Grátz Endre ügyész hazugságokból szőtt háromórás rágalomáriája nyomán 1957. június 4-én hat személyt ítéltek halálra Győrben. A vádirat Földes Gábor és társai címmel olyan személyek szövetkezését hazudta, akik nem ismerték egymást.
Földes Gábor a Kisfaludy Színház főrendezője volt. Június 5-én „Kovács Péter” jelzetű spicli (a Kisfaludy Színház ügyelője) jelentésében áll, hogy Kéry Edit színész közölte: „mindent megtesz azért, hogy mentse…, már többször járt Bpesten és nem kisebb emberekkel beszélt, mint Major Tamás, aki megígérte, hogy segít”. (ÁBTL 3.1.2. M-14783) Valóban, Kéry Edit állhatatosan harcolt, de a belügy már őt is célba vette. Június 10-én a győri városházán, népes hallgatóság előtt Gyenes István bíró ellenforradalmi cselekményekre hivatkozva kihirdette Földes Gábor és társainak halálos ítéletét.
A főrendező mellett Tihanyi Árpád általános iskolai tanár, Gulyás Lajos református lelkész, Kiss Antal fűtő, Weintráger László segédmunkás, Cziffrik Lajos és Zsigmond Imre földműves szerepelt a vérbíróság listáján. Az ítélet délutánján Grátz és a színház rendezője, a Moszkvában tanult párttitkár, Giricz Mátyás az igazgatói irodában aláírta a Kéry elleni „tanúskodási” iratot. A színésznő ellen eljárást indítottak, és letartóztatták. Bizonyára azért is, hogy a fellebbezés folyamán ne tudja mozgósítani pesti kapcsolatait.
A Bizánc bemutatója
A színésztársadalom döbbenten fogadta a hírt, mert Földes Gábort főiskolai életéből, későbbi megnyilatkozásai és cikkei alapján hithű kommunistának ismerték. A belügyi levéltárban őrzött anyagok szerint Földes újpesti zsidó kocsmáros fia; származását szenvedte a háborúban, az új világban a színi akadémián, azonban a Horváth Árpád Kollégium lelkes vezéreként tündökölt. Olykor még tanáraival is harcot kezdett, például Hont Ferenccel, mondván: „nem törődött a diáksággal” (ÁBTL V. 1411876). 1949-ben végzett színészként, a Bányász Színház, majd a Honvéd Színház rövid életű tagsága után került Győrbe, ahol már rendezőként dolgozott.
Az időnek kedves darabok (Aranycsillag, Határszélen, Nem magánügy, Tűzkeresztség) mellett operetteket és a 48-as forradalmat idéző darabokat (A kőszívű ember fiai, Fáklyaláng) állított színre. Némelyik a vidéki színházak fővárosi szemléin is figyelmet érdemelt. A sztanyiszlavszkiji lélektani realizmust követte, példaképe Gellért Endre volt, aki a Nemzeti Színház kiváló előadásai mellett emberségével, szellemével áthatotta az egész magyar színjátszást. A XX. kongresszus Moszkvából szivárgó eseményei, melynek nyomán a Rajk-per hazug voltának kénytelen beismerése és a Petőfi Körben elhangzó előadások hírei megrázó és eszméltető fordulatot jelentettek Földes életében.
Az irodalmi és színházi világban szenzáció, amikor Földes 1956. szeptember 15-i évadnyitásra Herczeg Ferenc Bizáncát hirdette meg. Szerzője 94 évesen, 1954-ben elhunyt, művei 1945 után tilalmi listán szerepeltek. „Egy halálra ítélt nép” keserves víziójában íródott a Bizánc, ahogy Herczeg A gótikus ház című emlékiratában olvasható. A Nemzeti Színház 1904. április 22-én mutatta be, majd többször felújította. Európa állapotát érzékelve ma sincs időszerűbb darab.
A trianoni diktátumot követően, az 1921-es előadáshoz kötődve ébresztő reménységgel írta Harsányi Kálmán: „az alapjaiban megrohadt Bizánc összeomlásának festésében a mi katasztrófánk megsejtése vezette, s ma egyenesen szívünkben talál Giovanni mondása, mely másfél évtizeddel ezelőtt még csak mint valami mellékes aforizma suhant el fülünk mellett »Minden nemzet akkor hal meg, amikor megássa a maga sírját«.” Soha addig, de 56 szeptemberében az országos lapok, Magyar Nemzet, Szabad Nép, Művelt Nép, Színház és Mozi kritikusai utaztak Győrbe, és tudósítottak a Bizánc bemutatójáról.
A rendezés gondossága mellett Konstantin császár alakítóját, a Nemzeti korábbi tagját, Kárpáthy Zoltánt dicsérték, akiről a legenda úgy szólt, hogy novemberben az uralkodó palástjában érkezett a határhoz, és a sorompónál „Utat Bizánc császárának!” felszólítással távozott az országból. Párizsig jutott, aztán hazatért, és a következő évtizedet átitta, hatalmas tehetségét felemésztve 46 évesen hunyt el.
