Lassan vége a fesztiválszezonnak, és ennek számos pozitív hozadéka lesz az életünkre nézve. Végre elvégezhetjük a háztartásban azokat a cseréket és javításokat, amelyek tavaly óta esedékesek, nem hordják el minden pénzünket a gyerekeink, akik koruknak és tanulmányi helyzetüknek megfelelően különböző helyekre, úgymint lovastáborba, ruhatervező- és varrótanfolyamra kívántak beiratkozni.
Ez utóbbi két varrógépünkbe került, mert a régi már nem volt jó, amit helyette vettünk, az még nem – túl profi –, a harmadik lett éppen megfelelő, sajnos nem arra, hogy az új függönyök is be legyenek szegve vele. A kamasz gyerekeim, akik éjjel élnek, és nappal alszanak, mint a vámpírok, minden törülközőmet elhordták, hogy elsötétítsék velük az ablakokat, mert az én könnyed függönyeim nem keltik kripta hatását délben, tehát újabb törülközőket is vennem kellett.
Most olvastam, hogy idősebb Adyné a fia halála után minden háztartási textíliát visszakért Csinszkától. Nyaranta, mikor a népek országútjává válunk, mert állandóan alszik nálunk valaki, barátok, barátnők, Szigetre menő vagy onnan jövő ismeretlen népek, teljesen átérzem, hogy mekkora szemétség, ha az ember harminc lepedőjéból elvisznek tízet. Szegény Csinszka! Közben meg még mindig nincs szívem kidobni a nagy gyerekeim sarkukon csuklyás kis babatörülközőit meg a királylányos és királyfis ágyneműjüket, amelyben együtt aludtak a régi lakásunkban az emeletes ágyon, mikor még picik voltak, szőke angyalkák, és én voltam nekik a világ.
Apropó szőke: a két nagyobbik gyerekem szőke, a fiamnak sokat sötétült a haja – még mindig világos –, a húgának viszont a sűrű, hosszú hajában minden tincs a mézszín más-más árnyalatában játszik a sötét virágméztől az egészen világos, csillogó akácmézig. Természetesen minden egyes fesztiválra átfestette a haját, majd menetrendszerűen zokogott, hogy nem tetszik. Mert nekünk sem tetszett, előbb-utóbb adtunk pénzt, hogy visszafessék, és a családi kórus a görög elődjének monoton fásultságával szavalta, hogy „a fél emberiség olyan hajat akar, amilyen neked van…”, aztán feladtuk, és elcsendesedtünk. Fogalmam sincs, ma milyen színű hajjal fog felkelni, egy biztos: drágával.
A másik rejtély, hogy gyönyörű, fiatal lányoknak miért kell feketében járni, ez a szín ugyanis a közhiedelemmel ellentétben csak nagyon kevés nőnek áll jól, és azoknak sem tizenéves korukban. Az említett, 19 éves kislányom dolgozott egy hónapot, hogy a Szigetre új ruhákat vegyen. Megérkezett egy zsák gyászruha. Mikor emlékeztettem, hogy még férjhez sem ment, tehát nem lehet özvegy, és a családban is mindenki kitűnő egészségnek örvend, rám csapta az ajtót. De az ajtók legalább megint csukva lesznek.
Volt úgy, egy szigetes napon szeretett gyermekeink úgy tértek haza, hogy a kaput bezárták, a bejárati ajtót becsukták, nem vesztek össze üvöltve hajnalban, nem cukkolták a kutyát, nem léptek rá a macskára, nem hagyták nyitva a hűtőt 40 fokban, hanem bebújtak csendben az ágyba, és aludtak. Ahhoz vagyok szokva, hogy a fesztiválszezonban az ágyam és a fővárosi pályaudvarok várótermei között zavartalan az áthaladás, ez volt az idei év legszörnyűbb délelőttje, már a Dunában láttam mindkettőt, mire eszembe jutott, hogy benézzek a szobájukba.
Egy dolog viszont azonnal eszembe jutott, amikor ragasztgattam a gyerek összevissza nyúzott lábát, melyet feltört egy kretén, hülye cipő. Én voltam, aki ezerszer felolvastam neki A kis hableány történetét. Pirossal be volt jelölve, hogy honnantól kell átírni happy endesre a végét, én tehetek arról, hogy azt hiszi, egy férfi miatt megéri olyan fájdalommal járni, mintha éles késeken lépkedne. Felszólítottam, hogy olvassa végig a teljes mesét, és dobja ki ezt a cipőt, de azonnal.