Ma reggel arra ébredtem, hogy egy ismerősöm, aki igazi bezzeg, minden kormányzati álmot megvalósító, nagyon sokgyermekes anya, posztolt egy táblázatot, amelyben katonai rendben fel volt sorolva, hogyan neveljük munkára a gyerekeket. Mikor, mit, hogyan kell csinálniuk a kicsiknek.
Még az a szerencse, hogy kávé előtt került a szemem elé, és ilyenkor elég gyenge a látásom, csak a kávéscsésze füléig tart, de rögtön megnyugodtam, hogy ez nem nekem szól, én hála istennek nem vagyok elég jó anya (az elég jó szülők című oldalon olvasható az épületes táblázat).
Az én gyerekeim magasról tojnának a kiadott napiparancsra, akkor viszont ezt meg kéne torolni, meg az egészet észben tartani. Nekem erre nincs időm. Az ékegyszerűségű megoldások embere vagyok, a diplomácia módszereit alkalmazom: ígérgetés és fenyegetés.
Legutóbb fogtam egy szemeteszsákot, és minden ruhát, amit a földön találtam, összeszedtem és kivágtam. Egy percig sem bántam meg, mert mit tesz isten, azóta lehet az emeleten közlekedni.
Persze tudom, a hiba megint bennem van, sokkal tudatosabban kellene ehhez az egészhez hozzáállni, az elég jó anyák nem rozézgatnak hajnalig vihogva a teraszon, mert szerintük a májusi esték nem erre valók, hanem arra, hogy tudatosan megtervezzék a nyarat, amikor is a családtagok minőségi időt töltenek együtt.
Ha megy is táborozni a gyerek, az olyan hely, ahol tanul, közösséget épít, kemény munkára szokik, és nem azért fizetik be gondolkodás nélkül bárhova, hogy legyen már egy kis nyugalom otthon.
Közben elgondolkodtam, hogy engem vajon kemény munkára neveltek-e a szüleim. Egyfelől nem, másfelől meg nagyon is igen, és a kettő nem zárja ki egymást.
Ebből a rovatból is kiderülhetett, nem rejtem véka alá a hibáimat, de ha van terület ezen a világon, amelyen verhetetlen vagyok, és megingathatatlan az önbizalmam, az a háztartásvezetés. Bármikor jöhet hozzánk a Country Living (életem legfőbb viszonyítási alapja, a világ legeslegeslegjobb és legszebb újságja), hibát nem fog találni. Legfeljebb rendetlenséget.
Egyszer bőgve nyitottam ki az Angliából érkező legfrissebb számot, mert a kutyák éppen a négyes metróhoz igyekeztek csatlakozni a kertünkből, és mindenhol mély gödrök tátongtak. Az újságban pont az írták, hogy az új trend a véletlen kert, úgyhogy minden lyukba ültettem egy bokrot, elképesztően gyönyörű lett az egész, azóta is hálás vagyok az én keményen dolgozó, munkára szoktatott, sajnos már csak a szivárványon túl szorgoskodó labradorjaimnak.
Soha nem szónokoltak a szüleim a kemény munkáról, sokkal inkább a tanulás fontosságáról, bár ez sem teljesen igaz, mert a nagymamám szerint egy kisleánynak szorgalmasnak kell lenni, és szolidnak. Sajnos az előbbit elengedtem a fülem mellett, az utóbbit – amit nem kellett volna – megfogadtam. Mindazonáltal nálunk otthon nem írtak táblázatokat, és nem róttak ki senkire ravasz feladatokat.
Láttam, hogy mindenki munkából él, és egész nap tevékenykedik. Az általam „Hansa-géneknek” nevezett német vérvonal a mi családunkban leküzdhetetlen: mindig mindenkinek csinálnia kell valamit, ha mást nem, művelődni, de olyan nincs, hogy nappal ledőljünk, vagy este ne félholtan zuhanjunk az ágyba, még éjjel is is mennie kell a mosógépnek, és nőniük a növényeknek.
Egy csomó nagyon izgalmas értelmiségi ember mellett nőttem fel, akik őszinte érdeklődéssel és lelkesedéssel végezték a munkájukat, és szívesen meséltek róla. Mert van valami, amire nem lehet táblázatokkal ránevelni senkit, csak lelkesedéssel adható át: a teljesítmény, az emberi nagyság, a tudás és a szépség iránti őszinte csodálat és tisztelet.