Mondja, uram, nem zavarja magát, hogy egy templomban tartja a juhait?
– Sajnálom, de ha nem volnának itt az állatok, akkor már a templom sem lenne.
Amint kilépünk a felsőmarosújvári Teleki-kastélyból, villogó tekintetű, borostás férfi lép oda hozzánk a közeli házból. Az épületen román zászlót lobogtat a szél. A férfi kezében mobiltelefon, határozott hangon tudakolja tőlünk románul, mit kerestünk odabent.
Békítő hangon beszélünk vele, lassan megenyhül, mentegetőzve tréfálkozik. Székely Feri a becsületes neve, afféle megbízott őrszem, a kastélyt vigyázza, és már egy kukkot sem tud – vagy nem akar tudni – magyarul.
Aztán néhány lépést teszünk csak, domb oldalában futó ösvényre térünk – és innen nincs tovább. Láttunk már bizarr templomokat a Kárpát-medencében: magányos épületet krumpliföld közepén, vagy olyat, amelyiknek le kellett bontani oldalhajóit, mert a gyülekezet nagy részét kiirtották, és már nem volt szükség akkora istenházára.
De olyannal még nem találkoztunk, amelyiknek gótikus szentélyében kátránypapírral bevont deszkaólak terpeszkedtek volna. A felsőmarosújvári református templomban kisebb juhnyáj kérődzik, barátságos román bácsi szórja be a szalmát a faágakkal elrekesztett kapun, majd kotorja ki a trágyát az istenházából.
– Biztosan ez a legmegfelelőbb hely az állatainak?
– Mit tehetek én erről? – vonja meg a vállát.
– Volt ennél sokkal rosszabb állapotban is, amikor idekerültem a hatvanas években. Én sokat javítgattam a falait, és most legalább használatban van…
„Az egyház alatt altemplom is van, melyben Ujvár régibb birtokosai voltak eltemetve. Érdekes feliratok voltak ugy itt, mint a templomban, de ezeket 1848-ban összetörte, s a hamvakat szélnek szórta az oláhoknak még halottak ellen is dühöngő vadsága” – írja Orbán Balázs, aki még templomként láthatta a juhtanyát a XIX. században. Az 1920-as évekig állt a tornya – a magyar templomé, amelynek építése visszanyúlik a XI. századig. Vagy annál is mélyebbre. A mostani kőhalomból még kitetszenek a gótikus ablakívek, még állnak falmaradványok olyan magasságban, hogy a birkák ne tudjanak kiszökni. Felsőmarosújvár református magyarsága azonban mára „szélnek szóródott”.
*
– Átléptem az ötvenet, elfáradtam. Tizenöt éve nagy lendülettel vágtam neki, a világ végére is elmentem, de most fogytán az erőm – a birkózókülsejű férfi komoran mered kávéscsészéjébe. Nem olyan fickónak tűnik, aki csak úgy lemondana bármiről is, de most minden szava ólomnehéz és keserű.
Úgy döntöttünk, meglátogatjuk Bartha Bélát, a felsőmarosújvári kastély „rémét”, Székely Feri megbízóját, aki a rossz nyelvek szerint meglehetősen harciasan szokta elhajtani a romos épület katasztrófaturistáit. Gondoltuk, jobb, ha mi megyünk el őhozzá, mintha ő vonna kérdőre bennünket. Nyers modorú porkoláb helyett azonban szívélyes és közlékeny embert találunk Marosújvár központjában, a Casa Bella nevű, tűzpirosra festett műintézményben, amelynek Bartha úr a tulajdonosa.
A panzió presszójában kucsmás, cowboykalapos, fényes zakójú marosújvári polgárok társalognak, a megtermett vállalkozóval az egyik asztalhoz telepedünk, hogy kiderítsük, ki jogosult ma megmenteni Teleki Ádám gróf kastélyát.
A kérdés persze ezer újabb kérdést vet föl.
– Engem a Kanadában élő Teleki Samu bízott meg, hogy felügyeljem az itteni dolgokat – magyarázza Bartha Béla. – Úgy egyeztünk meg, hogyha megtörténik a visszaszolgáltatás, a Teleki-birtok felét én vásárolom meg.
Bartha úr úgy csöppent a romániai főnemesi restitúcióba, hogy 2006-ban, még a sókatasztrófa előtt a Maros-parti területeket járta: befektetéshez keresett földeket. Az idős újváriakkal konzultált, hol húzódnak a bányai régi tárnái, nehogy baj legyen később. S éppen úgy járt, mint a rómaiak bányáit kereső XVIII. századi mérnök: ami megtetszett neki, az a kastély egykori urainak egykori birtoka volt.
