A partiumi Érmihályfalva után – ahol az elmúlt év végén állítottak szobrot az 1958 decemberében kivégzett Sass Kálmán református lelkész, „az Érmellék Messiása” emlékére – a Maros megyei Mezőfele a második olyan település, ahol szoborral tisztelegnek falusfeleik példamutató helytállása, emberi tartása, a szülőföldhöz való ragaszkodásuk előtt.
Ábrám Zoltán EMKE-alelnök és Nagy László református lelkész szobrot állítottak az érendrédi csoport perében – „az államhatalom megdöntésére irányuló fegyveres felkelés, ellenforradalmi szervezetbe való tömörülés és tiltott iratok terjesztésének” vádjával – öt év börtönbüntetésre ítélt Ábrám Sámuel, az „államellenes összeesküvés” vádjával 25 év börtönbüntetésre ítélt Kacsó Tibor mezőgazdasági szaktanár, a kilenc év börtönbüntetéssel sújtott Fülpösi Jenő tanár (a periratban Dezideriu szerepel!) tiszteletére.
Kacsó Tibor és a fia, Levente ott volt az 1996 szeptemberében, egy héttel a magyar–román alapszerződés aláírása előtti időpontra tudatosan rögzített, általam szervezett „börtönlátogatáson”, amelynek jogosan adtam azt a címet: A halálmenet megismétlése. Peripraván, Luciu-Giurgeniben megtaláltuk, lefilmeztük az 1950-es évek elején épített megsemmisítő munkatábor döbbenetes épületeit, a rabok alatt megkövesedett szalmát, a kovácsműhelyben a brassói Lay Imre és Lay György által készített három lópatkót, a politikai elítéltek „szocialista öntudatra való átnevelését szolgáló kultúrtermet”, és mindannyian hazahoztunk legalább egy pár gumibocskort, amelyekben a rongyos rabruhába öltözött rabok a Duna befagyott jegén vágták a borotvaéles nádat.
A mindig derűs, életvidám Kacsó Tibor arcára is ráfagyott a kacagás, amikor Luciu-Giurgeniben a helybéliek fenyegetően körülvettek, és azt kiáltották – miközben mi a Ne csüggedj el, kicsiny sereg kezdetű zsoltárt énekeltük –: „Itt magyarok nem raboskodtak!” A galambszelíd Csiha Kálmánt, az Erdélyi Református Egyházkerület 1990 és 2000 közötti püspökét akkor láttam először ordítani: „Hogyhogy nem raboskodtak itt magyarok? Egy gennyes fertőzés miatt majdnem elveszítettem az egyik lábamat!”
Amikor Kacsó Tibort a mezőfelei református temetőben búcsúztattam, még hivatkozhattam erre a megismételhetetlen „börtönlátogatásra”. Akkor még az enyészet tette a maga dolgát, a peripravai lipovánok nem is közeledtek az épületek felé, mert azt mondták: elátkozott romok, ahol az elhunyt, agyonvert, kivégzett rabok lelke éjszakánként visszatér. Egy nyugati üzletember megvásárolta a területet, állítólag négy-öt csillagos szállodákat akar építeni a Duna-delta egykori poklai helyére.
A marosgezsei származású szadista verőlegényt, a kilencven évet megélt egykori peripravai börtönparancsnokot, Ioan Ficiort – akinek a kezéhez 103 ártatlanul agyonvert, agyonkínzott politikai fogoly vére tapadt – húsz év börtönbüntetésre ítélték. Az egykori rabok megkönnyebbülésére nemrég adta vissza lelkét a Teremtőjének. Az elkapartak földi maradványainak DNS-mintái alapján próbálják azonosítani az áldozatokat.
Az 1996-os „halálmenet megismétlésén” egyöntetűen megfogalmazódott a koncepciós perek legfontosabb tanulsága: „Csak azok élték túl a romániai börtönöknek a szovjet gulágokat is túlszárnyaló embertelenségét, kínzásait, akikben volt kellő hit és humorérzék.”
A Mezőfelében felállított szobor ennek a töretlen hitnek, a szenvedések fölé emelkedő sztoikus humornak is emléket állít. Az érendrédi csoport és a Kacsó Tibor nevéhez kapcsolódó per történetét azért taglalom közös kötetben, mert sok bennük a közös vonás: egyrészt a szülőfaluból, Mezőfeléből hozott szabadság- és igazságszeretet, másrészt az a rebellis hajlam, amely a marosszéki székelyeket mindig is jellemezte.