A forradalom előtti hónapokban a győri közélet is ébredezett, Földes a népszerű Szigethy Attilával felélesztette a Nékoszból való kapcsolatát, a baráti körhöz tartozott Kéri József megyei főügyész, aki korábban Nagy Imre miniszterelnöki hivatalában titkárkodott. Amikor október 25-én a pesti események hatására Győrben is tüntető menet vonult a városháza elé, a színháziakat Földes vezette, s beszédében a fővárosi áldozatokat siratta, de higgadtságra figyelmeztette a győrieket.
A Talpra, magyar!-t szavalta, és a tömeg vele skandálta a refrént. A belügyi összefoglalóból tudjuk (ÁBTL V-3.1.9.-150369), hogy 26-án a színházban is megalakult az ideiglenes munkástanács. Ezen a napon Szigethy Attila, a városi, majd később a megyei forradalmi testület vezetője kérte Földest: menjen Mosonmagyaróvárra, hűtse a helyzetet, mert ott egyre erősödött a feszültség. Útközben már visszafordított egy fegyveres csapatot.
Szökés a városházáról
Kihallgatásán Földes így mesélte el a történteket: „Az óvári tanácsházára mentem, ahol a párttitkárral beszéltem, aki […] kérésemre telefonált a laktanyába, hogy a győri tanács kezébe tegyék le a fegyvert. Ezután kimentem a laktanyába autóval, ahol a parancsnokot már nem találtam. Felszólítottam a vonalban felsorakozott katonákat, hogy tegyék le a fegyvert. Elmondtam azt is, hogy hiába fordultam az óvári helyőrséghez katonai erősítésért, ott nem volt már sem parancsnok, sem katona, a laktanyába betört a tömeg, és a győri fegyveresek teljes anarchiát teremtettek. Egy határőr tisztet súlyosan megvertek, egynek a védelmében engem is megvertek – ezt Szigethy láthatta is rajtam –, két határőrt pedig hazahoztam Győrbe… Elmondtam azt is, hogy ott lincselés tört ki, és egy határőr tisztet meglincseltek, hogy meghalt-e, azt én magam se tudom.” (ÁBTL 3.1.9. V-145910)
A határőr meghalt, de ennek előtte Dudás sortűzparancsára több mint száz ártatlan halott és sok sebesült igazolta a bestiális eseményt. Az apokaliptikus elkeseredettségben Földest is ÁVH-snak vélték, ütlegelték, miközben életét kockáztatta, hogy a pogromból az ÁVH-s Vági Józsefet kimentse. Másnap a győri városházán őt is menekíteni kellett, mert egy zsidózó szélsőséges csoport Szigethytől követelte Földes eltávolítását a városi bizottmányból. A forradalom vezetője az asztalt verte, és védte társát: becsületes magyar ember! Földesnek szökve kellett elhagyni az épületet.
Amikor a szovjet tankok összezúzták a szabadságról szőtt álmait, közölte: a továbbiakban nem tekinti magát párttagnak. Járta az üzemeket, szónokolt a forradalom hűsége jegyében, a vagongyárban a Piros a vér a pesti utcán című verset mondta a munkásoknak. Néhány nappal november 4. után letartóztatták, de aztán Kéri József főügyész intézkedett, és távozhatott a rendőrségről.
A színházban olykor csaknem tettlegességre menően Giricz Mátyással viaskodott: a sztrájkolók mellé álljanak-e, vagy sem? És mivel nyisson a színház? Giricz A mosoly országával kezdett volna; Földes akarata erősebb volt: így a Bánk bánt próbálták Szilágy Alberttel társrendezésben, az évtizedes börtön után, Kiss Ferenccel a főszerepben. A december 12-i bemutatóra Gáti György igazgató karhatalmistákat hívott, akik felügyelték a közönséget.
Február 25-én a Vízkereszt főpróbájáról vitték el, majd 28-án kiengedték. Még megrendezhette Strozzi Játék és valóság című kétszemélyes darabját Kiss Ferenccel és Göndör Klárával (1957. március 8.), majd a Maupassant Gömböc-novellájából dramatizált Kocsma a határon című darabot vitte színre (április 16.). A sajtó éberen üzemelt: a Strozzi-játék április végén Pesten, a Bartók Teremben vendégeskedett, de az Esti Hírlap április 24-i számának előzetese már nem írta le Földes nevét.
Néhány napig Vág községben tartózkodott a nemrég elhunyt Jászai László színművész szüleinél, ők segítették volna, hogy átjusson a határon, de Földes ártatlanságának tudatában maradt, aztán 1957. április 30-án letartóztatták. Szigethy Attila már végzetes napokat élt a börtönben; május 17-i öngyilkossági kísérlete után, vélhetően Földesék halálos ítéletének hírével is terhelten, augusztus 12-én a második emeletről levetette magát.