Bartha Béla még Kanadába is elzarándokolt, hogy az ott élő örököst, Teleki Samut, más erdélyi főúri ingatlanoknak is a tulajdonosát bevonja az üzletbe. Megegyeztek, azóta a marosújvári vállalkozó a grófok helyi intézője – egyben az elbitorolt jószágok leendő társtulajdonosa.
Ennyire azonban mégsem egyszerű a képlet.
– Ötven-hatvan hektárnyi területről van szó – mondja Bartha úr, miközben percenként biccent a betérő vendégeknek. – Ám, amint láthatták, ezen a területen a kommunizmusban lakóházak épültek. Ezeket az embereket, a kollektív egykori dolgozóit nem lehet csak úgy kilakoltatni onnan. Ha visszakapnánk a kastélyt és a hozzá tartozó birtokot, a román államnak kárpótolnia kellene Teleki Samut és engem is a blokkházak kisajátított területei miatt.
És kárpótolnia kellene azokat a gazdákat is, akiknek a múlt rendszerben földet osztottak a grófi birtokból, és vissza kellene adniuk nekünk. Nehéz ügy. S Románia csak az időt húzza, én meg átléptem az ötvenet…
Ha a román állam valamilyen kifürkészhetetlen ok miatt hirtelen lelkiismeretesen követné saját törvényeit, még az sem oldaná meg a felsőmarosújvári gondokat. 2007-ben, amikor kezdtek jól alakulni a dolgok, hirtelen felbukkant egy „trónkövetelő”.
– Valójában nem is mi, hanem egy magyarországi állampolgár, bizonyos Krémer Ferenc kapta vissza a kastélyt és a birtokot – ismeri el kissé indulatosan Bartha úr.
– Amikor ez megtörtént, Teleki Samu és én azonnal bepereltük Krémert.
Hogy kicsoda ez a Krémer Ferenc? És csaknem hetven évvel a Telekiek kisemmizése után miért nem lehet élni a lehetőséggel, hogy a történelmi bűn némi jóvátételt nyerjen? Hogy a végveszélyben lévő kastély ne jusson társai sorsára, amelyek már alig látszanak ki a fűből?
Krémer Manci, a két világháború közötti kolozsvári magyar színház ünnepelt operettprimadonnája – aki nem csupán egész Erdélyt hódította meg, de Kassától Szabadkáig a Kárpát-medence magyar ajkú közönségét is – 1947-ben döntött úgy, hogy életét gróf Teleki Ádáméhoz láncolja. Olyannyira eltökélt volt ez az elhatározása, hogy amikor 1949-ben felajánlották neki, továbbra is színpadon maradhat, ha elválik a reakciós gróftól, pályája és élete csúcsán elfogadta: soha többé nem játszhat.
Hogy mégis színházi művész maradjon, lopva, arctalanul, kulisszák mögé rejtőzve lett a marosvásárhelyi bábszínház tagja, amíg férje börtönben volt. Amikor a kilencvenes években Marosi Ildikó irodalomtörténész meglátogatta, hogy interjút készítsen vele, az egykori primadonna egy üzlet raktárából átalakított, ablaktalan szobában éldegélt Marosvásárhelyen.
Ám ez a nyomorúságos lyuk zsúfolásig volt antik bútorral, szőnyeggel, Barabás Miklós, Nagy Imre és Bánffy Miklós képeivel, a régi barátokról, Kemény János báróról, Kós Károlyról, Szász Pálról, Kuncz Aladárról és Dsida Jenőről készített tusrajzzal. És persze mindent pedáns tisztaság uralt.
„Valaki azt kérdezte tőlem, nem bánom-e, amiért Ádi miatt így kettétört a színésznői pályám… Ezt egyáltalán nem bánom, de hogy Ádinak tíz évet elvettek az életéből, azt sohasem tudom megbocsájtani” – mondta a színésznő akkor Marosi Ildikónak.
Krémer Ferenc Manci testvérének az unokája, aki ugyanúgy jogos örökségének tekintette a kastélyt és a hozzá tartozó erdőket-földeket, mint Teleki Samu. Így Felsőmarosújváron a magyarok egymással is harcba szálltak. Krémer Ferenc egy éve meghalt, a pert fia vette át, de ő meg nem jelentkezik a vállalkozó szerint.
– Talán már nem is érdekli az egész – vélekedik Bartha Béla.
