A Biblia szerint a Teremtő saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, „lelket lehelt” a porból gyúrt – azaz a természetes szelekció és evolúció által megteremtett – anyagi testbe, ezáltal felruházva azt az önzetlen szeretet képességével és egy tér-idő dimenziókon túli létezésre meghívást kapott lételemmel.
Keresztényi tanítás, hogy ezt a képességünket akkor tudjuk itt a földön fejleszteni, s így a tér-idő dimenziókon túli létezés képességét megőrizni, ha minden embertársunkban felismerjük a Teremtő képmását. Jézus erre utalt, amikor tanítványainak az utolsó ítéletről beszélt: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!”, illetve „Amit e legkisebbek egyikével nem tettetek, velem nem tettétek!”.
A tökéletes istenképiség karácsonykor öltött testet Jézus személyében, aki a megváltásunkat tökéletes és végtelen szeretete révén hordozza magában. Általa lett a Gonosz befolyása alá került emberi lélek újjáteremtve a szeretetben (2. Korinthus 5:17), rajta keresztül döbbenhetünk rá, hogy miben és hogyan kell kiemelkednünk az evolúciós szabályok szerint működő élővilágból.
Hiszen az önzetlen szeretet, a viszonzást soha nem nyerő és nem is remélő altruizmus valójában semmiféle evolúciós előnyt nem biztosít, de az emberben, és csak az emberben mégis kialakult. Richard Dawkins szerint az evolúció, azaz a túlélésért versengő gének révén létrejött élővilágban a vak és könyörtelen közömbösség uralkodik.
Később mégis azt írja, hogy az ember elég fejlett ahhoz, hogy ellenálljon saját génjei önző parancsának, a genetikai kényszerítésnek: „Mi, emberek, képesek vagyunk szándékosan kifejleszteni és táplálni a tiszta, érdekektől mentes altruizmust – valamit, aminek nincs helye a természetben, valamit, ami korábban sohasem létezett az élővilág egész történelme során.”
Arra már nem tesz javaslatot, hogy ezek az erkölcsi törvények hogyan alakultak ki, ha az egész természetet, benne az embert egy Isten nélküli evolúciós folyamat hozta létre, melyben csak a vak, könyörtelen közömbösség érvényesül.
Önzetlen szeretetre csak Teremtő-eredetű, nem anyagi természetű lételemünk, lelkünk működése által lehetünk képesek, mely kezdettől birtokolta a jó és a rossz megkülönböztetésének képességét függetlenül attól, hogy a világ mely táján, milyen kultúrába, vallási közösségbe született bele, de amelyet anyaghoz kötött evolúciós hajtóerők eltorzítanak.
Ennek a léleknek Jézus által újra teremtett küldetése, hogy úrrá legyen az anyagi lételemünk által diktált, vak és könyörtelen közömbösségen, önzőségen, azaz megmutassa, miként győzhető le biológikumunk istenképiségünkre gyakorolt torzító hatása.
Az állatok is képesek evolúciósan kiszelektálódott, ösztönös, altruista viselkedésmintázatokra, melyek adaptív értéke a fajfenntartás szempontjából nyilvánvaló, mint például az ivadékgondozás. Ennél valamivel többre képes az átlagember, de önzetlenségének mértéke fordítottan arányos a közösség méretével, ami felé megnyilvánul.
Családon belül jóval nagyobb lemondásokra képes, mint például a lakóhelye érdekében. Egy kisebb munkahelyi közösségért többre képes, mint falujáért, városáért. De milyen gesztusokra számíthatunk egy nemzeti közösség vagy netán az egész emberiség érdekében?
Jézus keresztáldozata éppen erre világít rá, hiszen a legnagyobbat, az életét áldozta, méghozzá a legnagyobb közösségért, az egész emberiségért. No de nem kell ahhoz a halandó ember számára elérhetetlen krisztusi példáig visszanyúlni a történelemben, hogy a saját hazájáért önfeláldozásra is képes embert találjunk. Itt van nekünk, magyaroknak például a 48–49-es vagy az 56-os szabadságharc számos vértanúja példaképként.
Ma az önzés terjed mégis, méghozzá rohamosan, és egyre lejjebb a közösségek méretskáláján. Bár sorra alakulnak a környezetvédő szervezetek, népszerű a környezettudatosság, az emberek többsége mégsem hajlandó egyéni gesztusokra, például a gépkocsihasználat minimalizálására a klímaváltozás elkerülése vagy a Föld ökológiai egyensúlya érdekében.
De a hazájukért, nemzetükért is kevesen hajlandók ma komolyabb áldozatvállalásra. Holnap pedig már lakhelyéért, munkahelyi közösségéért sem tesz semmit az átlagember, míg a morális leépülés végső fázisában a saját szüleit és gyermekeit is csupán kihasználni lesz hajlandó.
Ez a tendencia hosszú távon a családok, rövid távon a nemzeti közösségek széteséséhez vezet, ha nem engedjük közelebb magunkhoz karácsony valódi üzenetét, és nem fedezzük fel mindennap minden embertársunkban, akivel aznap összehoz a sors, a Teremtő képmását.
Az önzés a társadalmakban, paradox módon, annak az evolúciós/szelekciós folyamatnak a kikerülhetetlen terméke, amelynek törvényeit a Teremtő programozta az anyagi világba, s amely a szervetlen anyag, majd a biológiai anyag, s végül a társadalmak/kultúrák fejlődésének is egyik biztosítéka, motorja volt.
Ha ebben az utolsó fázisban is a biológiai evolúcióra jellemző szelekciós mechanizmusok válnak uralkodóvá, az végveszélybe sodorhatja az egész emberiséget, hiszen az önzés nem csupán embertársaink kihasználásában nyilvánul meg, hanem Földünk ökológiai tönkretételéhez is vezet.
Amikor az írástudók megkérdezték Jézust, hogy mi a legfőbb parancsolat, akkor nem véletlenül válaszolta azt: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből”, de a másik, ugyanilyen fontos parancsolat, hogy szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Lehet-e ennél a négy szónál tömörebben definiálni az önzetlenség parancsát?
A Megváltó azért testesült meg, hogy ezt tetteivel – húsvéti áldozatával – a lehető legmeggyőzőbben alátámassza. Nem véletlenül tartotta fontosnak Darwin, hogy Az ember származása című 1871-ben megjelent könyvében kiemelje: „Isten az egyetemes és jótevő Teremtő, és a benne való hit a kulturális evolúció egyik fő vívmánya.”
Csak a krisztusi szeretet és hit által megzabolázott evolúció képes megoldani az emberiség legsúlyosabb társadalmi fejlődési problémáit, és biztosítani túlélését a Földön. Ugyanez a karácsonykor megszületett szeretet teszi lehetővé transzcendens lételemünk számára a tér-idő dimenziókon kívüli létezés képességének megőrzését, az üdvözülést.