A román kommunista diktatúra mindhárom perrel – a Fülpösi Jenő elleni koncepciós perre is utalok – példát akart statuálni: az Érmelléken, a székely Mezőségen megfélemlíteni a települések hangadó, legtehetősebb vezetőit, hogy majd játszi könnyedséggel kényszerítsék a falvak lakóit a hatalom által minden eszközzel erőszakolt kollektív gazdaságba, ezzel szétverve mindazt, amit rendtartó székely faluként, illetve partiumi magyar faluközösségként tart számon a kollektív emlékezet.
A romániai magyarság számarányához viszonyítva nagyobb véráldozattal fizetett az 1956-os forradalom eszméivel való teljes azonosulásért, mint Magyarország! Kádár János és kísérete 1958. február 20-a és 28-a között Romániába látogatott. Kállai Gyula államminiszter, az MSZMP KB titkára 1958. február 25-én – idén volt a katasztrofális „látogatásnak” is a hatvanadik évfordulója – Marosvásárhelyen, a Simó Géza Bútorgyárban jelentette ki: Magyarországnak semmilyen területi követelése nincs a szomszédos országokkal szemben, majd vaskosan csúsztatott: a magyar „ellenforradalom” Románia területi integritására jelentette a legnagyobb veszélyt.
Ezt követően kérte a román hatóságoktól az „ellenforradalmár-gyanús” elemek példás megbüntetését. A román „igazságszolgáltatás” azonnal reagált a felhívásra: Kádárék Bukarestben tapsoltatták magukat, amikor 1958. február 27-én Fodor Pál csíkszeredai vasút-, híd-, útépítő mérnököt, Fodor Imre – remélhetőleg nem ő volt Marosvásárhely utolsó magyar polgármestere! – édesapját huszonöt év kényszermunkával, Csiha Kálmán arad-gáji református lelkészt tíz év szigorított fegyházbüntetéssel sújtották. 1956-ban 2431, 1957-ben 2797, 1958-ban 5170, 1959-ben 8964 személyt állítottak hadbíróság elé. A Securitate 1957 és 1959 között 430 „ellenforradalmi szervezetet” „leplezett le”, „göngyölített fel”.
Kacsó Tibort, Ambrus Miklóst és Szabó Bélát – mindhárman a csíksomlyói mezőgazdasági szakközépiskola tanárai, kiváló mezőgazdasági szakemberek – 1959. július 10-én tartóztatták le. A Kolozsvári Katonai Törvényszék 1959. szeptember 8-án, marosvásárhelyi kiszállásán ítélte el őket: Kacsó Tibort 25, Ambrus Miklóst 18, Szabó Bélát 12 év börtönbüntetésre. Az érendrédi csoport tagjait 1959. november 3-án – mindenre kiterjedő házkutatás után! – tartóztatták le.
Ez volt az egyetlen olyan politikai per, ahol a koronatanú és a másodrendű vádlott megtagadta a korábbi, veréssel kicsikart vallomásait, így a mellényszabóból hadbíró őrnaggyá, majd alezredessé avanzsált Macskási Pavel (Pál) nem hirdethetett halálos ítéletet. A bebörtönzöttek nagy része a 411/1964-es államtanácsi rendelettel szabadult. Románia az egyetlen ország, ahol nem volt amnesztia, közkegyelem. Amerikai nyomásra a büntetés le nem töltött részét elengedték. Ez volt a hírhedt „graţiere”, „megbocsájtás”.
(Vége)
„Hazaárulók”
A román történetírásban „hazaárulási per”-ként aposztrofált négy koncepciós pernek az a különlegessége, hogy Szoboszlai Aladár, Dobai István – református főgondnokként! – és Fodor Pál a tervezetét a XX. század legnagyobb magyarjának, Márton Áron gyulafehérvári püspöknek mutatta be, az ő véleményét tartották irányadónak. A Dobai nevével fémjelzett perben két életfogytiglani kényszermunkára szóló ítélet született, hét vádlottat hat és 25 év közötti börtönbüntetésre ítéltek.
„A román kommunista elit azonnal elítélte a magyar forradalmat, és biztosította a szovjeteket a román kommunisták erős lojalitásáról. Az 1956-os lengyelországi és magyarországi események végül is hozzájárultak ahhoz, hogy a román sztálinista vezető, Gheorghiu-Dej megőrizze személyes hatalmát, és megszabaduljon a desztalinizáció rémétől” – írja Petrescu Dragoș tanulmányában.
