engedélyezték erős ópiumtartalmú gyógyszerek felírását. Az orvosok főleg jelentős fájdalmak csillapítására adják ki az engedélyt. Ezekhez a készítményekhez gyógyszertárakban törvényesen mintegy 11 milliónyian férhetnek hozzá. A becslések kétmillióra teszik azok számát, akik függőek. Az Egyesült Államok egész területén naponta (!) hatszázötvenezer opioidtartalmú receptet váltanak ki.
A század elejétől négyszeresére nőtt a túladagolásban elhalálozottak száma. Ezekből körülbelül egyharmad volt az, aki valóban valamilyen betegségére kapta a kábító gyógyszereket, a többiek szülő vagy nagyszülő nevére felírt szereket váltottak ki, természetesen maguknak. De vannak már olyanok is, akik kotyvasztják a „gyógyszereiket”.
A tudósok először azt hitték, hogy főleg a fehér munkásosztály körében dívik ezeknek a szereknek a fogyasztása. Kezdetben Ohióban, Kentuckyban, Nyugat-Virginiában volt kiugróan magas a fogyasztási mutató, ehhez hozzájárult a gyárak bezárásával a rengeteg elvesztett állás, és a munkások „fájdalomcsillapítóként” szedték be ezeket a gyógyszereket. De aztán az egész országban rohamos terjedésnek indult az ópiumalapú tabletták kereskedelme, és minden rétegben.
Az utóbbi tíz esztendőben a 25–44 éves fehérek közt 12 százalékkal, a feketéknél négy, a spanyol ajkúaknál hét és az amerikai indiánoknál 18 százalékkal nőtt a fogyasztás. A halálos túladagolás a legjobban azt a csoportot sújtja, amely a legkisebb mértékben kapcsolódott a szerek használatába, 2000-től az afroamerikaiak közt 213 százalékkal nőtt a halálesetek száma. Amerikai szakértők ezt kapcsolatba hozzák azzal a ténnyel, hogy jobbára fehéreknek szóló újságokban évente húszezer cikk foglalkozik ezzel a témával, míg a feketékében jó, ha húsz.
A heroinfüggők háromnegyede is először a gyógyszertárakban jelenik meg „a nagymamának szóló recepttel”. Egyébként közülük kerül ki az az évente több mint 12 ezer halott, aki injekcióival túllőtte magát a célon. Ha az illető rászokik és függővé válik, akkor hamar az illegális kábítószer-kereskedők markában találhatja magát. A heroinalapú gyógyszerek napi adagja hatvan dollár körül van, ám a feketepiacon egy zacskónyi porért csak tíz dollárt kérnek.
De mibe kerül ez az államnak? Csupán 2016-ban 1,3 millióan fordultak a kórházakhoz túladagolási tünetekkel. Ez az egész társadalomnak 78,5 milliárd dollárjába került. Nem beszélve a „beteg” kiesett munkanapjairól, feltéve, ha volt munkája.
Egy tavalyi esetet úgy harangozott be az amerikai sajtó, hogy megvan a legfiatalabb ópiumáldozat: egy miami nyomortelepen élő tízéves kisfiú a lakásban talált Fentanyl tablettát vett be. Ez százszor erősebb a hagyományos morfiumnál, Prince vesztét is ez a „gyógyszer” okozta.
Az Egyesült Államokban hárommillió gyermek szülője drogos, akik képtelenek ellátni a kicsiket, ezért rokonok, ismerősök nevelik fel őket. De vannak náluk is kisebbek, akik végzetesen károsodnak a kábítószer-alapú szerektől, mégpedig az anyjuk hasában növekvő magzatok. Ők azok, akiknél már születésük előtt – más rendellenességről nem is beszélve – kialakul az ópiumfüggőség.
Annak, hogy az egész ügy ilyen méreteket öltött, természetesen vannak felelősei. A nyolcvanas években jelentek meg Amerikában azok a „tudományos cikkek”, amelyek azt próbálták bizonyítani, hogy milyen csekély arányban alakul ki ezektől a gyógyszerektől függőség. Az egyik bostoni orvosi szaklap megírta, hogy 12 ezer esetet vizsgáltak, és csupán négynél találtak jeleket a függőség létrejöttére. Ma valahogy nem ezek a számok jönnek ki.
A háttérben természetesen az ezeket a szereket gyártó nagy gyógyszeripari cégek álltak. Sikerült levenni az orvosok válláról a felelősséget, hiszen ha nem árt szinte senkinek, akkor miért ne alkalmazzuk ezeket a készítményeket. Az orvosok is hálásak lehetnek, hiszen ez a betegek nagy részének segít abban, hogy legalább fájdalmait elviselje. Boldog-boldogtalannak elkezdték felírni az ópiumalapú gyógyszereket. A gyógyszeripar meg elégedetten dörzsölte a tenyerét.
Az új amerikai vezetés Donald Trumppal az élen tavaly év végén kezdte rangján kezelni a kérdést. Trump a közegészségügyben vészhelyzetet hirdetett ki, és „halálos járványnak” minősítette az állapotokat. Megalakították a drogfüggőség elleni bizottságot, amely azt javasolta az elnöknek, hogy rendeljen el az egész országra kiterjedően egészségügyi válsághelyzetet, és hogy első számú nemzeti kérdésként kezelje az ügyet.
Azóta megszületett az első cselekvési terv, amely egyebek közt javasolja, hogy lássák el naloxonnal azokat, akik a túladagolást elszenvedőkkel először találkoznak. Ez a szer, amely létezik orrsprayben vagy töltőtoll-injekcióban is, megakadályozza a légzési nehézségeket mutatók megfulladását, ilyenformán több túladagoltat meg lehet menteni. Nemcsak kórházak, egészségügyi központok, hanem mentők és rendőrök is rendelkeznek vele.
De talán először nem az orvosokat kellene megnyerni annak, hogy ne írjanak fel mindenkinek opioidtartalmú szereket? Ha valóban fájdalma van a betegnek, akkor idővel hozzászokik, és önmaga növeli meg a napi adagját. Másrészt addiktológusok szerint bármiféle betegségre nem is jók az ópiumtartalmú szerek, de könnyebb ezt rutinból felírni, mint az egész kezelést felülvizsgálni.
Van egy kísérlet, amely úgy tűnik, hogy az első időben használ: az orvost hivatalosan értesítik arról, hogy betege túladagolásban vesztette életét. Ezt követően érezhetően csökkent a doktorok készsége arra, hogy betegeiknek opioidkészítményeket írjanak fel.
A másik – egyelőre csupán belengetett – módszer azt javasolja, hogy sújtsák azokat a gyógyszeripari cégeket, amelyek évtizedekig busás hasznot zsebeltek be az ópiumalapú termékek gyártásából, gigabüntetéssel, mint ahogyan 1998-ban az egész dohányipar volt kénytelen fizetni 200 milliárd dollárt azért, mert ártalmatlannak hirdette a dohányzást. Talán ilyen ítélettel jobb belátásra lehetne bírni a tízezrek haláláért és milliók függővé válásáért mindenképpen felelőseket.