– Mindenesetre a kastély állapota négy év alatt – amikor ideiglenesen visszakerült a marosújvári önkormányzathoz – többet romlott, mint az elmúlt negyven évben. Magára hagyták az épületet. Hivatalosan most is az önkormányzathoz tartozik, nem is csinálnak vele semmit. De ha visszaadják, akkor Telekinek és Krémernek együtt, közös tulajdonként fogják visszaszolgáltatni.
– Ha aztán önök nyernék meg a pert Krémer ellen, hogyan kívánnák hasznosítani az épületet?
– Teleki Samu kikötése, hogy a kastélyt továbbra is Teleki-kastélynak nevezzék. Marosújvárnak egyetlen jövője van: a sós fürdő – jelenti ki Bartha úr. – Ha a bánya jól van lakva sós vízzel, akkor nem omlik tovább. Így újra kiépülhetne a fürdőterület, s akkor lehetne akár turizmusban is gondolkodni, és ebbe talán a kastélyt is bevonni. De addig…
– Az önkormányzat szándéka ismeretlen, a város maga is nehéz helyzetben van a beszakadt bányák miatt – teszi hozzá marosújvári kalauzunk, Kónya Mária történelem-tanárnő –, így különösen bizonytalan a kastély sorsa. Talán csak az a fő cél, hogy ne kerüljön vissza Teleki-kézre. Mondjam azt, magyar kézre?
*
Bár a XVIII. században az idelátogató orosz tábornokok még a grófné leányaival és menyével andalogtak a gyönyörű újvári cseresznyéskertben – két évszázaddal később a kastély orosz látogatói már nem voltak ilyen nagyvilágiak. 1944-ben először a magyarok, aztán a románok, majd a szovjet katonák, végül megint a románok robogtak át a kastélyon, és mindent felforgattak, kifosztottak. Mikó Imre könyvtárát a falusiak is érdeklődve keresték föl: a pergamenbe kötött, értékes kötetekkel a budikhoz vezető sáros ösvényeket téglázták ki. Nem csoda, hogy 1944 után Teleki gróf már szívesebben tartózkodott Kolozsvárott, és csak nyári heteket töltött Marosújváron…
„Adott a Teleki nemzetség erdélyi kancellárt, magyar miniszterelnököt, földművelésügyi minisztert, negyvennyolcas harcost, Petőfi barátját, öngyilkos pártvezért és drámaírót, geográfust, történészt, könyvtáralapítót többet is, festőt, zeneszerzőt, földrajzi felfedezőt, mintagazdát, megszámlálhatatlan főispánt, alispánt, képviselőt, utóbb kertészt, deportáltat, kényszerlakhelyest, halálra ítélt politikust, fagylaltárust, karbantartót, vegyészt, mérnököt, tanárt, gyári munkást, ápolónőt, bejárónőt, rókatelepi kocsist […] vagy dél-amerikai misszionáriust” – foglalja össze Marosi Ildikó a Teleki-család történelmi szerepét interjúkötetében (Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki Mihállyal, Pallas-Akadémia, 2009). Széki gróf Teleki Ádám, Felsőmarosújvár utolsó ura ezt a családot képviselte az elszivárgó magyarságú sóbányák fölött, amíg a kommunista-nacionalista Románia véget nem vetett ennek a nyilvánvalóan zavarba ejtő történelmi jelenlétnek.
Apafi fejedelem cselszövő kancellárjának, Teleki Mihálynak szelíd és világjobbító utóda így vitte magával a magyar főnemesi civilizáció jelentékeny darabját a Házsongárdi temető ortodox parcellájába.
Mielőtt meglátogatnánk a juhakolnak használt református templomot, és lemennénk Bartha Bélához vizitálni, teszünk még egy kört a kastély emeleti szobáiban. A fal szakadásain át látjuk a behorpadt várost, amely a mértéktelen építkezés és a sós tavak „megpiszkálása” miatt megroppant, és azóta is süllyed.
A rettegéssel teli szellemvárost, ahol már híre-hamva sincs a régi szabályos utcaképnek, sem a kolóniatelepülések becsületes szorgalmának és szolidaritásának. Aztán kilépünk a Marosújvár felé nyíló tornyos sarokerkélyre, Teleki Ádám gróf egyik kedvelt zugába, ahonnan a két világháború között még felsőmarosújvári főúrként szemlélte a Maros völgyét – és a tiszta időben jól kirajzolódó székelykocsárdi vasútállomást. Ahol többé nem volt csatlakozás.
Vége