Valóban: a Balkán Machiavellijének tartott Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette román kommunista diktatúra számára a magyar forradalom vérbe fojtása kiváló ürügyet jelentett az „ellenforradalmár-gyanús” magyar kisebbséggel, a belső ellenzékkel való leszámolásra. Az 1956. október 24-én kezdődött példátlan retorzió 1967-ig tartott.
A Bukaresti Katonai Törvényszék 1966. május 14-én a Török József-perben (1990-től ő a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének az elnöke) 12 galócási magyar ellen azért hoztak 3–12 év közötti ítéletet, mert Magyarországon 1965-ben olyan magyar állampolgárokkal léptek kapcsolatba, akik részt vettek az 1956-os forradalomban, és „a tőlük kapott feladatok végrehajtására hozták létre szervezetüket”. Magyar állampolgárok vallottak Magyarországon erdélyi magyarok ellen! Akárcsak az 1958. évi érmihályfalvi csoport perében.
A legtöbb letartóztatásra 1958-ban és 1957-ben került sor. 1958-ban és 1959-ben a Securitate 15 272 személyt tartóztatott le. 1956 októberétől 1962 decemberéig politikai okokból 24 249 személyt tartóztattak le, más adatok szerint 24 760 személyt. Az adatok nem pontosak! 1959-ben 17-18 ezer politikai foglyot tartottak nyilván Románia politikai börtöneiben és megsemmisítő munkatáboraiban. Közülük 1957-ben tíz személyt, 1958-ban 34 személyt végeztek ki, de a Szoboszlai-perben kivégzett tíz személy közül csak hármat említenek a hivatalos összesítések. 1958-ban és 1959-ben az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódóan 14 személyt végeztek ki.
Az ítéleteket a Kolozsvári Katonai Törvényszék Macskási Pál hadbíró őrnagy vezette – mellényszabóból gyorstalpalással lett hadbíró – bírói tanács hirdette ki. Sem a magyar, sem a román történetírás, diplomácia nem szentel kellő jelentőséget annak, hogy a magyar forradalom eszméivel való azonosulásért két román anyanyelvűt is kivégeztek: a Szoboszlai-perben Fîntînaru Alexandru aradi ügyvédet, illetve Teodor Mărgineanu borgóprundi tüzér hadnagyot.
Utóbbi alakulatával akarta kiszabadítani a szamosújvári börtönből a politikai foglyokat, majd fellázítani az egész országot. 1959-ben végezték ki a szamosújvári börtönben Szígyártó Domokos ozsdolai molnárt, akinek az volt a bűne, hogy kétszer rálőtt Boros Lajos ozsdolai párttitkár és néptanácselnök házára, de senkit nem talált el. Ebből a történetből született az egyik legszörnyűbb „irodalmi alkotás”, Kovács György Ozsdola leánya című fércműve.
A magyar forradalom ürügyén Romániában kivégzett magyarok: Szoboszlai Aladár és Ábrahám Árpád plébános, báró Huszár József, Orbán Károly volt földbirtokos, Kónya István Béla ügyvéd, Orbán István tisztviselő-földműves, Lukács István kereskedő, raktáros, Tamás Imre tanító, Tamás Dezső tisztviselő, Sass Kálmán református lelkész, Hollós István volt hadbíró százados, tanár, Szígyártó Domokos molnár.
A Magyarországon hivatalosan elismert 229 kivégzett közül nyolc – a kivégzettek négy százaléka – erdélyi magyar volt! A szovjet tankokból kiszálló, a szovjet szuronyokkal hatalomra jutott Kádár János rezsimjének első két kivégzettje is erdélyi volt: 1957. január 19-én a Marosvásárhelyen 1912-ben született Dudás József technikust, mérnököt, a Krassó-Szörény vármegyében, Zaguzsénben 1897-ben született Szabó János gépkocsivezetőt, a Széna tér legendás parancsnokát – méghozzá a fellebbezési jog megvonásával.
Aradi származású volt az 1957-ben kivégzett Balla Pál és az 1958-ban kivégzett Balogh László, kolozsvári születésű az 1958. január 2-án kivégzett Berecz György, gyergyóújfalusi születésű az 1959-ben Budapesten kivégzett Bokor János, marosvásárhelyi Preisz Zoltán, szamosardói az 1960. március 2-án kivégzett Szabó János gépkocsivezető.
A magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért az erdélyi települések közül Marosvásárhely fizette a legnagyobb véráldozatot: Romániában három, Magyarországon két marosvásárhelyit végeztek ki.
(Forrás: Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság [1956–1959]. Főszerkesztő: Stefano Bottoni. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006)