A másodfokú ítéletre várva Földes édesapja és családja segítséget keresett; Major Tamást is kérték a bestiális terv megakadályozására. Földes a börtönből írta a feleségének: „Nehéz szerepemet, ha feloldás, ha tragikus finálé fejezi is be, teljesen megnyugodtam, az igazság fölényével fogom végigjátszani.” A másodfokú tárgyalás előtt Gáti György és Giricz Mátyás, már érezvén súlyos, vétkes szerepüket, felkeresték a tárgyalást vezető Ledényi Ferenc hadbírót, mondván: „… a színház tagjai és pártszervezete, ismerve Földes Gábort, nem tartják indokoltnak a legsúlyosabb ítélet kiszabását, annál is inkább, mert az utóbbi időben olyan dokumentumok merültek fel, amelyek mellette szólnak.” (ÁBTL 3.1.9. V-144506)
Út az akasztófáig
December 20-án Major rendezésében bemutatták Machiavelli Mandragóráját, 21-én zárt ülésen a Katonai Kollégium megerősítette a győri ítéletet. Machiavelli A fejedelem című munkáját Major kölcsönözte Kádárnak, aki 1957 júniusában köszönettel visszaküldte a Nemzeti igazgatójának. Major Kádárral is beszélt, aki közölte: „nem hibázhatnak” azzal, hogy beavatkoznak a törvénykezésbe. Aztán Major megszervezte a főtitkár és Szénási Géza legfőbb ügyész közti találkozót. Földes családja a Parlament kijáratánál várta a direktort a hírrel, de Major a hátsó kapun kiosont, menekült a rossz hír postásának szerepétől.
A Kegyelmi Tanács helyett az Elnöki Tanács döntött a fellebbezési kérvényekről. A január 10-i ülésen a 21 tagú testületből heten hiányoztak. Egy ideig kedvezően állt Földes ügye, aztán valaki (vélhetően Kristóf István titkár vagy Kiss Károly) ki-be járt, hozta az instrukciókat, és váratlanul drámaira fordult a helyzet. Kádár nem jelent meg az ülésen, de szinte bizonyos, hogy az ő utasítására hagyták jóvá Földes halálos ítéletét, amelyet január 15-én 4 óra 47 perckor Győrben hajtottak végre. Földes az akasztófa alatt a független Magyarországot éltette. Azon az estén a tragikus hírről értesülvén a Nemzeti kulisszái mögött Sinkovits Imre leköpte Major Tamást. Nem a direktort, hanem az MSZMP Központi Bizottságának tagját.
Vajon mi vezette a kádári megtorló gépezetet, hogy a kommunista színházi embert halálra ítélje? A főváros mellett Győr a forradalom központjává emelkedett, a munkásság egyik tekintélyes városa, tehát elrettentő példát, erőt kellett mutatni. További érv: 1957 júniusában az MSZMP pártértekezletén Kádár nyíltan beszélt: az átállt kommunistáknak, ahogy ő mondta: „az árulóknak” nincs bocsánat! Ezért hamis a kései állítás, hogy a népiek, Illyés, Tamási és mások elkerülték a börtönt, az urbánusok, Déry, Háy és mások nem.
Kádárék fontos szempontja volt a forradalmárrá lett kommunisták büntetése. Kérdés továbbá: miért kellett Földes Gábort és társait az akasztófáig hajszolni? Tekintsünk a hat mártír foglalkozására: népfrontos család a magyar társadalom változatos színeiben.
Illyés Gyula egy 59-es naplójegyzete szerint Kodály így beszélt Grátzról: „Összehivatta a bírákat és jogászokat, ügyvédeket, nagy bemutatkozó beszédet mondott [Győrben]. Ő az ország legfiatalabb ügyésze, elképzelhetik, milyen bizalmat élvez a Párt részéről. A Pártra hivatkozva követelt egyre több és több halálos ítéletet. Földest a rendezőt is ő juttatta bitófára. Mindenkit fenyegetett. De egyre többet beszéltek a visszaéléseiről is.
Pénzt és szeretkezést zsarolt a foglyoktól. Az ügyészek és az ügyvédek nyomozni kezdtek, adatokat gyűjtöttek ellene, s hogy leleplezzék beugratták egy vesztegetésbe.” Hogy Kodály története meseszerű, miszerint Grátz letartóztatása közben öngyilkos lett, arról Békés Márton írásából értesülhettünk (Látószög, 2017. augusztus 29.). Grátz vérügyészből Gelka- és Keravill-kalandjai után szoláriumos herceggé nemesedett. Ma is boldogan él, és meg nem halt.