Egyre nagyobb teher eljárni a szülők 120 kilométerre levő sírjához, panaszolja a hetvenes éveiben járó Zsuzsa, pedig az ő generációjának még a vérében van a temetőjárás, a szülők, nagyszülők emlékének hagyományos ápolása. Az öccsét, Jánost viszont az dühíti, joggal, hogy egyedül gondozza a családi kriptát, amelyben a népes rokonság felmenői közül legalább tízen nyugszanak.
Talán nem csak neki kellene ott ültetni, gazolni, gereblyézni. Ha nem fogad fel valakit a család, és rokon sincs a környéken, az évi egyszeri látogatás valóban kevés a sír rendben tartásához. Mindenszentekkor, halottak napján söprögetünk, kicsit csinosítgatunk, kidobjuk a tavalyi koszorút, a mécses üres műanyag tartóját, frisset rakunk, újat gyújtunk, és megfogadjuk: legközelebb nem egy év múlva jövünk. Aztán jövőre megint ott találjuk magunkat a tömegben.
Amíg az emberek szinte egész életükben ott éltek, ahová a halottaikat is temették, természetes volt, hogy rendszeresen meglátogatják őket. Száz vagy több száz kilométert azonban kizárólag ezért már nem utaznak. Ezzel is magyarázható, hogy egyre többen lesznek, akik vagy magukkal viszik a halottaikat, vagy a hamvak szétszórásával szimbolikus helyet választanak számukra nyughelyül, amelyet nem kell látogatni, gazolni, ápolni, megváltani. Az újfajta temetkezési szokásoknak azonban a távolság szülte kényszerhelyzet csak az egyik és nem is a legfontosabb oka.
– Tízből kilencet úgy temetünk, hogy csak egyetlen olyan időpont van, amikor ráér az egész család. Péntektől hétfő reggelig lenne a csúcsidőszak, de vidéken a vasárnapot a papok nem vállalják. Egyre kisebb is a gyászoló közönség. Mivel északon nagy a szegénység, nincsen pénz a vendégségre, a torra, ezért inkább meg sem hívják a rokonságot. Ha valaki a szórást választja, még a virágot is megspórolja – foglalja össze a tapasztalatait Angyal Eleonóra, aki Salgótarjánban vezet temetkezési vállalatot, tehát látja a napi gyakorlatot, a változásokat. És mint képzett tanatológus – gyász- és kegyeleti szakértő – értékelni is tudja a folyamatokat.
Hasonló tapasztalatokról számol be Palkovics Katalin, a Magyar Temetkezési Szolgáltatók Országos Szakegyesülete elnöke is, akinek Dunaújvárosban működik temetkezési vállalkozása.
– Sok szülő végrendeletül hagyja, hogy hamvasszák el, és szórják szét, mert nem akarja terhelni a gyerekeit. Így nem kell majd sírt ápolnia, fizetnie, és főleg nem kell szégyenkeznie a gazos sírhely miatt – mert ezt vidéken azért még számon tartják – mondja. – Régen az öregek félretették a pénzt a temetésükre, még a saját nagymamám is, ami elég vicces volt egy temetkezési vállalkozó családjában. Sokan azt is kikötötték, milyen legyen a síremlékük. Most azt látjuk, hogy a három-négy éve intézetben, félkómában tengődő öregek félretett pénzét a család már régen felélte. Honnan jutna akkor tisztességes búcsúztatóra?
Régen az idősek megkövetelték a fiataloktól, hogy ők is kijárjanak a temetőbe, ma viszont kimondottan mentik őket. A szülők nemhogy a fizikai haláltól, de a halálnak még a gondolatától is igyekeznek óvni, távol tartani a gyermekeiket. A temetéseken is alig van gyerek, sok szülő még hazudik is nekik, azt mondják, a nagymama, az anya, apa csak elutazott. Ugyanez a helyzet a válásnál is, foglalja össze Palkovics Katalin, aki szerint a Ratkó-gyerekek generációja az, amelyik elkezdett máshogy viszonyulni a halálhoz, mint a szülei.
A temetés megrendelésekor sokukat nem érdekli a halott végakarata. A testvérek már a temetkezési vállalkozónál összevesznek azon, hogy mit akart a mama. Vagy azt mondják, a szülő végakarata, hogy vigyék haza a hamvait, pedig csak a kiadásukat akarják csökkenteni. Lehet, hogy akkor nem gondolják át, de örök nyomot fog hagyni bennük ez a döntés.
