Kopottas, alig 23 méter magas óratorony áll a Jangce és a Csialing folyó torkolata által közrefogott földnyelv kellős közepén lévő Felszabadítási téren, amely a nyugat-kínai Csungking tartomány városközpontjaként van számontartva. A hetvenes években épült óra egyúttal a város egyetlen jelentős emlékműve is, amely a második japán–kínai háborúban aratott dicső kínai győzelmet hivatott jelképezni, ma azonban a diadal helyett sokkal inkább a kínai gazdasági növekedés elképesztő ütemének szimbólumaként tekintenek rá.
Az óratorony ugyanis egykoron a város legmagasabb épülete volt, mostanra viszont a Felszabadítási emlékmű szinte észrevétlenül elvész a közel magyarországnyi területen elterülő város ezernyi felhőkarcolója között. A helyi szleng a központ ezen részét Time Square-ként emlegeti, és bár a tér adottságait és fejlettségét tekintve semmivel sem marad el a New York-i testvérétől, minden négyzetméter egyértelműen azt bizonygatja: Ázsiában járunk.
Az égbe szökő épületek végeláthatatlan mezejének tövében ugyanis harsogva hömpölyögnek a portékáikat kínáló földműves parasztok vagy az ebédidejüket töltő, újabb felhőkarcoló felhúzásán fáradozó építőmunkások, de mellettük a nyugati világmárkák dizájnertáskájával munkába siető hivatalnokok is ugyanúgy megférnek a tágas utcákon.
A több mint harmincmillió embernek otthont adó Csungking alapvetően két régióból áll: egyrészt magából Csungking városából, másrészt az azt körülölelő, közigazgatásilag hozzátartozó mezőgazdasági területekből. Ez egyúttal magyarázat is arra, miért terjedt el a köztudatban tévesen, hogy a Szecsuani-medence keleti felén található, korábban egyébként Szecsuan tartományhoz tartozó régió a világ legnagyobb városa.
Maga a terület kiterjedtsége ugyanis valóban óriási, azonban az urbanizáció nem mindenhol azonos mértékű, sőt: a központtól távolodva a szemünk elé táruló látkép is egyre szerényebb. Ettől függetlenül az óratoronytól legtávolabb élő munkásember is úgy tartja, ő Csungking városában él, becslések szerint azonban valójában „csak” körülbelül 8-10 millióan élnek a magban. Azonban ez a tény sem változtat azon, hogy Csungking a világ legsűrűbben lakott területei közé tartozik, a város méretei pedig európai beidegződésekkel felfoghatatlanok: nem lehet elég korán felkelni ahhoz, hogy akár egy hét alatt bejárjuk, ugyanis még ahhoz is több mint két órára van szükség, hogy az itteni Deák Ferenc tértől eljussunk a helyi Nyugati pályaudvarra.
Éppen ezért Csungkingban megvalósul a város a városban esete: a városközpont mint egység tulajdonképpen csak a nyugati gondolkodás kényszeredett kategóriája, ehelyett ugyanis inkább kerületenként vagy tömbönként van egy-egy főtér, amelynek vonzáskörzetéből nem is nagyon mozdulnak ki a helyiek. Mindenki igyekszik tehát a munkahelye környékén otthont találni, hiszen egyébként is lehetetlen lenne egy hétköznap délelőtt átvergődni a város egyik végéből a másikba. Munkahely márpedig van bőven, és – szerencsére – lakás is: a 60-80 emeletes, villogó fényreklámoktól zsúfolt felhőkarcolók monoton látképét csupán néhány daru töri meg, amelyek egy újabb felhőkarcoló alapjait rakják le.
A nyugat-kínai régió gyors ütemű fejlesztése egyébként a pekingi kormányzat nyíltan vállalt célja volt: felismerték ugyanis, hogy az ország e része fényévekkel el van maradva a keleti partvidék metropoliszaihoz képest, ezért az erőforrásokat nem sajnálva elkezdték pumpálni a pénzt Csungkingba is, hogy megteremtsék a felzárkózáshoz szükséges feltételeket, és létrehozzák a nyugati vidék gazdasági motorját. Ez pedig mára sikerült is, hiszen a tartomány Kína leggyorsabban fejlődő régiója, és a jelek szerint megállíthatatlanul dübörög tovább a legek versenyében.
