Ezerkilencszáznyolcvannyolc ínséges adventjének utolsó napja volt. A székelyföldi kisváros lakói a Megváltó születését várták. De mind közül talán a leginkább Gyöngyike, akinek a megváltás immár kézzelfogható közelségbe került. Holnap új életet kezd.
Vidáman tett-vett a konyhában, s csak azért nem nevetgélt hangosan, mert tekintettel volt kisírt szemű anyjára, aki némán csomagolta a csokoládék év közben összegyűjtött fémes színű sztaniolpapírjaiba a házilag főzött szaloncukrot. Számtalan heves vitán, veszekedésen voltak túl, s mára az asszony letett arról, hogy jobb belátásra bírja a lányát. A tömbház lakói is Gyöngyike pártját fogták. Hadd menjen! Miért ne menne, ha megcsinálta a szerencséjét?! Hiányozni fog, az igaz, de örülj neki, hogy ő legalább boldogan élhet! – győzködték az asszonyt.
És tényleg őszintén örültek a lány szerencséjének. A négyemeletes épületben a szomszédoknak alig voltak titkaik egymás előtt. Nemcsak azért, mert a vékony falakon még a házasélet visszafojtott neszei is áthallatszottak, hanem mert ezekben a nehéz időkben ösztönösen megnyitották aurájukat egymás előtt. Az élet egyre kevesebb örömet tartogatott számukra, hát azon a kevésen, amihez hozzájutottak, tisztességesen megosztoztak. Felszaporították, úgymond, mint Krisztus urunk a halat s a kenyeret.
Hogy az anyját nem tudta szóra bírni, Gyöngyike harmadik emeleti lakásuk ablakához lépett. Kinn alkonyodott, pedig alig múlt három óra. A sötétszürke égbolt ráereszkedett a háztetőkre, sűrű havazás terített fehér takarót a kátyúktól hemzsegő úttestre, a járdán szürke nagykabátokba burkolózott emberek siettek a céljuk felé.
A durva betonoszlopok tetején gubbasztó utcalámpák sötéten meredtek maguk elé, ama néhány neonreklám, mely a hetvenes években még hangulatossá varázsolta az esti utcaképet, már évek óta vaksin bámult bele a vakvilágba, s ez a végletekig fokozta Gyöngyikében a szürkeség s ezzel együtt valahogy a koszosság érzését is.
Ettől a nyomasztó szürkeségtől, ettől a kosztól akart ő mindenáron szabadulni. Egy közeli község iskolájában tanított, s amikor esténként teljesen átfagyva leszállt a fűtetlen buszról, sokszor érezte úgy, hogy a környező vakolatlan, félig-meddig befejezett cementszürke tömbházak látványa és a közöttük terjengő, mellére nehezedő kesernyés füstszag megfojtja. Elnyeli, beszippantja. Hogy itt nem lehet többé élni.
Persze ez nem volt mindig így. Legalábbis tavalyig biztosan nem. Tavaly karácsony táján kunyerálta ki a hatóságoktól az útlevelet, hogy néhány napra kiutazhasson Budapestre a nagynénjéhez. Akkor járt életében először Pesten. Amint kilépett a Nyugati pályaudvar épületéből, földbe gyökerezett a lába. Hát van ilyen?! Ez lehetséges?! Hogy minden fényárban pompázik, hogy színes ruhákba öltözött, jókedvű embertömeg rója az utcákat, s a boltok roskadoznak az árutól?!
A nagyváros kellemes zsongása átjárta a zsigereit, s a következő napokban újabb és újabb élmények ejtették rabul. Például a közértek bódítóan kellemes illata, amelyben kávéillat keveredik az illatszeres részleg szappanjainak illatával. Meg a könyvesboltok a maguk bőséges kínálatával. Meg a tévé a magyar nyelvű műsoraival. Meg a mozik. Meg a minden.