Lelkiismeret-furdalást okoz. Voltak, aki pár év múlva visszavitték az urnát, mert nem tudtak vele együtt élni. A gyászolás hagyománya nem felesleges, mondja a szakember. Ha nincs tor, ha nincs a temetés utáni családi együttlét, ahol beszélgetni lehet a halottról, ahol felidézik a vele töltött kedves pillanatokat, akkor ennek a felszabadító, vigasztaló hatása nélkül, lógó fejjel ballagnak haza a temetőből, és meg is rekednek az önsajnálatnál.
A temetkezési vállalkozók ma már teljes körű, „all inclusive” ügyintézést is vállalnak: a kórházi zárójelentéstől a halotti anyakönyvi kivonaton, a hamvasztás intézésén át az elhantolásig, a virágig és a torig. A megrendelőnek csak a katalógust kell végiglapoznia. Angyal Eleonóra azt mondja, jobb lenne pedig, ha ezt mindenki maga végezné. Ez ugyanis a gyászmunka első szakasza. Egyre többen vannak, akik nem járják végig a gyász útját, inkább azt mondják: legyünk már túl rajta. Pedig csak hiszik, hogy túl vannak.
A temetkezési vállalkozók beszámolói szerint a családot alig érdekli, hogy milyen a díszítés, a terítő vagy a virág, egyre kevesebben akarják megnézni a még nyitott koporsóban a halottat, a koporsóvivés szinte teljesen kiment a divatból, és vidéken is, ahol még jobban tartják magukat a hagyományok, terjed a hamvasztás, a szórás, a vízbe szórás és persze a hamvak hazavitele; ezt 2013 óta törvény szabályozza. Írásban kell nyilatkozni arról, hogyan és hol helyezik el az urnát, és lehetőséget kell biztosítani arra, hogy a kegyeleti jogot mások is gyakorolhassák.
Tehát mindenkit, aki tisztelegni kíván a halott előtt, be kell engedni a házba, a kertbe. Ebből máris keletkeztek jogi viták, sőt a kegyeleti jog gyakorlásának megakadályozása miatt perek is indultak. Egyébként nem lehet bárhol temetni vagy hamvakat szétszórni, ehhez a helyszín tulajdonosának az engedélyére van szükség. Ha tehát valaki a Balatonba szeretné szórni a halott hamvait, az állam engedélyére lenne szüksége. Más kérdés, hogy ezt az engedélyt ki és hogyan tudja ellenőrizni.
Magyarországon a hetvenes évektől kezdett divatba jönni a hamvasztás. A katolikus egyház sokáig ellenezte – reakcióként azokra a támadásokra, amelyek a hamvasztás népszerűsítésével a feltámadásba vetett hitet kívánták gyöngíteni. Az 1886-ban Rómában hozott tiltás erős volt: kiközösítették, s nem részesülhetett egyházi temetésben az, aki maga döntött testének elhamvasztatásáról. Az Egyházi Törvénykönyv csak 1983-ban oldotta fel a tilalmat, ez tette lehetővé azt is, hogy templomok urnatemetőket nyissanak.
Az Országos Temetkezési Egyesület és Ipartestület tájékoztatása szerint ma már országosan 55-60, Budapesten 80 százalék a hamvasztás aránya. A 16 működő krematóriumban az elhunytak többségét el tudnák hamvasztani. A temetők száma 4500, ebből 1500 önkormányzati, 3000 felekezeti fenntartású. A Fiumei úti az egyetlen állami tulajdonban lévő sírkert. A temetkezési vállalkozások száma 500, közülük sokan temetőüzemeltetést is végeznek.
Ha az árakról kérdezzük a vállalkozókat, pontos választ nem adnak, de nem is tudnak. A költségeknek ugyanis vannak rajtuk kívül eső tételei is. A temetőben végzett szolgáltatások – sírásás, ravatalozás, szállítás – díjait az önkormányzatok határozzák meg, magát a szertartást viszont a megrendelő koreografálja. Angyal Eleonóra azt mondja, a végeredményt tekintve nincsenek nagy árkülönbségek.
A koporsós temetés valamivel drágább, hiszen egy szebb darab ára 120 ezernél kezdődik, a hamvasztás maga ugyan olcsóbb, de az elhelyezés miatt végül nem lesz sokkal alacsonyabb a számla, amelyet ma már tételesen kell részletezniük a vállalkozóknak. Vidéki városokban újranyitáskor a sírhelyet ismét meg kell váltani, faluhelyen ilyen költség nincs. Ugyanakkor egy sírhely 25 évre 10-12 ezer forintba kerül, ami családtagokra és évekre elosztva egyáltalán nem sok.