Ennek eléréséhez még 1997-ben emelték tartományi szintű közigazgatási egységgé Csungkingot, amely annyit jelent, hogy a terület – Pekinghez, Tiencsinhez és Sanghajhoz hasonlóan – csak a központi kormányzatnak van alárendelve. A hidak fővárosaként is emlegetett, modern metropolisz minden várakozást felülmúlt, miközben képes volt megőrizni, sőt inkább magába olvasztani a kínai kultúra által hátrahagyott hagyományos értékeket. A háromdimenziós, tehát földön, vízen és levegőben egyaránt kiterjesztett közlekedési rendszernek köszönhetően a város leginkább a hollywoodi filmek futurisztikus hangulatának felel meg.
Összesen több mint 200 kilométer hosszú metróhálózatának két vonala is emelt pályán közlekedik a magasban, így városnézésre is kiválóan alkalmasak: a 2-es vonal például akár a budapesti 2-es villamos nagyon távoli rokonaként is értelmezhető, hiszen a világ harmadik leghosszabb folyójának számító Jangcét követve szépen „körbevezeti” az érdeklődőt a város legjellegzetesebb csomópontjain. A vonal érdekessége, hogy a metró útját egy helyen egy 19 emeletes épület is keresztezi, a mérnökök azonban nem estek kétségbe: a szerelvény a hatodik és a nyolcadik emelet között egy megállót (Liziba) is kapott, így a ház lakói majdhogynem szó szerint a peronra lépnek a saját otthonukból.
A városközpont igazi ékköve azonban kétségtelenül a Hongyadong, vagy ahogy a helyi magyarok nevezik, Hangyadomb, amely Csiefangbej kerület üzleti negyedének kellős közepén eleveníti meg a több ezer éves kínai kultúrát. A Hangyadomb elnevezés pedig egyáltalán nem áll messze a valóságtól: a folyó melletti domboldalon tornyosuló, körülbelül 10-11 emelet magas, pagodastílusú, zsúfolt épületkomplexum a turisták egyik legkedveltebb célpontja, esténként pedig felejthetetlen élményt nyújt a díszes lampionokkal kivilágított ódivatú épület és az azt körülölelő felhőkarcolók éles kontrasztja.
Ehhez hasonló élmény a városba olvasztott ősi falu, azaz a Cecsikou, amely az óratoronytól körülbelül 15 kilométerre nyugatra, a Csialing folyó partján található. A több mint 1700 éves település épületeinek többsége a Ming-dinasztia (1368–1644) és a Qing-dinasztia (1644–1912) idején épült, éppen ezért 1998-ban államilag védett kulturális értéknek minősítették. A falu egykoron a porcelánművészetéről volt híres, erre utal a neve is, ma azonban ez a térség első számú turistaközpontja, ahol több mint száz teaház és megszámlálhatatlan szuvenírbolt várja az turistákat, Hszi Csin-ping kínai elnök portréja pedig minden magára valamit is adó kis üzlet oldalán megtalálható.
A helyi gasztronómia iránt érdeklődők itt a legjobb helyen járnak, a zsúfolt utcákon művészi alapossággal nyújtják a tésztákat, a jól ismert kínai gőzgombóc illata pedig mindent beleng.
Az utóbbi időben egyébként a magyar nyelvet is egyre gyakrabban hallani a metropoliszban, a főkonzulátus munkájának köszönhetően ugyanis a Csungkingban található Szecsuani Nemzetközi Tanulmányok Egyetemen magyar szak indult, így 2016 óta egyre többen sajátítják el anyanyelvünket. És bár a magyar fülnek aligha cseng ismerősen Csungking városának a neve, fordítottan más a helyzet, a kínai tartományban ugyanis az egyszerű utcai járókelő is pontosan tudja, hogy Magyarország a termálforrások fővárosa.
Csungking maga is rendkívül gazdag a természet adta gyógyvizekben, Kínában azonban nincs nagy múltja a termálkultúrának, éppen ezért a helyi cégek hazánk szakembereinek tudását és tapasztalatát felhasználva igyekeznek kiépíteni a gyógyvizek köré épült turizmust.
A főkonzulátus legújabb eredménye pedig az, hogy tavaly megalapították a magyar közbenjárással felépítendő délnyugat-kínai kajak-kenu központot, ami azért is különleges, mert a térségben ezek egyáltalán nem számítottak népszerű sportágnak – eddig. Igény ugyanis van a kajak-kenu oktatásra, amely a tervek szerint szintén magyar tudás- és szakembertranszferrel valósul meg.