A nagynénje esti beszélgetéseik során ugyan szidta a kommunistákat, de ő nem foglalkozott politikával. Valósággal lubickolt a számára szokatlan új közegben, s ahogy teltek a napok, a hazaindulás gondolatára egyre inkább elszorult a szíve. Ezúttal az sem dobta fel, hogy tudta: otthon napokig ő lesz a társaság középpontjában, hiszen mindenki hallani akarja majd, hogy miként élnek az emberek odaát, az anyaországban.
Aztán az utolsó előtti napon Zsolti, az unokatestvére elhívta egy házibuliba. Ott ismerkedett meg Ádámmal. Ádám, a pesti fiú, aki éjfélkor hazakísérte és megcsókolta a kapualjban, nem is sejtette, hogy vajmi kevés érdeme van abban, hogy az erdélyi lány érett gyümölcsként hullt az ölébe.
Másnap hazaindult, de csak a teste érkezett meg a székelyföldi kisvárosba, szíve-lelke Budapesten maradt. Gyöngyike két fele közt a kétheti rendszerességgel érkező Ádám tartotta a kapcsolatot. A fiú húsvétkor jelentette be a lány szüleinek, hogy egyesítené kettészakadt gyermeküket. Az apa, ha nehezen is, de beadta a derekát, az anyja azonban hallani sem akart róla.
Érvek, ellenérvek csatáztak elkeseredetten, az anya kétségbeesetten kapaszkodott egyetlen, kínok közt szült gyermekébe, szeme fényébe, az pedig nap mint nap kegyetlen őszinteséggel vágta a szemébe: „Nem állhatsz a sors útjába!” Hónapok teltek el, amíg az asszony megértette, hogy nem tehet semmit. Hogy Gyöngyikét nem ez a halk szavú pesti fiú rabolta el tőle, hanem valami távoli fény. „Hát eredj, ha menni akarsz – mondta végül fakó, száraz hangon –, de azt ne várd, hogy áldásomat adjam rád…” Nem is kell, én ezzel is beérem – könnyebbült meg a lány.
Nyár közepén egybekeltek. A kitelepedési engedély csak december első napjaiban érkezett meg, ezért úgy döntöttek, a szentestét még a lány szüleinél töltik, majd másnap indulnak Budapestre, Ádám családjához.
Minden a tervek szerint alakult. Ádám reggel megérkezett, s most az éjszakai vezetés fáradalmait piheni ki a hálóban. Közben besötétedett. Anyja meggyújtotta a petróleumlámpát, mert villanyáramra tíz óra előtt nem számíthattak. Gyöngyike pillantása ekkor az utcán álló, hólepte Zsigulira esett, s először érezte úgy a mai napon, hogy túl lassan múlik az idő. Hogy elébe kéne menni a holnapnak. Halkan kivette Ádám ruhájából az autó kulcsát, s odaszólt az asszonynak: „Megyek, leviszem az első bőröndöt a kocsiba, hogy ezzel is előrébb legyünk.”
„Vidd, ha tudod, hogy merre az előre” – jött a keserű válasz. „Ugyan, ne légy már ilyen!” – lépett oda a lány, és a bőröndöt letéve átölelte. Az anyja nem viszonozta az ölelést, csak tűrte. Amikor Gyöngyike végül kiment az ajtón, az asszony az ablakhoz lépett, az üvegnek támasztotta a homlokát, és kitört belőle a zokogás. Istenem, hát tényleg hagyod elmenni?! Tényleg nem segítesz?!
A könnyein át látta, amint gyermeke zseblámpával az út szélén leparkolt kocsihoz megy, felnyitja a csomagtartót, és behajol a csomagtérbe. Az utca végén ekkor tűnt fel egy nagy sebességgel közeledő furgon. Hová rohan ez az őrült ilyenkor? – villant át az agyán.
Az asszonynak később megpróbálták elmagyarázni, hogyan pördült meg a furgon az úton egy hólepte kátyú miatt, miként vált irányíthatatlanná, és miért nem lehetett megmenteni az összeroncsolt lány életét. De az orvosok szerint ezt ő már soha nem fogja megérteni.