Palkovics Katalin Dunaújvárosban együtt él azzal, amit hagyománynélküliségnek határozhatunk meg:
– Ebben a múlt nélküli, szocialista városban a temetőnek eleve adott helye volt, és nem bővíthető, ezért a vezetés a kezdetektől, tehát már a szocializmus alatt is a hamvasztást támogatta. Ezzel is magyarázható, hogy a vidéki átlaghoz képest itt mindig is igen magas volt, ma már 82 százalék a hamvasztás aránya. Tavaly a hamvak 17 százalékát vitték haza, gyanítható, hogy jó részük a Dunába került.
Bár kimondottan divatokról nem beszélhetünk, a temetkezési vállalkozások kínálatából látjuk, milyen igényeket kell kiszolgálniuk. Az egyik budapesti cég honlapján részletes leírást találunk például a hamvak Dunába szórásáról: „A hajó a pesti oldalon, a Margitszigettel szemben a Dráva utcától lassan, méltóságteljesen elindul a búcsúztatás helyszínére, a Népsziget déli csücskéhez. Az úton megtörténik az elhunyt polgári vagy egyházi szertartás szerinti búcsúztatása. Az urnát a Dunába bocsátjuk. A gyászoló család virágokkal búcsúzik el szeretett halottjától.” A szolgáltatás ára 145 ezer forint. Mindehhez lebomló biournákat kínálnak változatos színben és formában harminc- és negyvenezer forint között.
A biourna nemcsak a vízben praktikus, hanem a szintén újdonságként terjedő kegyeleti erdőkben is, ahol a sírhely fölé fát ültetnek. E temetkezési formának nemcsak viszonylagos olcsósága, egyszerűsége, hanem a romantikája is vonzó. A hamvakból a fa gyökerei „felszívják az értékes tápanyagokat. Mintegy metaforikusan fenntartva az élet örök körforgását, csodálatos emléket állítva az egykoron élőnek” – olvashatjuk az ajánlatot. E sírok is megválthatók évtizedekre, akár az egész család számára, látogathatók is tetszés szerint, a parkerdőgazdaság pedig szavatolja, hogy a fát nem vágják ki, ha kihalna, akkor is megőrzik.
– Faluhelyen még szégyen, ha nem adják meg a temetés módját, van még megfelelési igény – mondja Palkovics Katalin. – Tanulni lehetne a romáktól, akik ma is megélik a gyászt. A halottat felöltöztetik, befektetik az ágyba, a tükröt letakarják, kinyitják az ablakot, hogy a lélek távozni tudjon, három napig siratják.
Nem változásról beszélhetünk tehát, inkább arról, hogy kivesztek a régi szertartások, rítusok, és hiányoznak azok az útmutatók, amelyek segítenek eligazodni a gyászban, és biztonságot, némi megnyugvást nyújtanak. Korunkban jellemző lett a haláltagadás. Úgy teszünk, mintha az elmúlás nem lenne természetes része az életnek, hanem valami olyasmi, amiről nem szabad beszélni, ami tabu. Már azt sem fogadjuk el, hogy a halottaknak a halottak között, a temetőben van a helyük.
Évente legalább egyszer!
Felelősségvállalási kampányt indított A kegyelet joga címmel az Országos Temetkezési Egyesület és Ipartestület (OTEI). Céljuk, hogy kevesebb legyen az elhagyott sír. Azt tapasztalják, hogy kegyeleti kultúránk helyzete fokozatosan romlik, a hozzátartozók nem gondozzák elhunyt családtagjaik sírhelyét, a halottak magukra maradnak. A nyugati példákkal ellentétben a turizmusnak a magyarok körében nem célpontja a temető, pedig határainkon innen és túl is kivételesen szép sírkerteket találhatunk. A közvélemény a temetkezési szakmát ostorozza, amikor elhanyagolt a hírességek sírja, vagy azt a megváltási idő lejártával felszámolják, sok esetben azonban a rokonok nincsenek tisztában a kötelezettségeikkel és jogaikkal. Az OTEI abban bízik, hogy a hozzátartozók legalább évente egyszer ellátogatnak szeretteik sírjához, de fontosnak tartja, hogy a temetőfenntartó is jó példát mutasson: a helyi intézményekkel, iskolákkal, vállalatokkal, egyesületekkel fogjon össze a sírok gondozására, hogy megőrizzék a közösség fontos tagjainak emlékét az utókor számára. A környezetvédelmi akciók mintájára az OTEI szeretné elérni, hogy egy-egy település elhagyott sírkertjét a helyi önkéntesek takarítsák ki, szakemberek felügyelete mellett tegyék rendbe a gondozatlan sírokat. A folyamat zárásaként pedig 2018-ban meghirdetik a „Hol sírjaink domborulnak…” – Keressük Magyarország leggondozottabb temetőjét! versenyt.